• Fotó: Magyari Tekla
– Mit tanultál, mert nem polgármesternek készültél, azt hiszem...
– Orvosi fizikát tanultam, előtte biokémiát a Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumban, vegyészmérnökire készültem, be is jutottam, édesapám halála azonban megváltoztatta a döntést. Őt tizenhét éves koromban elveszítettük, egy nagyon súlyos gégerákja volt, rengeteg áttéttel. Öt évig húzta-nyúzta ezt a betegséget, az érettségim előtt volt a temetés, és az foglalkoztatott, hogyhogy nem lehet valahogy segíteni. Az volt a fő motivációm az orvosi fizika szakra, hogy hogyhogy nem tudjuk időben diagnosztizálni a rákot. Az orvosi fizika modern képalkotó eszközökről, radiológiáról, sugártervezésről, sugárvédelemről szól – ezért ezt tanultam végül.
– És az orvosi fizika most is veled van, hiszen amióta polgármester vagy, újabb és újabb (képalkotó) eszközökkel gazdagodott a szentegyházi kórház… Ma is ez a szívügyed?
– Abszolút. Érdekes, soha nem voltam a legjobb tanulók között, és nem voltam soha tipikus fizikusi beállítottságú sem. Nagyon kilógtam a sorból. Aztán beiratkoztam közgazdaságtanra is. Nem voltam a zsenik között, de végigcsináltam. Élveztem is tagadhatatlanul párhuzamosan a két egyetemet.
– Egyetem után a szakmádban helyezkedtél el?
– Igen, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházba vettek fel, sugárvédelmi felelős voltam. Ott, a kórháznál köszönt vissza először a duális képzésem hozadéka. Az volt jó, hogy részt tudtam venni az adminisztrációs dolgokban, megengedték, hogy szervezzem, intézzem, csináljam magát a röntgen osztálynak a működtetését. Meglátták bennem ezt a „vakarózást.”
Például: a kórház pályázott egy végtag mágneses rezonancia készülékre, és szakember hiányában ott állt hét évig egy dobozban, ahogy leszállították.
Amikor rájöttem, hogy nem használták, saját ambíciómból elkezdtem használni és termelni a pénzt a kórháznak… Mellette volt két cégem, egészségügyi, engedélyeztetési dolgokat végeztünk, a családban pedig a vendéglátást. Nagyon jó időszak volt.
– És akkor miért adtad a fejed a polgármesterségre?
– Eszem ágában sem volt polgármesternek lenni.
– Mégis elvállaltad...
– Hát igen. Mert kértek, szépen. A dolgokat mindig az akkori tudás és körülmények szerint kell vizsgálni... Nagy volt a pánikhelyzet, mindenki látta, hogy a város a csőd szélénél is tovább volt, annyira durván le voltunk maradva.
– Hány éves voltál, amikor polgármester lettél?
– Harminchárom. Volt is ezzel egy vicces történet. Amikor megvoltak a választási eredmények, nálam, a csűrben volt egy nagy buli. Másnap reggel jött a kukáskocsi, elfelejtettem előző este kivinni szemetet, reggel ahogy voltam, alsónadrágban szaladtam ki a ház elé, csak úgy zergett a sok üvegtől a kuka, kérdezte is a kukás, hogy mit ünnepeltünk. Mondtam neki, azt, hogy megnyertük a választást.
Ki lett a polgármester? – kérdezte. Én, ki más? – mondtam nevetve. Ülj le, gyermek! – válaszolta.
Nagyot kacagott, nem hitte. Én sem hittem volna… Mindig is szabadságmániás voltam.
– Mire vagy a legbüszkébb, ha visszanézel az elmúlt évekre?
– Arra vagyok büszke, hogy szabad tudtam maradni, és még megvan bennem a változtatásra való bátorság. Mert óriási bátorság kell változtatni. Most is összesen 36 finanszírozási szerződésem van, 19 építési telepünk. Egymás után jönnek a sikerek, és úgy látom, hogy egyik a másikat hozza... Mama azt mondta, hogy az építő embert a Jóisten is megsegíti, mert egy órával hamarabb kel fel, és egy órával később fekszik le... Magammal szemben pedig arra is büszke vagyok, hogy megmaradt ez az alkotói mániám. És arra is, hogy
egy olyan hivatalt építettem fel, amely szerintem nem sok helyen jellemző, hogy képes vagyok ezt a rendszert és a sok intézményt működtetni. Ebben érzem jónak magam, hogy jó csapatot tudjak csinálni.
