Románia az egyik legnagyobb munkaerő-kibocsátó ország az Európai Unióban. Az életvitelszerűen külföldön élő, romániai születésűek száma csaknem 4 millió volt 2020-ban, a vizsgált huszonöt fogadó országban, ami azt is jelenti, hogy a romániai népesség csaknem ötöde élt külföldön abban az évben. A helyzet azóta sem változott említésre méltó mértékben.
Eszter és Zsuzsa gyermekei is a jobb élet reményében költöztek külföldre évekkel ezelőtt. Ők is – mint oly sokan – tapasztalják, milyen, ha több ezer kilométer áll a családtagok között. A szeretetnek azonban nincsenek határai – vélik mindketten.
A fizikai közelség biztonságot ad
Zsuzsa háromgyermekes édesanya. Mint mondja, mindig nagy volt a zsongás náluk, az öttagú családban minden nap történt valami, férje és ő maga is nagyon családcentrikusak. Gyermekei egymáshoz, és hozzájuk is nagyon ragaszkodtak, az egyetemi évek alatt is csaknem hetente hazajártak. Noha tudták, nemsokára következik az otthonról leválás időszaka, mindkét szülőt megviselte, amikor a húszas éveik közepén először a nagyobb lányuk, majd a fiuk, néhány év múlva pedig a kisebbik lányuk is külföldre ment dolgozni.
Az elején sehogy sem tudtam úgy mérni főzés közben a hozzávalókat, hogy kettőnknek ne legyen túl sok” – meséli. Zsuzsa aggodalmat és alkalmanként ürességet érzett, mégis mindez furcsa szimbiózisban volt egyfajta büszkeséggel, mert gyermekei megállták a helyüket külföldön is, nyelvet tanultak, munkát, lakást találtak, barátságokat kötöttek, de közben sosem feledkeztek meg egymásról és róluk sem.
„A férjem sosem volt a technika ördöge – meséli nevetve –, nem értett az internethez, sem az okostelefonokhoz, de amikor a gyermekek külföldre költöztek, nemsokára beszerzett egy okostelefont, hogy könnyebben tudjuk tartani a kapcsolatot, úgyhogy volt jó hozadéka is a nagy távolságnak: nyitni kezdtünk új dolgok felé.” Mára a három gyermekükből kettő hazaköltözött, és a harmadik – aki már több mint tíz éve él külföldön – is készül. Zsuzsa úgy érzi, csak akkor nyugszanak meg igazán, ha mindhárman itthon lesznek.
Csak ott ne maradjanak
Noha nem tervezték külföldön a jövőjüket a gyermekeik, Zsuzsáék attól tartottak a legjobban, hogy végül mégis a maradás mellett döntenek. „Emlékszem a videóhívásokra, amikor boldogan mutatták az első lakást a lányok, amibe a párjaikkal költöztek. Csinosítgatták, belakták. Velük együtt örültünk, közben pedig egy kicsit megszakadt a szívünk, mert attól féltünk, beszippantja őket az ottani »jobb élet«, és sosem jönnek haza.” Mint mondja,
Bár viszonylag gyakran jártak haza, és előfordult, hogy Zsuzsa is kiutazott a gyermekeihez, mégsem volt teljes az életük, a találkozások ellenére sem. „Emlékszem, az ünnepek alkalmával egyik szemem mindig sírt és a másik nevetett, mert csak ritkán jött össze, hogy mindannyian együtt legyünk, valaki mindig hiányzott. Nem akarjuk mi magunkhoz kötni őket, Isten ments, hogy korlátozzuk a szabadságukat, ez egyszerűen csak arról szól, hogy az ember szereti közel tudni magához azokat, akiket szeret, és a fizikai közelség – az, hogy tudom, láthatom őket és az unokáimat, amikor akarom – biztonságot ad mindannyiunknak” – magyarázza a háromgyermekes édesanya.
Mindennek ára van
Eszter négy gyermek édesanyja, nagymama, sőt, már dédunokái is vannak. Legkisebb fia csaknem húsz éve költözött családjával Németországba, mivel úgy érezte, az itthoni nehézségek közepette nem tud olyan életet biztosítani nekik, amilyet szeretne. „A racionális énem megértette a döntést, az anyai szív azonban hosszú idő után tudott csak megbékélni vele”– meséli megkapó őszinteséggel. Eszter úgy érzi, ezáltal
„Minden nap hiányoznak, nem láttam őket felnőni – mondja némi keserűséggel. – Sokszor beszélünk, sok fotót is küldtek postán, megnyugtató látni, hogy az életük valóban könnyebb és jobb lett. A gyermekek is beilleszkedtek, megtanulták a nyelvet, barátokat szereztek.” A négygyermekes nagymama tudja, érzi és látja, hogy gyermeke családjának több lehetősége volt az új lakóhelyen, és nem érez sem dühöt, sem haragot a fia iránt, inkább csak végtelen szomorúságot, időről-időre. „Amikor elmentek, akkor értettem meg igazán, mit jelent, hogy mindennek ára van. Mindannyiunk számára
Számunkra pedig jó érzés látni, hogy jobban élnek, mint itthon, de sokszor érezzük, hogy felőröl a hiányuk” – mondja. Unokái közben felnőttek, most már magukra is hazalátogatnak, amikor tehetik, de hazaköltözni biztosan nem fognak. Arra azonban lát esélyt Eszter, hogy a szülők hazajöjjenek a nyugdíjas éveikre. „Az idő mindenki felett telik, ki tudja, hogy én azt még megérem-e” – teszi hozzá keserűen.
Ha elég erős a családi kötelék, országokon is átível
Mint meséli Eszter, távol élő gyermeke és annak családja miatt lépett ki a komfortzónájából, amikor például hetvenkét évesen repülőre ült, hogy hozzájuk utazzon – először életében. A nyelvet nem ismerte, félve indult útnak, részletes leírással a kezében a reptérről, a tennivalókról, hogy mikor merre kell mennie, milyen ellenőrzéseken kell átesnie, hol, mit kell felmutatni. „Mára már rutinos vagyok, szinte légiutas-kísérő is lehetnék. Nyolcvan felett nem sokan mondhatják ezt el magukról a mi környékünkön” – jegyzi meg viccelődve.
Szerencsére a másik három gyermekem a közelemben él, ha bármi van, percek kérdése, és itt vannak. Bár a fiam távol él, jó a kapcsolatunk, tudom, bármikor hazajönne, ha szükségem lenne rá. Azt hiszem, egy anyának az a dolga – bármilyen korú gyermekről is legyen szó –, hogy szeretni és támogatni tudja őt olyan döntésekben is, amelyekkel nem ért egyet. Sosem okoznék neki lelkifurdalást a koromat kihasználva, alkalomadtán saját magától is előjön benne, tudom. A családi kötelék, ha elég erős, úgyis átível országokon is” – nyugtázza megbékélve, s talán ez a felismerés a legáldásosabb hozadéka Eszter számára fia húszévnyi távollétének.
Székelyudvarhelyen van egy kis cukrászműhely, amely megtestesíti a visszafogott, franciás eleganciát. Boros Viktória széles mosollyal fogad minket: rögtön hozzáfog egy málnás-pisztáciás torta dekoráláshoz, és az édes élet keserédes dolgairól mesél közben.korábban írtuk
Boros Viktória: Jött a szenvedély, és átírta az életem
