Románia az egyik legnagyobb munkaerő-kibocsátó ország az Európai Unióban. Egy nemrégiben közzétett kutatás szerint az életvitelszerűen külföldön élő, romániai születésűek száma csaknem 4 millió volt 2020-ban, a vizsgált 25 fogadó országban, ami azt is jelenti, hogy a romániai népesség csaknem ötöde élt külföldön abban az évben. A helyzet azóta sem változott említésre méltó mértékben.
Eszter és Zsuzsa gyermekei is a jobb élet reményében költöztek külföldre évekkel ezelőtt. Ők is – mint oly sokan – tapasztalják, milyen ha több ezer kilométer áll a családtagok között. A szeretetnek azonban nincsenek határai – vélik mindketten.
A fizikai közelség biztonságot ad
Zsuzsa háromgyermekes édesanya. Mint mondja, mindig nagy volt a zsongás náluk, az öttagú családban minden nap történt valami, férje és ő maga is nagyon családcentrikusak. Gyermekei egymáshoz- és hozzájuk is nagyon ragaszkodtak, az egyetemi évek alatt is csaknem hetente hazajártak. Noha tudták, nemsokára következik az otthonról leválás időszaka, mindkét szülőt megviselte, amikor a húszas éveik közepén először a nagyobb lányuk, majd a fiuk, és néhány év múlva pedig a legkisebb lányuk is külföldre ment dolgozni.
„Egy adott ponton kettő Hollandiában és a harmadik Angliában volt. A ház itthon csendes és üres lett.
Az elején sehogy sem tudtam úgy mérni főzés közben a hozzávalókat, hogy kettőnknek ne legyen túl sok”– meséli. Zsuzsa aggodalmat és alkalmanként ürességet érzett, mégis mindez furcsa szimbiózisban volt egyfajta büszkeséggel, mert gyermekei megállták a helyüket külföldön is, nyelvet tanultak, munkát, lakást találtak, barátságokat kötöttek, de közben sosem feledkeztek meg egymásról és róluk sem. „A férjem sosem volt a technika ördöge – meséli nevetve – nem értett az internethez, sem az okostelefonokhoz, de amikor a gyerekek külföldre költöztek, nemsokára beszerzett egy okostelefont, hogy könnyebben tudjuk tartani a kapcsolatot, úgyhogy volt jó hozadéka is a nagy távolságnak: nyitni kezdtünk új dolgok felé.” Mára a három gyerekükből kettő hazaköltözött, és a harmadik – aki már több mint tíz éve él külföldön – is készül. Zsuzsa úgy érzi, csak akkor nyugszanak meg igazán, ha mindhárman itthon lesznek.
Csak ott ne maradjanak
Noha nem tervezték külföldön a jövőjüket a gyerekeik, Zsuzsáék mégis attól tartottak a legjobban, hogy végül mégis a maradás mellett döntenek. „Emlékszem a videóhívásokra, amikor boldogan mutatták az első lakást a lányok, amibe a párjaikkal költöztek. Csinosítgatták, belakták. Velük együtt örültünk, közben pedig egy kicsit megszakadt a szívünk, mert attól féltünk, beszippantja őket az ottani “jobb élet”, és sosem jönnek haza.” Mint mondja,
ez a félsz egészen addig bennük lesz, ameddig biztossá nem válik, hogy mindenik gyerekük itthon telepedett le.
Bár viszonylag gyakran jártak haza, és előfordult, hogy Zsuzsa is kiutazott a gyerekeihez, mégsem volt teljes az életük, a találkozások ellenére sem. „Emlékszem, az ünnepek alkalmával egyik szemem mindig sírt, és a másik nevetett, mert csak ritkán jött össze, hogy mindannyian együtt legyünk, valaki mindig hiányzott. Nem akarjuk mi magunkhoz kötni őket, Isten ments, hogy korlátozzuk a szabadságukat, ez egyszerűen csak arról szól, hogy az ember szereti közel tudni magához azokat, akiket szeret, és a fizikai közelség – az, hogy tudom, láthatom őket és az unokáimat, amikor akarom – biztonságot ad mindannyiunknak”– magyarázza a háromgyermekes édesanya.