És a pénzre nagyon vigyázok. Nekem most is van tizenhét szabad posztom. Nem töltöttem fel ilyenekkel, hogy kabinetfőnök vagy politikai tanácsadó. Sajnáltam erre a pénzt. Mindig mérnököt vettem fel, és most tudod, mit fogok felvenni? Egy pásztort. Mert szeretném a legeltetést újraindítani Szentegyházán. Na, erre vagyok büszke, és arra, hogy igazából nem változtam meg, mert az erdő volt az egyik szívügyem, és a másik pedig az egészségügy. Az erdős dolog megy, működik. Ha nyolc éve nem kapjuk erdőügyben össze magunkat, akkor most az árvíz elvitte volna Szentegyházát. Egy olyan 4000 hektáros vegetációt őriztünk meg, ami nyolc év alatt hatalmasat fejlődött, és több százezer csemetét ültettünk, ezek az igazi jövőbe mutató dolgok.
– Sok népszerűtlen döntést is hoztál, nem féltél szembe menni az emberek nemtetszésével. Sokat vívódtál magaddal?
– Vívódtam. Nehéz elfogadni, hogy vannak emberek, akik szinte a halálodat kívánják, annyira gyűlölnek, és mindent megtesznek, hogy tönkre tegyenek. Nekem csak olyan ellenségem van, aki csalni akart és nem hagytam, vagy irigy. És azt feldolgozni, hogy az ő bajuk, nem az enyém, nehéz volt. De megtanultam. Ehhez kellett ez a pár év, és kellett, hogy a lelkiismeretem rendben legyen. És onnantól fogva nincs több dolgom vele. Csak a családomat hagynák békén...
– Apropó család, eléggé „tipikus székely férfinek” látszol, a te felfogásodban a nőnek a konyhában helye?
– Nem, nem feltétlenül. Csak nekem ne legyen ott a helyem (nevet).
– De otthon ki a menedzser?
– Szerintem a feleségem. De nem is szólhatsz bele abba, amiben nem vagy napi szinten benne… Ha nincsen tökéletes tisztaság, vagy nincs felporszívózva, vagy sótlan az étel? Mindent megeszek, és mindent elfogadok. De nem is állok be paradicsomot vágni, hogy vékonyabban is lehet…
– De jól értem, hogy tőled akkor ne várjon a feleséged mondjuk egy porszívózást?
– Inkább a ház körül bármit, mint a házban… Volt egyszer, hogy bevállaltam a gyermekeket két napra, mert a feleségemnek valami rendezvénye volt.
Bepakoltam a mosogatógépbe, és hát nem találtam a bekapcsoló gombot.
Fel kellett hívjam anyut, hogy hol a gomb… (nevet). Szóval, inkább kint szeretek bütykölni, barkácsolni. Az idén például ültettem kétszáz csemetét a kertben. Gyümölcsfákat, lombhullatót, tűlevelelűt, mindenfélét, hatvanöt fajtát. Saját erdőt akarok, a fizikai munka nagyon kikapcsol.
– A három gyermeketek nevelésében mennyire tudsz részt venni?
– Keveset. Ez zavar igazán. Az első három-négy évben eléggé exkluzív az anya, utána is inkább az anya a minden, de utána ott kell legyen az apa is...
– És vannak elveid, amelyeket nagyon fontosnak tartasz a nevelésükben?
– Az én problémám az egész oktatással és a mai világgal az, hogy olyan langyos lett az egész, a gyerek az úr, köré szerveződik minden, nem fordítva, hogy alkalmazkodjon. Én rengeteget foglalkozok az oktatással, és van saját oktatási modellem is. A fizikusi múltam miatt általában lemodellezek mindent. Szentegyházára vonatkozóan csináltam egy oktatási modellt…
– De otthon, a családban mi a lényege a gyermeknevelési elveidnek?
– A legnagyobb kihívása a mai korban a gyermeknevelésnek az, hogy megtanítod-e a fizikai munkára őket. Régen az értelmiségi azért volt több a kétkezi munkásnál, mert az értelmiségi meg tudta csinálni a fizikai munkát, de a kétkezi munkás nem értette az értelmiségi dolgokat. Most annyi okoseszköz van, hogy a fizikai munkás is már mindent el tud érni. Az értelmiségi azonban nem tudja megcsinálni a fizikai munkát. Nem tudja, hogy azt a pisztolyfúrót hogy kell nekinyomni, hogy az a csavar bemenjen...
– Ez igaz, lasszóval (se) találni olyan városit, már a mi korosztályunkból sem, aki mondjuk józan paraszti ésszel jártas egy felújításban, házépítésben…
– Most építünk egy pajtát, a kölykökkel valószínűleg. És fogok venni juhokat, hogy legyen feladata a gyermekeknek, ami állathoz köthető, hogy lássák, hogy pottyan ki az a bárány.
