ARCHÍV Tompa Eszter: Ott a helyem, ahol dolgozhatok

Az Erdély-szerte ismert Mende Gaby volt a nagymamája, nagytatájának nevét viseli a marosvásárhelyi színház magyar társulata. Édesapja, Tompa Gábor színházigazgató, anyai nagynénje, Nagy Katalin, az Ariel színház alapító tagja volt. S bár szinte mindenki óva intette Tompa Esztert a színházi léttől, külső szemmel nem is kérdés, hogy ez volt az ő útja. Ma már sikeres színésznő, itthon mégis kevesen ismerik munkásságát. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. januári lapszámában jelent meg.)

– Áldás vagy átok – ilyen erős szavakkal élve –, hogy ismert emberek a felmenőid?

– Áldás, mert sokat tanulhattam tőlük, és tisztelem a munkájukat.

Nyilvánvalóan nagy teher, ha magas a mérce. Viszont a szakmában való elhelyezkedés során egyáltalán nem élveztem előnyöket, sőt, inkább hátránynak bizonyul a családi háttér.

A kapuk nehezebben nyílnak itthon, mint más országokban.

– Egyértelmű volt számodra, hogy színésznő leszel?

– A szüleim szerették volna, ha valami mást tanulok, de számomra mindig egyértelmű volt, hogy színházzal és filmmel foglalkozom, és az is, hogy játszanom kell. Bár ezt otthon azért nem nagyon hangoztattam. Érettségi után említettem a szüleimnek, de heves tiltakozást váltottam ki mindkét oldalról. Édesanyám valami nagyon vicceset mondott, édesapám attól tartott, hogy majd a nevem miatt kerülök be a színire, és sosem tudom meg, hogy hol a helyem.

– De végül mégiscsak színésznő lettél…

– Hát igen. Elkezdtem tanulni Kolozsváron, magyar–francia szakon – nem kellett felvételiznem magyar szakra egy szép beszéd versenynek köszönhetően, máskülönben nem hiszem, hogy a felvételibe erőt fektettem volna –, de órák után, és bizonyosan alatt is, folyton a színházban voltam, próbákat néztem, előadásokat fordítottam. Két ember volt, aki bátorított és előre mozdított ebbe az irányba: az egyik Helmut Stürmer díszlettervező, a másik Hajdu Szabolcs (magyarországi filmrendező, színész – szerk. megj.).  Helmut Stürmer épp Kolozsváron dolgozott, és azt mondta, ha tudni akarom,  hogy megállom-e a helyem vagy sem, menjek el David Esrig németországi színiiskolájába.

Tompa Eszter

 

A másik, ami előre mozdított, az egy szerencsés találkozás volt Török-Illyés Orsival és Hajdu Szabival, amikor épp Pestre készültem, és voltak olyan kedvesek, hogy elvittek autóval. Kb. két hónap múlva csengett a telefonom, Szabi volt, felajánlott egy szerepet egy debreceni előadásban. Az első reakcióm az volt, hogy hát nem vagyok színésznő, de Szabolcs biztatása után már órákon belül kezemben volt a vonatjegyem Debrecenbe. Ez a próbafolyamat volt az első színészi munkám. Sajnos későn érkeztek bizonyos, a díszlet kivitelezéséhez szükséges pénzek, és végül nem kerültünk közönség elé, de irtó szerencsésnek mondhatom magam, hogy Orsi és Szabi befogadtak, részt vehettem a munkájukban, és tanulhattam tőlük. Szabi küldött el filmes szereplőválogatásra is, így kaptam első filmszerepemet Nemes Gyula filmjében. Amikor már biztos volt, hogy nem mutatjuk be a Márkás Reményeket, felvételiztem David Esrig iskolájába Burghausenbe, Németországba. Nem is akartam igazából ott maradni. Az volt a fejemben, hogy letesztelem, felvennének-e, ám a felvételi alatt, ami egy három napos munka volt, úgy éreztem, maradnom kell, mert nagyon sokat tudok tanulni. 

A Zirkus Sardam című színdarabban Robert Roberovic Lepjochin szerepében – München

– Első színházi emléked?

– Sajnos felnőtt koromban nem volt alkalmam még apukámmal dolgozni, viszont gyerekkoromban vele dolgoztam először. Volt az óvodában egy előadásunk, amit ő rendezett, A kesztyű. Azt hiszem három- vagy négyéves voltam, angolul játszottuk a vásárhelyi színház kistermében. Nagyon élveztem. Én voltam a kisegér. Szóval, a színház valahol mindig kapcsolódási pontot jelentett édesapámmal, aki elfoglalt ember volt, a szüleim nem éltek együtt, ezért gyakran megtörtént, hogy magával vitt a színházba, hogy valamennyi időt együtt tölthessünk, és megmutassa, hogy éppen mivel foglalkozik, min gondolkozik. A színház számomra egy felszabadult, játékos, titokzatos otthont jelentett.

– Sikeres színésznő lettél Nyugat-Európában, különböző idegennyelvű filmekben játszol. Te is úgy érzed, megtaláltad a helyed?

