- Ti is fáradtak vagytok? Olyan nyúzottnak érzem magam, nagyon rosszul aludtam az éjjel, gondolom a front miatt – szakad fel belőlem.
- Igen. Nagyon. Annyi minden van... Iskola másképp, zöld hét, nőnap, március 15, kirándulás, osztályműsor, verseny-verseny hátán, az anyaggal is kéne haladni, nyakunkon a nemzeti teszt… – fakad ki egy fiatal kollegina. – Azt sem tudom, hol áll a fejem – teszi hozzá lemondóan. Az osztálytermekből ajtócsapkodás, kiabálás, hangzavar, nevetés, nyerítés, visítás szűrődik ki, mint egy megbolydult méhkas, olyan az iskola. Mindig ilyen a borús napokon, amikor az eső miatt nem lehet lemenni az udvarra. Ilyenkor felgyűl a gyerekekben a bezártság-, a mozgáshiány miatt kialakult feszültség, frusztráció, tombolnak az indulatok. Aztán elköszönünk egymástól, és belépünk a tantermekbe.
Végezzük, mit az idő ránk mért, tesszük, „ha kell, százszorozva”.
Pedagógusok, „a nemzet napszámosai”. Egy, a sarkaiból kifordult, kusza jelenben próbáljuk vélt és valós értékek közt lavírozva megtalálni az egészséges egyensúlyt olykor erős ellenszélben, oktatni, nevelni a következő generációt a jövőnek. De tudja valaki egyáltalán, hogy milyen jövőre készüljünk? Ha a jelenlegi geopolitikai helyzettől eltekintenénk, és egy szép, békés jövőt vizionálnánk, amikor minden a megszokott ütemben és irányban halad tovább, még akkor is: meg tudná valaki legalább csak nagy vonalakban jósolni, hogy a mai 6–10 éves gyerekeknek 15–20 év múlva milyen képességekre, tudásra lesz szükségük, hogy az életben boldogulni tudjanak? Milyen életre, milyen jövőre készüljenek?
Mire készítsük őket mi, pedagógusok, akik legjobb tudásunk szerint, legjobb indulattól és hivatástudattól vezérelve szeretnénk a lehető leghatékonyabban ellátni feladatunkat?
Hatalmas ellentmondások szorításában vergődünk: mit adjunk tovább a hagyományos értékeinkből? Egyáltalán mi számít ma már hagyományos, klasszikus értéknek?
Lesz-e szüksége a mai tízéveseknek arra, hogy szépen, kifejezően olvassanak hangosan? Kell-e József Attila, Petőfi verset megismertetni, netán megtaníttatni kívülről? Egyáltalán kik azok az írók, költők, akiknek a műveivel meg kell ismertetni a gyerekeket? Van-e szükség kötelező házi olvasmányra? És, ha igen, akkor mi legyen az? Kell-e, és ha igen, miért kell szépen, olvashatóan írni? Miért fontos a helyesírással gyötörni a gyerekeket, amikor már ma többnyire géppel írunk, a helyesírás-ellenőrző pedig pillanat alatt javítja a legbanálisabb hibákat is? Miért kell a szorzótáblával kínozni a gyerekeket, amikor már ma sem számol fejben senki, nemhogy húsz év múlva?
Számtalan megválaszolásra váró kérdés. És ezek talán a legegyszerűbbek közül valók.
Nyilvánvalóan a tantervi követelményeket meg kell valósítani. Hogy azok mennyire kompatibilisek a jövő elvárásaival, azt társadalom-, oktatáskutatók és más szakemberek dolga lenne megválaszolni. Azonban a tantervi követelmények megvalósításánál a fenti kérdésekkel találjuk szembe magunkat, amit szülők-, néha pedig maguk a gyerekek szegeznek nekünk. És ezekre a kérdésekre megpróbálunk a magunk számára-, valamint számukra is elfogadható, kielégítő válaszokat találni.
Ha például a pedagógus megköveteli a tetszetős, szép írást, az a jól elvégzett munkára, az esztétikumra való igény, az igényesség, az egészséges munkamorál, a feladathoz való pozitív hozzáállás kialakításához járul hozzá,
ami nagyjából ebben az életkorban alapozódik meg. Ha a gyerek megtanul helyesen írni, az nem csupán egy készség, amit a helyesírás-ellenőrző valóban pótolni tud, de e készség fejlesztése – többek közt – különböző képességek, kompetenciák, az egész személyiség fejlődésének feltétele és eszköze. A szorzótábla és a többi alapművelet elsajátítását valóban helyettesíthetné akár egy elemes számológép, de közben olyan gondolkodási műveletek aktiválódnak, olyan kognitív képességek fejlődnek, amelyek ugyancsak a későbbi boldogulást segíthetik.
Tapasztalataim alapján legalábbis eddig így volt. A múltban. És talán még így van a jelenben is. Hogy mi lesz a jövőben…?
Egy évvel ezelőtt, az orosz-ukrán konfliktus kirobbanásának másnapján tette fel nekem a kérdést egy elsős kisgyerek: Tanci, hogy néz ki a NATO? Akkor még nagyon frissek voltak a döbbenetes események, foglalkoztatta a közvéleményt ez a kérdés, így azonnal begyűrűzött a gyerekek életébe is. Legjobb tudásom szerint, meggyőződéssel válaszoltam akkor a kisdiák kérdésére: a NATO a legerősebb katonai szervezet, amely szükség esetén megvéd minket minden veszedelemtől. De nincs semmi félnivalónk, remélhetőleg hamar rendezi a két ország a konfliktust, és ismét béke lesz. Ekkor ezt sokan így gondoltuk és ebben reménykedtünk.
Aztán szép lassan megtanultunk együtt élni azzal a gondolattal, hogy a szomszédos országban háború van.
Látszólag lenyugodtak a kedélyek, a kis kitérő után visszatértünk a megszokott kerékvágásba, csendesen folydogál tovább nyugodt életünk. Szinte irigykedve tekintek azokra a szerencsés honfitársaimra, akik ki tudják zárni az életükből a háborút, akár tudatosan elzárkóznak attól, hogy az arról szóló információk egyáltalán beszivárogjanak az életükbe. Boldog emberek!
Én nem tudok elvonatkoztatni ettől, sunyin, visszavonhatatlanul bekúszott a bőröm alá.
Naponta meghallgatom több forrásból a híradásokat, társadalmi-, történelmi-, politikai elemzéseket olvasok, hallgatok, nézek, próbálok ok-okozati összefüggéseket keresni, történelmi mintázatokat találni, mélyebben megérteni, hogy mi is történik jelenleg a világban. Lankadatlanul keresem a legkisebb kapaszkodót, ami megcsillantana egy apró kis reményt, hogy a helyzet javulni fog, de legalábbis nem romlik, nem eszkalálódik a háború. És sajnos nem találom. Csak egyetlen gyötrő balladai kérdés marad számomra érvényben: mi lesz veled, emberke?
Illusztráció: Shutterstock
https://noileg.ro/gyermek-iskola-haboru-tanci-hogy-nez-ki-a-nato/
