– Izgalmas év van mögötted: Nepál, Kína, Camino, Párizs, India, Budapest, Ghent, Olaszország, Portugália, Himalája alaptábor... és most Bali. Közben coaching- és jógaoktató képzés, digitális storytelling mesteri diploma. Fotózás, versek, interjúk és egy weboldal a karrierváltásról, mindezt úgy, hogy előtte felrúgtál egy brüsszeli közhivatalnoki pályát. Hogy éled meg ezt a hatalmas utazást?
– A váltás egy nagyon érdekes dolog. Nem születik meg egyik napról a másikra. Olyan, mint egy hosszú utazás. Aminek ráadásul nem is mindig tiszta, hogy mi a végpontja. Vállalni kell a visszalépést, hogy egy kicsit rosszabb lesz, hogy aztán jobb lehessen. Szembesülni kell önmagaddal és másokkal, mert az általad generált változás a környezetedre is kihat. Nekem nagyon hosszú idő volt, amíg volt bátorságom azt mondani, hogy én most már nem fogom azt csinálni, amit eddig. Azt hinné az ember, hogy ez ripsz-ropsz megszületik, de nem. Ez egy folyamat.
– Egy adott pillanatban azért meghoztál egy döntést arról, hogy nem maradsz Brüsszelben, hanem elmész világot látni. Hogy született meg ez a döntés?
– Egyrészt kezdtem felismerni azt, hogy nem a saját utamat járom. Vagyis a saját utamat járom, mert én döntöttem arról, hogy Brüsszelben építek karriert. Makrogazdaságtannal, vidékfejlesztéssel foglalkoztam. Brüsszeli munkám utolsó hat évében Magyarország, Málta és Marche olasz régió vidékfejlesztési programjaiért feleltem. Lelkiismeretesen végeztem a munkám, de egy idő után kezdett megkérdőjeleződni bennem, hogy miért csinálom. Egyre inkább megfogalmazódott bennem, hogy megfelelni akarok egy elképzelt sémának arról, hogy mi a jó, a megfelelő. A kor is hozza talán, hogy próbálod keresni az élet értelmét. Felmerül, hogy csak ennyi?
Gyakran olvastam arról, hogy milyen könnyű, ha azt csinálod, amit igazán szeretsz, ha visz magával az a bizonyos flow. Meg akartam ezt az érzést tapasztalni, de nem is nagyon tudtam, hogy mi az, amit szeretnék.
Körülbelül 2017-ben, Brüsszelben, elkezdtem beszélgetéseket kezdeményezni karrierváltókkal. Ha hallottam valakiről, hogy egy érdekes története van, akkor egyszerűen odamentem, és megkérdeztem. Nem is annyira a karrierváltás érdekelt. Sokkal inkább az, hogy a karrierváltók hogyan jutottak el a döntésig, amikor kiszálltak az előző állásukból, és valami újba kezdtek. Ezek a beszélgetések segítettek abban, hogy a bátorságot összeszedjem, és – két év múlva – azt mondjam, na jó: halvány lilám sincs, hogy mit akarok csinálni, de ez nem az én utam, és ha nem indulok el most, akkor talán késő lesz.
Tinédzser korom óta csodáltam azokat a nyugatiakat, akik összepakoltak, és egy évre elmentek kalandozni a világba. Én egy kicsit megkésve kezdtem el, de úgy voltam vele, hogy ezt biztosan tudom, hogy akarom. Elindulok.
Falu Upper Mustangon, Nepál a Kali Gandaki folyó mentén, az Annapurna lábainál
– De nem teljesen céltalanul indultál…
– Nem tudtam úgy elindulni, hogy csak úgy megyek a világba fel-alá. Éreztem, kell egy projekt, valami tennivaló. Úgy döntöttem, hogy utazásaim alatt folytatom az interjú készítést karrierváltókkal, akikkel útközben találkozom. Mindig is szerettem hallgatni a történeteket. Emlékszem, a takarási szezonban otthon a férfiak este munka után leültek, és mesélték a régi falusi történeteket. S én ott ültem velük mindig, mert olyan izgalmas volt ezeket hallgatni. Arra is rájöttem, hogy gyerekkorom óta gyakran fordulnak hozzám az emberek problémájukkal. Van bennem egy nyugalom, amitől biztonságban érzik magukat, és megnyílnak. És én szívesen hallgatom. Úgyhogy arra gondoltam, hogy ezt a kettőt tudnám kombinálni: készítem ezeket az interjúkat, és aztán majd kezdek velük valamit.
Podcast-interjú készítés
– Az utazásaidból mit tanultál, miben változtál?
– Kevesebb félelmem van. Azt látom, habár a világ nagy, és rengetegen vagyunk, nagyon hasonlóak a vágyaink, álmaink, legyünk bárhol is a világban. Mindenki boldog szeretne lenni, és szeretné, ha szeretnék. Szerintem egy utazás során annyi mindent meg tudsz kérdőjelezni, a hiedelmeidet, a berögződéseidet…
A Camino (a Szent Jakab-út – szerk. megj.) legyaloglása után visszamentem Párizsba, mert Párizst imádom, és szerettem volna kipróbálni, hogy tudnék-e ott élni.
