Debreceni Kamilla: Szeretjük Magyarországot, de Kárpátalját jobban

Még a háború kitörése előtt beszéltük, egy hónapon belül meglátogatjuk a kárpátaljai barátainkat. Kiválasztottuk a hétvégét, aztán ahogy közeledett, munka mögé bújva, elnapoltuk a látogatásunkat. Igaz ugyan, hogy azóta többször találkoztunk Magyarországon – leginkább a hírhozó lányokkal – de az elszalasztott békeidős öleléseket nem hozza már vissza semmi, soha… Csapon élő kolléganőnket, a TV21 Ungvár szerkesztő-riporterét és az MTVA tudósítóját, Debreceni Kamillát faggattuk levélben, milyenek a hétköznapok a csaknem 11 hónapja tartó háború árnyékában. Lenne még, amit mesélnem, de van, amiről nem szabad… – írja a csupaszív kárpátaljai televíziós levele utószavában.

– Ha összehasonlítod 2021 decemberét és a mostanit, melyek a legszembetűnőbb különbségek a mindennapjaitokban?

– Tavaly december elején voltunk még túrázni, forgattunk, felszállhatott a drón is (most ez már tilos), kollégákkal együtt elmentünk snowboardozni a tőlünk 100 km-re található Viharosra, hiszen a férfiak is szabadabban járhattak-kelhettek. Munkából sem volt hiány, mert ilyenkor a TV21 Ungvár másfél-, kétórás karácsonyi műsorral készült. Mindig nagyon szépek a visszajelzések, a már régen áttelepültek hálás leveleket írnak, hogy nagy örömmel látják az itthoniakat, és azt, hogy a hagyományok elevenen élnek. Sajnos az idei december merőben más, de igazából 10 hónapja más az életünk. Sok család nem tölthette itthon az ünnepeket, sok család szétszakadt. Az áramellátás 2425-én a legtöbb helyen biztosítva volt, mondhatni, „megkegyelmeztek”, az elnök bejelentette, hogy az ünnepekre való tekintettel, nem lesznek komolyabb áramkimaradások. Ennek ellenére, minden nap több órás áramszünettel szembesülünk.

Gyertyadömping van itthon, vettem néhány tölthető lámpát, és a karácsonyi égőink is elemesek az idén, hogy legalább az ússzon fényárban, ha már a hatályos megyei törvények szerint tilos mindenfajta karácsonyi kivilágítást használni a házakon és az ablakokban. Ami a munkát illeti, az most sem maradt el, azonban a háború óta a napi 6 órás magyar adás helyett csupán fél óra műsoridőnk van, mert ahogyan az ország összes TV csatornája, úgy mi is az állami TV adását kell sugározzuk. Tehát bárhová kapcsolsz, ugyanazt látod. De hogy a nézőinket „naprakészen” tartsuk, az online felületeinkre dolgozunk a legtöbbet. 

– Mennyire okoz fennakadásokat a rendszeres áramkimaradás? 

– Még kislány voltam, de mégis elevenen él az emlékezetemben, amikor szinte mindennaposak voltak az áramkorlátozások. A kilencvenes évek második felében a nehéz gazdasági helyzet miatt a többórás áramszünetek többnyire este voltak, így én imádtam, mert ilyenkor édesapámmal mindig bújócskáztunk. Ezek az idők tértek most vissza. Felnőtt fejjel azonban már nem olyan izgalmas, főleg most, amikor szinte mindent árammal működtetünk. Napközben összevissza 56 órát van villany, s az sem egyfolytában. Vidéken még ennél is rosszabb a helyzet.

Tél van, a lakások nem tudnak felmelegedni, a hűtő és a fagyasztó leolvad, se mosni, se mosogatni, se fürdeni nem tudunk, mert ilyenkor víz sincs. Háziasszonyi teendőimet tehát nem tudom ellátni, de dolgozni is csak maximum 20 percet tudok, mert addig bírja a gépem töltés nélkül.

A generátor nagyon drága és igazi pénznyelő, invertert és akkumulátort pedig még nem tudtunk beszerezni, mert hiánycikk lett Ukrajnában. Ha mégis lenne, annak az ára szintén megduplázódott, mert sajnos az emberek most sem restek mások baján nyerészkedni.

– A hatvan alatti férfiak nem hagyhatják el az országot, bármikor behívhatják őket katonának. Milyen dolgok hárulnak ennek folyományaként a nőkre, amelyeket korábban férfiak végeztek?

– Az olyan családoknál, ahol nincsenek itthon férfiak, ott minden, amit csak el tudsz képzelni: faaprítás, szerelés, ház körüli munkák stb. De például van Csapon egy fuvarozó cég, amely külföldi személyszállítással is foglalkozik, legtöbb alkalmazottja férfi volt. Most azonban a hatályos ukrán törvények miatt – miszerint a 18 és 60 év közötti katonaköteles férfiak nem léphetik át az országhatárt – kénytelenek voltak női gépkocsivezetőket alkalmazni. 