– Sok területen működöm. Ott a helyem, ahol dolgozhatok. Ha éppen nem foglalkoztatnak, akkor foglalkoztatom magam. A sors iróniája persze, hogy a 2019-es volt az az év, amikor ki sem láttam a munkából. Volt saját bábszínházam Münchenben, a Theater Ananas, ami most a járvány miatt szünetel, közben vendégként játszottam más társulatoknál, jöttek a német televíziós, német anyanyelvű szerepek, Szebenbe hívtak írni és rendezni gyerekelőadást. Vásárhelyen is 2019-ben kezdtem el próbálni. Tizennégy nap kellett volna, hogy bemutassuk a Yorick Stúdióban Kincses Réka Borderline című előadását, ami nekem végül is a vásárhelyi debütálásom lett volna, és akkor jött a pandémia. Volt egyetlenegy nyilvános főpróbánk 2019 novemberében, amikor még csak improvizáltunk… És igen,

dolgozom idegen nyelveken is (németül, franciául, spanyolul, katalánul), de az, hogy a vásárhelyi közönség előtt, magyarul, egy olyan témáról tudtunk beszélni, ami ott, akkor, mindenkit megérintett, felemelő érzés volt számomra.

Úgy éreztem, misszióm van, itthon kell ebbe energiát fektetni. Hát sajnos azóta sem mutattuk be. De hátha befogadja a színház, és mégsem vész kárba az a rengeteg munka.

Kunsper Knäuschen, Theater Ananas 2019

Aztán valahogy nyáron beindult újra a munka, Moldovai Katalin filmjében dolgoztam, sok más erdélyi színésszel együtt Gyergyóban, utolsó bemutatóm pedig Münchenben volt, ahol egy náci kamionsofőrt játszhattam egy számomra különleges előadásban, amit remélek, hogy egyszer el fogunk hozni Erdélybe is. 

Mindig vannak témák, amelyek foglalkoztatnak, most például dokumentumfilmet készítek elő, de az én mesterségem a színészmesterség.

– Nagymamádat egy éve veszítetted el, akihez szoros kapcsolat fűzött. Sokan hozzá hasonlítanak. Mi az, ami a legjobban hiányzik belőle? 

– Jó volt vele lenni, mert szerette az életet, a finom ételeket, tudott örülni, és jó volt a humorérzéke. A legjobban a beszélgetéseink hiányoznak, a hangja, a lénye, meg az, hogy biztatott, bátorított szakmailag. Mindig megnézte, miket csinálok, őszintén kíváncsi volt. Hálával tölt el, hogy amikor beteg lett, otthon voltam, és mellette tudtam lenni az utolsó pillanatokban. Még a halálos ágyán is énekelt. És kacagtunk, és még nagyon sokáig éreztem a kezét a kezemen. 

Eszter az Alatriste című sorozatban és Mende Gaby a Cyrano de Begeracban

Az anyai nagymamámmal is szerettem lenni. Akkorákat lehetett beszélgetni vele, és ez mindig kalandos volt. És a dédnagymamám, aki mindent elmagyarázott, amit a többiek nem engedtek volna, és három ujjával festett, és beragyogta a gyerekkoromat. Ha belegondolok, nagyon színes egyéniségek vettek körül a családban, sosem unatkoztam. És hiányoznak nagyon, akik nincsenek már köztünk.

– Itthon kevesen ismernek…

– Temesváron játszottam főszerepet néhány éve a német társulatnál, de az jó néhány évvel ezelőtt történt. Számomra valóban furcsa érzés, hogy amikor itthon vagyok, nem játszom, főleg Vásárhelyen, mert amikor bemegyek a színházba, az számomra olyan, mintha mindig is ott lettem volna, hiszen ott töltöttem a gyerekkoromat. És ugyanolyan szaga van a színháznak, mint régen… Én szívesen dolgoznék itthon. Egy ideig szükségem volt arra, hogy függetlenül mindenkitől kipróbáljam magam. Most inkább az van, hogy szeretnék kísérletezni a gyökereimmel. Ugyanakkor szabadúszó színészként nehéz megélni Erdélyben. Csak úgy lehet, ha egy társulat befogad, és esetleg közben, ha az időbe belefér, és a színház megengedi, akkor egy-két külsős projektben részt lehet venni. Van egy szakmai fészkem Berlinben, de az film, nem színház, és az ügynökségnek már teljesen mindegy, hogy hol élek. Amikor munka van, hívnak, és megyek. 

Fotó: Rab Zoltán / Tompa Eszter archívuma

korábban írtuk

A múzeumpedagógusnak mindenhol szeme van
A múzeumpedagógusnak mindenhol szeme van

Olykor cserkész, máskor játékmester, határozott vagyonőr és tájékozott beszélgetőtárs – roppant sokrétű a múzeumpedagógusok tevékenysége. Ugyanakkor tolmácsai ők a tudásnak: gyereknyelvre fordítanak egy-egy kiállítást. Kádár Kincső mesél a múzeumpedagógusok ismeretterjesztő és „fordítói” munkájáról. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. decemberi lapszámában jelent meg.)