Megérkezés Santiago de Compostela-ba
Egy hónapra mentem, két hónap lett belőle. Itt is volt egy terv, franciát tanultam. Nagyon hamar eltelt egy hónap, és rájöttem, hogy én még Párizst nem is láttam, mert hasznos dolgokkal voltam elfoglalva.
Louvre
És akkor maradtam még egy hónapot: délelőttönként a Louvre-ba jártam, délután pedig egy coworking irodában dolgoztam az interjúimon. Párizsban éreztem azt, hogy felmondtam ugyan, és eljöttem Brüsszelből, elmentem Nepálba, Kínába, legyalogoltam a Caminót, de tulajdonképpen nem engedem el a régi életemet. És hogy ez így nem oké. Ha ezt így folytatom, soha nem fogom kitalálni, hogy mit szeretnék. Hogy ki vagyok én, mit akarok. Jó lenne elveszni. Jó lenne olyan helyen lenni, ahol tudok mélyebbre menni annál a felszínességnél, hogy töltsük ki valami „hasznossal” a napot.
A kínai nagy falon
Everest látkép a Kala pattarról nézve, 5500 méter magasan
– Tehát eljöttél ugyan Brüsszelből, de a fejedben ugyanazok a gondolatok pörögtek?
– Igen, hogy az életben csinálni, tenni kell valamit, nem lehet csak úgy tengeni-lengeni. Kell lenni valaminek. És ekkor jött az ötlet, hogy menjek Indiába, mert a hallottak alapján Indiától félek, arra, úgy éreztem, nem vagyok felkészülve. Egy hét múlva Indiában voltam.
A swami indiai gyerekekkel karácsony napján
Meggugliztam az ashramokat, hogy találjak egy helyet, ahol megengedhetem magamnak, hogy kiszálljak a folytonos tenni akarásból. Az ashramokban van egy swami, egy ilyen lelki vezető. Emlékszem, megkérdezte, hogy én miért jöttem ide. Mondtam, azért, mert én közgazdász vagyok, de azt gondolom, hogy ez nem az én utam, és azért jöttem ide, hogy kitaláljam, mi legyen. A swami azt mondta nekem, hogy én eddig akkor voltam valaki, most próbáljak meg senki lenni. Természetesen ezt az én európai fejem nem értette, hogy akkor most üljek be egy szoba sarkába, és ne csináljak semmit? Nem, az élet nem erről szól, gondoltam, miközben a swami még az ashram programjai alól is felmentett, és az én feladatom annyi volt, hogy sétálgassak, és élvezzem a saját társaságomat. A két hét végére megéreztem a swami mondatának az értelmét.
– Apropó társaság, egymagad indultál útnak. Sikerült barátokat találni útközben, az interjúid során?
– Fantasztikus emberekkel találkoztam. A karrierváltásról szóló történetek feltöltenek energiával. Nagyon inspirálóak azok az emberek, akik az életüket a kezükbe vették, és teljes gőzzel csinálják azt, amit szeretnének. Nem játsszák meg magukat, és nagyon nyitottak. Már egy csomó interjút készítettem, és egy idő után éreztem, hogy ki az, aki tényleg megérkezett „oda”, hogy tényleg azzal foglalkozik, amit akar, és ki az, aki még nem.
Interjú készítés változásról Igor Dyachenko ukrán-amerikai kétszeres karate világbajnokkal
– És mi lett aztán az interjúkból?
- A Cup of changer nevű weboldalamon olvasható egy részük. Most ezen dolgozom. Valamint arra gondoltam, hogy annyi tapasztalatom lett életút-interjúkból, hogy segíthetnék is embereken, és elvégeztem két coaching képzést.
Most azon dolgozom, hogy összerakjak egy szolgáltatást, amely a hozzám hasonló embereknek segítenek, újraírni – ha szeretnék – a saját történeteiket.
Karriert váltani nagyon magányos út, sok a belső kétely, sokan megkérdőjeleznek, nagy a társadalmi nyomás. Egyesek azt gondolják, hogy teljesen elvesztél, és önző vagy, mások pedig vállon veregetnek, és azt mondják, te vagy az, aki nagyon jól döntött. Én egyedül jártam végig, de lehet ezt egyszerűbben is.
– Épp fel akartam tenni azt a lappangó kérdést, hogy miből élsz? Semmi ilyen jellegű aggodalmat nem látok rajtad…
– Ez a félelem ott volt, idővel tettem le. A döntésem előtt nagyon féltem. Attól, hogy a jólétet, az anyagi biztonságot hogy hagyhatom ott, sikerül-e ismét megteremteni. Igazából akkor kezded letenni, amikor elkezded csinálni a dolgokat, és haladsz valami felé. Az utazásaimból nem jön még pénz, a megtakarításaimból élek. Viszont annyi hozzám hasonló emberrel találkoztam, lett egy baráti közösségem világszerte, és ez önbizalmat ad.