– A boltokban van valamiből hiány, amit nem lehet beszerezni?

– A boltok polcai tele vannak, nem csupán helyi, de rengeteg külföldi portéka is megtalálható, ami eddig nem volt jellemző. Az árak azonban csak növekednek és növekednek. Egy kisnyugdíjas a 2000 hrivnyás (kb. 20 ezer Ft) jövedelméből alig tud megvenni valamit, amikor 10 db tojás 80 hr, egy kenyér közel 30 hr, és a húsról még nem is beszéltünk.

Az átlagkeresettel rendelkező lakosságnak is sokkal nehezebb, a nehéz sorsúak azonban szinte a túlélésért küzdenek. Hála Istennek, az anyaországi és az itteni karitatív szervezetek igyekeznek támogatni a bajbajutottakat.

Voltak egyébként időszakok, amikor valami hiánycikk volt. Például a só, a hajdinakása, a cukor... Amikor valahol megjelent, a lakosság szinte ipari mennyiséget vásárolt be mindenből. Néhány hónapon keresztül a napi üzemanyag tankolási limitet 10 literben szabták meg, kivétel képeztek a rendőrök, tűzoltók, mentők és természetesen a katonaság. 

– Tettetek valamiféle biztonsági-, készenléti dolgot minden lehetőségre felkészülve?

– A háború kezdetekor a kárpátaljaiak is pánikszerűen rohamozták meg a bevásárlóközpontokat, a bankautomaták és a gyógyszertárak előtt kígyózó sorok alakultak ki. Édesanyámmal mi is elmentünk bevásárolni. Vettünk rizst, hajdinát, tésztaféléket, lisztet, olajat, konzerveket, tehát tartós élelmiszereket. A patikában megvettük azokat a gyógyszereket, amit mindig használunk, mert igazából senki sem tudta, mi vár ránk, igyekezett mindenki felkészülni arra, hogy meg fog állni az élet. Összepakoltunk egy „indulásra” készen álló bőröndöt is a férjemmel, amiben ott voltak a legfontosabb irataink: személyik, útlevelek, diplomák, egyéb fontos okmányok stb. Ezek ellenére, egy percig sem fordult meg a fejünkben, hogy talán nekünk is el kellene mennünk, és ez azóta sem változott. 

– Mennyire „ürült ki” Kárpátalja? Láthatóan fogyatkoznak a magyarok?

– Ukrajna nyugati régióiban, így Kárpátalján is szinte természetesnek számított, hogy a férfiak külföldre járnak dolgozni, hogy a családjukat el tudják tartani. A háború kitörésének idején sem volt ez másképp. Így rengetegen külföldön ragadtak és nem „elmenekültek”. De persze voltak olyanok is, akik február 24-én azonnal felpakoltak és elindultak, főként kisgyermekes családok, hiszen ki ne helyezné gyermeke jövőjét és biztonságát minden elé? Pár hónap elteltével azonban erősödött a honvágy,

sokan hazatértek, mondván, a szülőföld, az mégiscsak a szülőföld, és megannyi nehézségen mentünk már át itthon, ezt is megoldjuk.

Tehát akik nincsenek itthon, azok nem elköltöztek, hanem ideiglenesen máshol élnek…

– Az élet, a kultúra, az egyházi rendezvények azért mennek tovább, mintha az országban mi se történne? 

– Természetesen először minden leállt, hisz az itteniek a menekültek fogadására rendezkedtek be. Megteltek az iskolák, óvodák, kollégiumok, kultúrházak. Minden nagyszabású rendezvényt töröltek, a fesztiválokat, hagyományőrző programokat nem szervezték meg. Azonban az élni akarás hamar megmutatkozott. Lassan beindult a kulturális élet. Nyáron például a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség elindította nyári táborait, hiszen a fiatalok nem tehetnek a kialakult helyzetről, mégis ők is megszenvedték, hisz nem folytathatták a félévet jelenléti oktatással. Kárpátaljától mint hátországtól el is várják, hogy a jelen körülményekhez igazodva, valamelyest próbáljon a normalitások talaján tovább „működni”. 

– Mennyire vannak jelen nálatok az ukrán menekültek? Velük milyen a viszony? 

