– Színészként ismertelek meg, de gyakran szerepel a neved a plakátokon rendezőként is. Színésznek vagy rendezőnek tartod inkább magad?
– Mindkettőnek. Két teljesen különböző színházi szakma. Nagyon korán, 22 évesen kezdtem rendezni, de akkor még inkább rendezéssel próbálkozó merész színész voltam. Sokat tanultam az eltelt évek alatt, mind rendezőként, mind színészként.
– A Szigligeti Társulat legjobb női főszereplőjének járó Nívódíjat már háromszor is bezsebelted, és van egy Holnap-díjad is, miközben az általad rendezett A tigris című dráma különdíjat kapott a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján. Mit jelentenek neked a díjak?
– Természetesen jólesik az elismerés, visszaigazol, ugyanakkor arra ösztönzi az embert, hogy tovább dolgozzon, tovább feszegesse a határait.
– 1999 óta vagy a nagyváradi színház színésze. Maradt még szerepálmod? Vagy olyan darab, amit mindenképp szeretnél színpadra állítani?
– A főiskolát 1996-ban végeztem, előbb Kolozsvárra, majd Temesvárra szerződtem. A nagyváradi éveim alatt is játszottam máshol, a temesvári nemzetiben, Szatmáron a Harag György Társulatnál és a nagyváradi román színházban is. Soha nem volt szerepálmom, mások jobban látnak engem kívülről, mint én saját magamat. Rendezőként más a helyzet, ott én vagyok a külső szem, és én álmodom.
– És most éppen miről álmodsz?
– A váradi Bibliáról. Zsoltár a váradi Bibliáért – ezzel a címmel rendezünk egyszeri előadást férjemmel, Dimény Leventével, a Csillagocska Alapítvány felkérésére. Várad 1660-as ostromáról, és ezen belül a váradi Biblia történetéről fog szólni az előadás. Aztán Lionel Bart Olivér! című musicaljéről álmodom, amelyet lesz szerencsém újraalkotni a győri Nemzeti Színházban. Közben pedig A tigrissel megyünk Szegedre, a Thealter fesztiválra és a Tündér Lalával Gyulára, a Szabó Magda fesztiválra.
– Az „almáid” sem estek olyan messze a fájuktól. Hogyan reagáltál erre?
– Négy gyermekemből a legnagyobb, Tóth Zsófia választotta a színészi pályát, de a többiekhez is közel áll a színpad, a művészetek. Dimény Eszter, amellett hogy kinetoterapeuta, néptáncos és gyerekeket oktat, a Soroglya zenekar szólóénekese is; Dimény Andor a filmművészettel és az írással kacérkodik, a legkisebbet pedig most éppen a fotóművészet ejtette rabul. Anyaként én csak örülni tudok annak, ha a gyermekeim boldogok, mert azt csinálják, amit szeretnek.
– És akkor ott van még Tóth Tünde, a színészfeleség. Milyen az, amikor két színész él egy födél alatt?
– Nem tudom elképzelni, milyen lehet egy nem szakmabelivel együtt élni. Már 24. éve vagyunk együtt Leventével. Jó nekünk együtt, ennyit mondhatok. Most, hogy a gyerekek már nagyobbak, valamivel könnyebb az életünk, bizony nem volt mindig egyszerű a családi logisztika. De a szüleim Váradon vannak, sokat segítettek. Most pedig rajtunk a sor.
– Mennyire viselt meg az elmúlt másfél év? Kezd visszatérni az életetek a normális kerékvágásba?
– Nem viselt meg igazán, sokkal inkább sajnáltam a gyerekeimet, a diákokat, akiktől szerintem többet elvett ez az időszak, mint tőlünk. Minden esetre egy valamiben még jobban megerősített ez a periódus: rugalmasnak kell lenni.
– Mit tanácsolnál egy kezdő színésznek?
– Nem könnyű most kezdő színésznek lenni... Azt mondanám, maradjanak kíváncsiak, nyitottak mindenre. A többi kialakul.
– Miért nem könnyű?
– Kevesebb a szabad hely a kőszínházaknál. Statisztikailag, mivel öt év alatt közel száz diák végez a két erdélyi főiskolán, egyre lehetetlenebb az elhelyezkedés, és ehhez még hozzáadódik a pandémiás helyzet is, amely még nagyobb bizonytalanságot teremtett.
– Milyennek látod a legfiatalabb színésznemzedéket? Másak, mint amilyen a ti generációtok volt?
– Persze, hogy másak! Másként látnak dolgokat, de éppen ez a jó. Ők a fiatalok, övék a jövő. Szeretem a lendületes, kritikus, mindig tenni vágyó, nyugtalan, álmodozó fiatalokat. Több a lehetőségük. Mégis, a mostani helyzet korlátozza őket valamelyest. De hiszem, hogy a tenni-, dolgozni vágyók megtalálják az útjukat.
– Szeptemberben az örökségre mondunk igent a Nőileg hasábjain. Mit jelent számodra az örökség?
– Színházi alkotóként találkozik az ember olyan megismételhetetlen, utánozhatatlan csodákkal, akik mind tehetségükkel, mind emberségükkel, valamiféle megfoghatatlan tisztasággal ragyognak miután elmentek is. Fontos a jövő, fontosak a fiatalok, de az a szellemi örökség, amit ők hátrahagytak, szintén fontos. Én erre mondok IGEN-t.
Fotó: Tóth Tünde archívuma
korábban írtuk
Kávéversek Kézdi Imolától: „Magamat kutatom és beutazom a lelkemet"
A színház mellett versekkel is elbűvöli közönségét Kézdi Imola kolozsvári színésznő. Valahol ki kellett tárulkoznia a kreativitásnak, a gondolatoknak, és ez reggeli kávézás alatt rímekben bújt elő belőle. Bár az elején mindössze egy jó játéknak tűnt a versírás, ma már az erdélyi irodalmi lapokban is olvashatjuk kávéverseit. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. áprilisi lapszámában jelent meg.)