Bali család éppen szertartásra motorozik
Nagyon bátorító, hogy most is itt Balin olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik startupokon, saját programokon, vállalkozásokon dolgoznak, és nagyon kollaboratív a hozzáállás. Van, akivel megbeszéljem a gondolataimat, kérdéseimet a vállalkozói létről. Nincsenek társadalmi elvárások, itt mindenki flip-flopban és rövidnadrágban nyomja. Szóval, van bennem egy bizalom, hogy minden jó lesz, minden menni fog.
Indonéz salsa-készítése Balin
Ezt – azt hiszem – apum nevelte belénk, hogy bármit elérhetünk. Hogy mindig lesz valahogy. Persze nem úgy, hogy ülök, és várom, hogy jöjjön, de teljes bizalommal vagyok, hogy amit csinálok, annak meglesz az eredménye.
– Hazai karrierváltókkal is készítettél interjúkat?
– Igen, otthon is beszélgettem karrierváltókkal. Otthon azonban egy másik projektem van folyamatban. Amikor vidékfejlesztésre gondolunk, gyakran nagy projektek jutnak az eszünkbe. De a vidékfejlesztés nagyon kis dolgokkal is történhet. Például, ha a helyi vendéglők helyi specialitásokat főznek, és nem csak bécsi szeletet, flekkent pityókával. Gondoltam, felkutatom a kozmási régi recepteket, és készítek egy helyi receptes könyvet, helyi történetekkel. Ennek ürügyén interjúkat készítettem otthon idősebb nénikkel.
Kozmási fuszulykaleves
Nagyon gyakran van úgy, hogy legutoljára kezdjük a saját környezetünket körbesétálni. Mikor mindent elhagytam, akkor kezdtem el kérdezni magamtól, hogy akkor én honnan jövök? Az életem első tizennégy évében mit kaptam, mik azok a hagyományok, miért úgy esszük a töltött káposztát, a pityókát, ahogy esszük. Rengeteget tanultam ezekből a beszélgetésekből, amelyek nyilván nem csak az ételekről szóltak. A falu történetéről tanultam. Hogy miként húztak régen fogat, vagy éppen az oltárterítő különös történetéről…
– Van valami visszatérő motívum az interjúidban?
– Azok, akiknek sikerült váltani, amikor döntöttek, már nagyjából ismerték önmagukat, tudták, hogy ők miben jók, és hittek a sikerben.
Ha belekezdesz bármibe, ami mélyen belülről jön, és amit szeretsz, elvárások nélkül, teljes odaadással, nincs olyan, hogy ne legyen belőle valami.
Egy példa: most júniusban értesített a ghenti egyetem, ahol a digitális storytelling mesterimet végeztem, hogy remélik, nem veszem rossz néven, de benevezték a végzős projektemet a „Yugo Bafta student award”-ra. Én nem tudtam, hogy létezik ilyen, de a diplomamunkámat – ami a fotóim és a verseim kombinációjából állt – teljes odaadással végeztem és nagyon élveztem. És a karrierváltóknál valahol mindig van egy segítő. Abban a pillanatban, amikor eldöntötték, hogy nekivágnak, mindig jöttek a segítségek. És mindegy, hogy ez éppen egy olasz volt, indonéz, amerikai vagy magyar.
– Mi kell ahhoz, hogy valaki ennek nekivágjon?
– Merni kell. Ha nem tudod, mit akarsz, és csak egyedül morfondírozol, az nem biztos, hogy előre visz. Ha felteszel egyetlenegy kérdést valakinek, aki mondjuk valami hasonlót csinál, mint ami téged érdekel, ha elkezdesz tanulni, érdeklődni, már elkezdenek nyílni az ajtók. Nekem például ott volt a versírás. Én mindig is álmodoztam erről, de ezt a kreatív oldalamat nem mertem felvállalni, elfojtottam. Az fog könnyedén menni, ami a tied. Ezt mondta a swami is. Hogy ne legyek senki, csak csináljam azt, ami szívből jön. És abba 100 százalékot nyomjak bele. Erről szól. Ezt csinálják azok, akiknek sikerült váltani.
Fotó: Bodó Melinda archívuma
korábban írtuk
Frajkó Éva divattervező: „Akárhová megyek, folyton dolgozik bennem a kreativitás”
Az igazi amerikai álmot élte- és éli meg. Erdélyből még gyerekként került az Egyesült Államokba, ma elismert divattervező. Frajkó Éva sokat dolgozott azért, hogy sikerre vigye Eva Franco néven futó saját márkáját, és hogy elmondhassa, veszik és szeretik a nők az általa tervezett darabokat. Ruháit olyan celebek viselték, mint Taylor Swift, Kim Kardashian, Zooey Deschanel, de még a Jóbarátok sorozat sztárja, Courtney Cox is.
