Budapest@székelyszemlélek.hu Vajon a városi madár érzi, hogy több dolga van, mint az erdei rokonának?

Áhítat. Talán ez az egyik alapérzés, amellyel az erdélyi emberek zöme a fővárosra gondol. Hogy ezt génjeinkben elődeinktől kaptuk-e vagy egy legtöbbünkben önkéntelenül megszülető evidencia, hát vitatható. Duna-part, Lánchíd, Budai Vár, Halászbástya, Mátyás-templom, Gellért-hegy, Andrássy út, Hősök tere, Parlament: ez alap. Ezt azért látni kell, gyerekeinknek is, mert „magyarnak lenni büszke gyönyörűség”. Itt főként. Otthon pláné. Mindenhol is.

„Semmink sincs, csak a történetünk, és ez a legtöbb, amivel bírhatunk, erre kell vigyáznunk, és ezt kell gazdagítanunk valahogy.” (Visky András: Kitelepítés)

Aztán Nyugati és Keleti Pályaudvar, Népliget, Oktogon, Deák Ferenc tér, Liszt Ferenc reptér, mert valahová meg kell-, és valahonnan haza is kell érkezni. És ahányszor visszatér ide az ember, mindig többet szeretne falatozni ebből a csodából, ami a mindnyájunk Budapestje, kinek mi vonzó: kultúra, szórakozás, látványosság, tanulás, westendelés vagy találkozás. Persze a töretlen áhítatot megtöri a valóság, fel-felszisszenünk, belénk marhatnak, és belénk is égnek kijelentések, látványok, nyomorultak, de aztán otthon mégis széppé oldja az emlékezés a bosszantó és bántó megéléseket, mert Adyt idézve, „mégis győztes, mégis új és magyar”. És egy vérből valók vagyunk, ugyebár. A mi Budapestünk, oda tartozunk, hiszen tartoznunk kell önmagunkon, családunkon, a szülőhelyünkön kívül valami nagyhoz is, valami erősebbhez. A székely zászlót az Országházon lobogtatja a szél – megerősítő érzése. Ám 

mi marad az áhítatból, ha egyszer csak állandó lakcímünk lesz Budapesten, amikor az ünnepnap hétköznappá, a rituálé rutinná, a látványosság ismétlődő képkockává szürkül? 

Ráadásul nem laza diákként érkezünk, akinek jó esetben a szülők valahogy „felpakolják” a megélhetést zakuszkával és házi kenyérrel a bankkártyára, hanem másképp. Gyerekekkel.

Milyen az élet Budapesten? – kérdezik, a hang hol féltő érdeklődést, hol burkolt vájkálódást, hol mindenmentes kíváncsiságot tartalmaz nyomokban. Az élet tulajdonképpen mindenhol egyforma – mondom, annak függvénye, ahogy amúgy is az életet emészted. Adott egy óriás, – s ha nem elég szemfüles az ember – megropogtatja a csontjait, de meg is szelídíthető szerencsére, a néha kegyetlen, néha szelíd arcot mutató nagyváros. 

Számítani kell az idegen otthonosságra és az otthonos idegenségre egyaránt. 

Az emberek is olyanok, mint mindenhol a világon: vagy ridegek, vagy kedvesek éppen. Van, aki elájul szinte azonnal attól, hogy másak a magánhangzóink vagy a mondataink íve, van, akit irritál, és oda kíván, ahová magunktól nem mennénk. Ez a hely nem befogadóbb és nem kitaszítóbb, mint bármely másik a világon. Nyilván a fölös ágaskodást és hebehurgyaságot gyorsan kigyomlálja az emberből fenséges sodrásával, mert a ritmusára viszont meg kell tanulni táncolni. 

És hát nem egy elegáns angol valcer, inkább szökős vagy csűrdöngölős. Az erdélyi ember viszont ügyes táncos hírében áll. 

Meg is látszik az, itt is, Budapesten.

A tavasz gyönyörű ideát. A nyár forró, az ősz kedvesen mélabús, tél helyett nyomasztó szürkeség szitáló esőkkel. Budapest tele lágy, zimankómentes. Az ember nem is gondolná, hogy ezt a lágyságot az erőteljes, cudar dunai szél ellensúlyozza, nehogy mediterrán tájnak képzelje bárki is a magyar fővárost. 

Rendesen el lehet keseredni a budapesti huzattól, ha kitart. Ezek után a kikelet – katartikus eszmélés a fényre. 

Egy szentre beültetik a tereket virággal – a szegélyfák virágba borulnak, s a természet közelségéhez szokott székely bőr pedig szinte sikít a zöldért. Otthon ehejt van, hiszen szinte együtt pulzálunk a ház mögötti erdővel, réttel, a virágágyásban itt-ott kandikáló primulákkal, tulipánokkal. Itt, ahajt van a nagy, közös zöld.  Ki a zöldbe, de hová? Hát szerencsére van, hová, csak fel kell készülni arra, hogy fürtökben özönlik a tömeg körös-körbe, de nyilván megszokható ez is. Mint a temérdek kutya. Budapest legfőbb zöldjei: a Margitsziget öles tölgyeivel, zenélő szökőkútjával, az Üllői-úti Füvészkert, a Budai Arborétum és barlangok, a Bajza utcai Epreskert, a Normafa, a Sas-hegy, a Gellért-hegy mögötti Tabán és természetesen a Hősök teréből oldalvást nyíló Városliget. 

A liget varázslatos hely. Sem a hargitai fenyvesek, sem csodás erdőségeink misztikus hangulata nem keresendő vissza rajta, 

de azért platánjai, díszcserjéi, bokrai, változatos virágágyásai, a mindig gyerekkacagást visszhangzó ösvényei alkalmasak a lazításra. Még el is lehet tévedni benne. A madárdal kiszűrhető a derű áttetsző hangjaiból és a zajból. Vajon a madarak tudják-e, hogy egyik fő feladatuk az életöröm és a könnyedség hirdetése? Milyen vigasztaló édes létezésük! Hogy a világmindenség rendjét zengő csivitelésükre ébredni egész más, hogy szentséges csiripelésük gondűzésre képes? Bizonyára nem! 

Vajon a városi madár érzi, hogy több dolga van, mint az erdei rokonának, 

mert túl kell énekelnie a trolik, buszok, ideges sofőrök tülkölését, hogy eljuttassa a jókedvű dalát nekünk, szürkeségbe és búba könnyen belesimuló embereknek? Nézzétek az ég madarait: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, mégis…

La dolce vita. 

Áhítat ismét. Csak ez egy másik fajta.

Fotó: Sárba Katalin

korábban írtuk

A kékvirágos nemezkalaptól a budapesti Operaházig
A kékvirágos nemezkalaptól a budapesti Operaházig

Olyan az élet, mint a láncöltéses varrás: egyik öltésből szépen indul a következő. A szabályos öltéshez persze figyelni kell. Egy döntés, egy találkozás, egy gondolat elindít, belesodor egy újba, egy emberi szó, egy tiszta tekintet nyomán falak omlanak, és – az egyébként – csikorogva nyíló ajtók könnyedén tárulhatnak ki. Budapesti szisszenések székely szemmel és lélekkel.