Én most már nem veszek fel úgy alkalmazottat, hogy ne tudjon dolgozni. Még egy olyan menedzsert sem, aki a pikámerben nem tudja kicserélni a fejet…
Az olyan embert bárki átverheti, bármivel. És visszatérve a gyermekekre, erre akarok fókuszálni, a kétkezi munkára. Csinálunk egy kertészetet, ha minden igaz, a lenti iskolában, s gyomláltatni fogjuk a gyermekeket. Nekem a szakmai képzés hatalmas szívügyem, autószerelő műhelyre pályáztunk, hogy a szakoktatást nyomjuk ezerrel. És úgy néz ki, hogy jól alakul. Eddig két osztály végzett.
– Most milyennek látod Szentegyházát?
– Úgy látom, Szentegyháza egy kimeríthetetlen kincsesbánya. Mind természeti, földrajzi, és gazdasági szempontból, mind pedig emberileg. Az első években az volt, hogy felújítom a középületeket, ötven épületet újítottunk fel, és még vettünk mellé jópárat. De ezek nekem csak ilyen szükséges megoldandók voltak, amiket le akartam tudni, azért, hogy most, a második mandátumban a víziókkal tudjak foglalkozni.
– És van időd, szabad agyi kapacitásod arra, hogy csendben, a magad nyugalmában naponta tervezz, stratégiákat rajzolj?
– Sokat rajzolok. Majdnem minden nap. Van erre időm, kerítek, kell álmodni. Ezt csináltam örökké, nagyokat tudtam álmodni.
– Az jó, ha megtalálod az álmaidhoz a megvalósítókat is…
– Nem mindig jön össze, de ha jó embereket találsz, szabadul fel idő. Ha magad körül jó csapatot építesz, ez a kulcsa az egésznek. Támadhat bárki, ha neked jó apparátusod van, sérthetetlen vagy a végtelenségig. És ha sérthetetlen vagy, akkor mersz. És akkor nekiállok tervezni. Például most a Székelyföld közepe a mániám...
Mi, a családban turizmussal foglalkoztunk, volt olyan év, hogy édesanyám tizenhét busz népét szállásolta el Szentegyházán.
A csűrben is aludtak, s innen mentek jobbra-balra csillagtúraszerűen, ebből jött az elképzelésem, hogy csak mi kell legyünk az epicentrumban. Megmérettem, és itt van…
– Mármint Szentegyházán van Székelyföld közepe?
– Igen, Székelyföldnek van egy kontúrja, és a középpont ott van a kápolnási-szentegyházi határon, a legelőn. És már el is kezdtük ennek a kiépítését.
– Tehát tervezel oda valamit?
– Igen. A Székelyföld közepe kontúrt mérettem ki, de még mérés előtt felmentünk a Hargitára, ott erdőltünk pár évvel ezelőtt. Én nagyon jól ismerem az erdőnket, addig kergetőztünk a fatolvajokkal, úgy megismertem, mint a tenyerem. Van egy nagy sziklafolyás. Legyen ez Székelyföld közepe – gondoltam, aztán valami lesz. Aztán persze nekiálltunk méretni, nem éppen odaesik, de ezeknél az óriási szikladaraboknál lesz egy emlékmű, és lesz egy tanösvény, Csaba királyfi tanösvénye (nevet), de nem én találtam ki a nevét. És ebben a közbirtokosság is partner, Haáz tanár úr is (a Szentegyházi Gyermekfilharmónia alapítója – szerk. megj.) a politikai csapatom is.
Úgy képzeld el, hogy mondtam, itt lesz Székelyföld közepe. Valami lesz, ne törődjetek, gyertek közmunkázni.
Két hétvégét nyestük a fákat, pucoltuk a területeket, és építettünk egy kilátót… Én rajzolok, álmodok, s megvalósul, mert jó emberek vesznek körül. Brutális ez az érzés, hogy az álmokat meg lehet valósítani.
– Van valamiféle mottód, vezérelved?
– A kitartásban hiszek. Mindig, amikor hosszú távot futsz, amikor már azt érzed, hogy rosszul vagy, nem bírod tovább, na, akkor eldöntöd, hogy futsz még egy ennyit. Ez különbözteti meg a sikeres embert a sikertelentől: a sikeres még egyszer megpróbálja. Vagy még ezerszer.
korábban írtuk
Makacsul hinni a gyógyulásban (VIDEÓ)
Mit tesz az ember, ha – gyakorlatilag lehetetlennek tűnő – 12 és fél órás műtét előtt áll: amputáció, idegsérülés, akár bénulás is benne van a pakliban? Nem akarunk általánosítani, csupán azt tudjuk, Buti László mit tett…