– Az első napokban több mint másfél millióan menekültek el az ostrom alatt álló kelet-ukrajnai területekről, Kárpátalján most is több mint fél millióan vannak. Olyanok maradtak itt, akiknek tényleg nincs hova visszamenniük, így próbálnak beilleszkedni. Túlnyomó többségük igyekezett munkát keresni, a gyerekek iskolába és óvodába járnak, nem ritka az sem, hogy a magyar intézményeket választják. Volt szerencsém olyan idősekkel is beszélni, akik tanulják a magyar nyelvet. Persze

az elején a térségbe érkező legtöbb menekült számára újdonság volt az, hogy itt magyarul beszélő emberek segítik őket minden áldott nap. Arra is volt példa, hogy több nap után vallották be, hogy ők bizony csupa rosszat hallottak a kárpátaljai magyarokról, és bocsánatot kértek, amiért korábban elhitték.

Öröm az ürömben az, hogy most személyesen is megismerhettek minket, és pozitívan csalódtak, hisz az itteni magyarok minden korábbi sérelmüket félretéve, teljes odaadással segítettek ezeken az embereken. 

– Mennyire határozza meg a félelem a mindennapjaitok? És bár bátor, nagyon bevállalós nő vagy, de te félsz? Ha igen, pontosan mitől? 

– Gyakran mondjuk azt, hogy a kárpátaljai ember a jég hátán is megél. Ez tényleg így van. Valahogy mindenhez tudunk alkalmazkodni. Szüleink a Szovjetunióban edződtek, mi pedig a jelenlegi Ukrajnában, ahol sosem volt az élet fenékig tejföl. Szerencsés vagyok televíziósként, hiszen sok emberrel van alkalmam találkozni és beszélgetni, de hidd el, senkitől nem hallottam még se kényeskedést, se panaszkodást.

 

Sokkal inkább érdekes megoldásokat hallok, ki hogyan oldotta meg az áramkimaradásokat, mit sikerült beszereznie, hogyan alkalmazkodtak a jelenlegi helyzethez, csupa kreatív megoldásnak voltam fül- és szemtanúja, amitől csak felcsillant a szemem, és büszkén mondtam magamban: ez igen, ezek az én kárpátaljai testvéreim. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy nagyon nyugodt természetem van, csak vészhelyzet esetén tudok úgymond „pánikolni”. Kollégám, Balla Béla többször is megjegyezte már, hogy hihetetlen ez a nagy nyugodtság, ami engem jellemez. Ha csak a barátnőimre gondolok, sokszor volt sírós éjszakájuk, mert a légiriadók és a mostani áramkimaradások miatt egyszerűen úgy érzik, hogy a depresszió szélén állnak. Ilyenkor próbálunk egymásba lelket önteni és viccelődni a sanyarú sorsunkon.

Egyetlen dologtól félek igazán, ez pedig a szülőföldem elhagyása.

Egyetemi éveimet követően közel három évig Angliában éltem, de soha egy percre sem fordult meg a fejemben az, hogy máshol alapítsak családot, máshol dolgozzak, vagy ami a legrosszabb: haza csak látogatóba járjak. 

– Eszetekbe sem jut a biztonságosabb Magyarországra költözni bár egy időre?

Nem. Sem nekem, sem a férjemnek. Szeretjük Magyarországot, de Kárpátalját jobban. Viszont vannak olyan tényezők, amelyek miatt el tudnék menni. Ez a szabad anyanyelv használata, és az, hogy a gyermekem magyar iskolába járjon – ha ez a két dolog nem teljesül a jövőben, akkor minden további nélkül felpakolunk és megyünk. Túlságosan magyar érzelmű lány vagyok ahhoz, hogy beolvadjak egy másik nemzetbe csupán azért, mert kötődöm ehhez a földhöz. A kultúrám, az anyanyelvem, a hitem és a szabadságom sokkal többet jelent. A háború nem tudott elüldözni, de a jogfosztás el tudna. 

– A nehéz élethelyzeteknek szoktak lenni „áldásos” hatásaik is… Ennek a háborúnak van ilyen?

– Közelebb hozta a barátokat és a családokat, és szerintem a kárpátaljai magyarokat is.

Eddig is összetartóak voltunk, de talán most még inkább. Jó érzés, hogy számíthatunk egymásra. 

– Mi ad reményt, fogódzót, hogy otthon maradjatok, kitartsatok, amíg csak lehet?

A hitünk. Szerintem mindenki bízik abban, hogy a Jóisten megsegít bennünket, meghallja az imáinkat, és megmutatja a helyes utat. Nekünk most azt mutatja, hogy itt a helyünk, a nehézségeken pedig átlendít. 

Fotók: Debreceni Kamilla archívuma

korábban írtuk

András Lóránd: Az együttélés nem egy választható opció, de annak minősége igen
András Lóránd: Az együttélés nem egy választható opció, de annak minősége igen

Egyszerre több szociális projektben is dolgozik, több helyszínen is. Meg ott van még a család, a legkisebb gyerek másfél, a nagylány pedig hétéves. A székelyföldi cigány közösség ügyét tűzte zászlajára. Harmincéves munkaterv, de az is lehet, hogy ötven.