„A 21. században, amikor okos eszközökkel a kezünkben karnyújtásnyira tudhatjuk szeretteinket, a nagyvilág tájait és híreit, szinte elképzelhetetlen a 20. század első nagy háborújának forgatókönyve, amikor
a tábori lapok, levelek segítették elő a kapcsolattartást az otthonmaradottak és a fronton harcolók között”
– magyarázza Dimény-Haszmann Orsolya muzeológus. „Sokszor akár hónapokig keringtek, míg a címzetthez értek. Ugyanakkor túl is nőttek a személyek közötti puszta kapcsolattartáson, hiszen a szűkebb közösség mindig értesült arról, ha valaki hírt kapott a frontról. A leveleket együtt olvasták, látható, központi helyre tették, beszéltek róla. Ez azért is fontos volt, mert gyakori volt a bajtársról, falusfélről, szomszédról, rokonról, ismerősről küldött híradás bennük. Ezért a sorsközösség kifejezőeszközei is lehettek ezek a dokumentumok. Erőt, kapaszkodót, reményt adtak a megpróbáltatások idején” – meséli a muzeológus.
Támasz nélkül elmaradni kétségbeejtő volna…
„Igen Tisztelt Hadapród úr!
Bocsánatot kérek, hogy így ismeretlenül alkalmatlankodom, de szükség törvényt bont. Szerettem volna, míg Brassóban voltam, Hadapród úrral személyesen beszélni, de ezt az uram nem engedte meg, s jelenleg sem tud róla semmit, hogy én az ő érdekében írok, s nagyon kérem Hadapród urat is, hogy neki ne is tessék elárulni. Úgy tudom, a mostanában induló menetszázadnak Hadapród úr a parancsnoka, és hogy talán több a kiszemelt katonák száma, mint amennyire szükség van, s így onnan egy néhány ki fog kerülni. Nagyon kérem a Hadapród urat, méltóztassék az én uramat is kidobni, mert én borzasztó helyzetbe kerülnék, ha ő a csatatéren elesne. Gyenge, beteges nő vagyok, a mellett hivatalom van, amit ilyen gyengén, az ő segítsége nélkül nem volnék képes betölteni egy életen keresztül, a mellett szégyen, nem szégyen bevallani, mivel az uram megmentéséről van szó s ez elég súlyos ok a kérelmezésre, én anyai örömöknek nézek eléje, s ilyen állapotban támasz nélkül elmaradni kétségbe ejtő volna...” – 1914. októberében írta ezt a levelet Séra Gyuláné postamester. Sorai hűen tükrözik azt az életérzést, kétségbeesést, amelyet a háborús helyzet eredményezett már az első hetekben, amikor még nem is sejtették, hogy évekig tartó, gyötrelmes időszak előtt állnak – magyarázza a néprajzkutató.
Dimény-Haszmann Orsolya
Nők családfő szerepben
„Az első világháború politikai vetületein túlmenően, a lapok, levelek segítségével betekinthetünk azoknak az életébe, akik tényleges résztvevői voltak az adott helyzeteknek, életüket, fiatalságukat áldozták valamiért, amiben hittek. A háborús évek alatt általánossá vált minden apró esemény, fordulat megbeszélése, hiszen alig akadt olyan család, amelyik nem adott katonát a haza védelmére.
Mindenkinek volt háborús halottja, a szülők, az otthon maradt családtagok életét a várakozás, a bizonytalanság épp úgy áthatotta, mint a fronton harcolók napjait.
Ugyanakkor érezhető a küldeményekből, hogy „megy tovább az élet”, bár az otthon maradt idős emberek, asszonyok, lányok élete teljesen átalakult. A családfő szerepkörét át kellett vennie az asszonynak vagy az otthon lévő idősebb férfinak. Ezért is annyira jellemző a szövegekben – a háborús események rögzítése, az ezekről való tudósítás mellett – az otthoni gazdasággal kapcsolatos problémák megvitatása is, a levelezőlapok terjedelmi korlátai ellenére is” – mutat rá a muzeológus.
Mindehhez viszonyítva, a jelenlegi háború teljesen más. Mediatizált világunkban szinte a szemünk előtt zajlanak az események, nézhetjük, mint egy mozifilmet.
Percről percre követhetjük az igaz vagy álhíreket, élesben szippant magába a háború oly módon, hogyg közben a szobánk biztonságában ülünk. „Lélektanilag ez sem kíméletesebb, mint a régiek által megélt bizonytalanság, csupán más. Az első, második nagy háború idején sokan életük végéig reménykedtek, várták haza fiúkat, férjüket, szerelmüket, aki jó esetben csak fogságba esett, és hosszú évek múlva egyszer csak befordult a kertkapun” – magyarázza a különbségeket a néprajzkutató.
Imádkozz és dolgozz!
A Dimény-Haszmann Orsolya által kutatott írott anyagokban – levelekben, emlékes füzetekben, naplókban –
a harctereken sínylődő katonák utolsó fogódzója, a szeretet kétféleképpen jelentkezik: a lelki, szerelmi kötődésben és a testi vágyakozásban.
A háború ezeket a természetes érzéseket előbb gyötrelmekké változtatta, azután szétzúzta – magyarázza. „Nagy általánosságban elmondható az, hogy minden megpróbáltatás elviseléséhez az Istenbe vetett hit adott erőt a bakának. Isten a kapocs, amely a szülőföldhöz, a szeretteikhez visszaviheti, hozzá imádkoznak, benne bíznak. A hit adta az egyetlen kapaszkodót a fejetlenség közepette, amikor sokszor azt sem tudták, merre mennek, éheztek, fáztak, nehéz testi-lelki megpróbáltatásoknak voltak kitéve” – összegez a háromszéki muzeológus.
„Úgy gondolom, a bencések mára már általánossá vált jelmondata, az „imádkozz és dolgozz” háborús helyzetben még inkább felértékelődik.
Elődeink is ebbe kapaszkodtak, az otthon maradt asszony, anya, lány tudta és tette a dolgát. Konok, erős akarattal tartották a frontot a hátországban, nevelték a gyermekeket, és a háború embertelensége közepette is megpróbálták éltetni a reményt. Habár ma más háborúkat vívunk, más eszközökkel, az alap, amibe kapaszkodhatunk, lényegében ugyanaz.”
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Azok az emberek, akikkel találkoztam, még mindig úton vannak
Nehéz úgy mesélni élményekről, hogy jóformán még magamban sem gondoltam át igazán, hogy az elmúlt pár napban mennyi történetnek, mennyi ismeretlen élethelyzetnek és mennyi szomorúságnak voltam a fül- és szemtanúja. Furcsa az is, hogy én már az otthonom biztonságából írom a sorokat, de azok az emberek, akikkel találkoztam, még mindig úton vannak: tartanak valahová, s talán még ők sem tudják, hogy merre. Dénes Anita, egy gyergyószentmiklósi Vöröskeresztes önkéntes találkozása az ukrajnai menekültekkel.