Mindennek ára van
Eszter négy gyermek édesanyja, nagymama, sőt, már dédunokái is vannak. Legkisebb fia közel 20 éve költözött a családjával Németországba, mivel úgy érezte, az itthoni nehézségek közepette nem tud olyan életet biztosítani nekik, amilyet szeretne. „A racionális énem megértette a döntést, az anyai szív azonban hosszú idő után tudott csak megbékélni vele”– meséli megkapó őszinteséggel. Eszter úgy érzi, ezáltal
nem csupán a gyermekét, hanem az unokáit is “elveszítette” egy kicsit.
„Minden nap hiányoztak, nem láttam őket felnőni” – mondja némi keserűséggel. „Sokszor beszéltünk, sok fotót is küldtek postán, megnyugtató volt látni, hogy az életük valóban könyebb és jobb lett. A gyerekek is beilleszkedtek, megtanulták a nyelvet, barátokat szereztek.” A négygyermekes nagymama tudja, érzi és látja, hogy gyermeke családjának több lehetősége volt az új lakóhelyen, és nem érez sem dühöt, sem haragot a fia iránt, inkább csak végtelen szomorúságot, időről-időre. „Amikor elmentek, akkor értettem meg igazán, mit jelent, hogy mindennek ára van.
Mindannyiunk számára ára volt a jobb életszínvonalnak, amit számukra a külföldi lét biztosított, mert az anyagi biztonság adott volt, de az érzelmiből elveszítettek a külföldre költözéssel.
Számunkra pedig jó érzés volt látni, hogy jobban élnek, mint itthon, de sokszor éreztük, hogy felőröl a hiányuk” – mondja. Unokái közben felnőttek, most már magukra is hazalátogatnak, amikor tehetik, de hazaköltözni biztosan nem fognak. Arra azonban lát esélyt Eszter, hogy a szülők hazajöjjenek a nyugdíjas éveikre. „Az idő mindenki felett telik, ki tudja, hogy én azt még megérem-e?” - teszi hozzá keserűen.
Ha elég erős a családi kötelék, országokon is átível
Mint meséli Eszter, a távol élő gyermeke és annak családja miatt lépett ki a komfortzónájából, amikor például 72 évesen repülőre ült, hogy hozzájuk utazzon – először életében. A nyelvet nem ismerte, félve indult útnak, részletes leírással a kezében a reptérről, a tennivalókról, hogy mikor merre kell mennie, milyen ellenőrzéseken kell átesnie, hol, mit kell felmutatni. „Mára már rutinos vagyok, szinte légiutas-kísérő is lehetnék. 80 felett nem sokan mondhatják ezt el magukról a mi környékünkön” – jegyzi meg viccelődve.
„Azt hiszem, most értem és érzem igazán, mit jelent, hogy a gyermeket nem magának szüli az ember.
Szerencsére a másik három gyermekem a közelemben él, ha bármi van, percek kérdése, és itt vannak. Bár a fiam távol él, mégis közel vagyunk. Jó a kapcsolatunk, tudom, bármikor hazajönne, ha szükségem lenne rá. Azt hiszem, egy anyának az a dolga, – bármilyen korú gyermekről is legyen szó – hogy szeretni és támogatni tudja őt olyan döntésekben is, amelyekkel nem ért egyet. Sosem okoznék neki lelkifurdalást a koromat kihasználva, alkalomadtán saját magától is előjön benne, tudom. A családi kötelék, ha elég erős, úgyis átível országokon is” – nyugtázza megbékélve, s talán ez a felismerés a legáldásosabb hozadéka Eszter számára fia húszévnyi távollétének.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Elvándorlás: Menni vagy maradni? Hazaköltözni vagy csak látogatóba jönni?
Talán nincs még egy téma, amelyhez könnyebb megszólalókat – érveket és ellenérveket – találni, mint a menni vagy maradni kérdése, főként mióta a határok megnyíltak, s az „amerikai álom” keresése kordivattá vált. Ma már nincs olyan erdélyi család, melynek bár egy tagja, szomszédja vagy barátja ne élne külföldön, és bár sokan hazaköltöznek közülük, a migrációs kedv egyelőre nem lankad. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. decemberi lapszámában jelent meg.)
