– A pandémia után rögtön egy háborús helyzet alakult ki. Hogyan hat a mentális állapotunkra az, hogy folyamatos nyomás alatt vagyunk?
– A háborús krízishelyzet következményei egyelőre beláthatatlanok, ez csak később mutatkozik meg, a pandémiás évek hozadékát viszont már látjuk. Ezek a történések az emberi lélek számára traumatizáló események. Nem volt időnk arra, hogy a járvány által okozott belső feszültségek lecsengjenek bennünk.
Egyik nehéz helyzet jött a másik után, így a terhelhetőség is fokozódott. Megyünk tovább, szorongásokkal tele.
Nem vagyunk egyformák, így az erre a helyzetre adott reakciók sem általánosak, még akkor sem, ha a pszichológia tudománya nagyon pontosan leírja, hogy a hosszan tartó stressz milyen hatással van az ember működésére általában. Nagyon szubjektív azonban az, hogy ki mennyit bír mentálisan. A mindennapi praxisomban azt látom, hogy megnőtt a szorongásos tünetekkel küzdők száma, egyre többen járnak terápiára. Érdekes, hogy a legtöbbb páciens nem azzal fordul hozzám, hogy a tüneteket a pandémia vagy egyéb külső hatás váltotta ki belőle. Egyszerűen valamilyen szinte apróságnak mondható történés, ami az utolsó csepp volt a pohárban. Viszont, ha elkezdünk mélyebbre ásni, akkor az is kiderül, hogy a szorongás, a sokszor irracionális félelmek régóta ott vannak a háttérben.
Fontos megértenünk, hogy nem a helyzet okozza a feszültséget, hanem a helyzethez való hozzáállásunk.
Aki hajlamosabb a szorongásra, annál biztos, hogy előbb vagy utóbb jelentkeznek a szorongásos tünetek.
– Vannak olyan tünetek, amelyek általánosságban mindenkinél jelen vannak?
– Ez szintén személy függő, hiszen ha árnyaltan is, de vannak különbségek. Az egyik gyakori tünet az alvás minőségének a romlása vagy az egész napon át tartó gyomorideg. A szorongók folyamatos belső feszültségre panaszkodnak, amely annyira fokozódik, hogy fizikai rosszullétként élik meg azt. Ez lehet akár pánikroham is. Aki ezzel fordul hozzám, annak azt szoktam mondani, hogy tudatosítsa magában, hogy ez csak egy tünet. A probléma gyökere nem a pánikroham maga.
– Hogyan működik a lelki állóképesség békeidőben és válsághelyzetben? Milyen különbségek vannak?
– Selye János stresszelmélete azt mondja, hogy a stresszhez való alkalmazkodásunknak három szakasza van. Az első az ún. alarm, azaz a vészreakció. Az üss vagy fuss. Ez az első, ami megjelenik a stresszhelyzetben. Például felgyorsul a szívverésünk. Kitágul a pupillánk, megfeszülnek az izmaink. Ha a stresszhelyzet nem szűnik meg, következik a második, úgynevezett védekezés. Ezalatt a szervezet igyekszik fenntartani a védekezést, megpróbál alkalmazkodni. Például hosszan fennmarad az izomfeszültség, hosszan fennmarad a gyorsabb szívverés. Igen ám, de ha ez sokáig tart, akkor a szervezetünk kimerül. És ez már a harmadik szakasz, amikor elfogynak a tartalékaink és megbetegszünk. Például megemelkedik a vérnyomásunk, vagy éppen emésztési gondjaink lesznek, és sorolhatnám a stressz által okozott testi betegségeket.
Az ember számára az nehéz, hogy ha ütni, támadni nem tud, és menekülő utat sem lát. És a jelenlegi állapot ilyen. Amikor úgy érezzük, nem áll hatalmunkban megváltoztatni valamit, ami fenyegető ránk nézve.
Az egyetlen lehetőség ilyenkor, hogyha a saját hozzáállásunkon változtatunk. Nem egyszerű ez, és nem is biztos, hogy megvannak hozzá a megfelelő eszközeink. Azt, hogy miként alkalmazkodunk, azt a működési módjaink határozzák meg, ami már gyerekkorban elkezd kialakulni. Ezt mindannyian a szüleinktől is tanultuk, nem tudatosan, de adaptáljuk a saját életünkbe, és ösztönösen működtetjük őket. Amikor elveszítjük az irányítást, akkor éljük meg a tehetetlenséget, a kontrollvesztést. Az életünkben sem tudunk mindent irányítani és ezt kell tudni elfogadni. Nincs más választás, mint tudni ráhagyatkozni a sorsra-, a Jóistenre vagy nevezzük bárhogyan azt, amiben hiszünk. Ez a ráhagyatkozás folyamata, ami ad egyfajta nyugalmat:
megteszem, amit tudok, a többi meg nem rajtam áll. És hiába fektetünk energiát az aggódásba, nem fog változtatni a helyzeten, csak megnöveli a stressz szintet.
Forró-Erős Gyöngyi klinikai pszichológus és pszichoterapeuta
– Akkor mondhatjuk azt, hogy most az életünket féltjük?
– Igen. Ebben a válsághelyzetben az életünk fenyegetettsége okoz feszültséget, hiszen a koronavírus és a háború egyaránt veszélyeztetheti a testi épségünket. Meginog az alap biztonság, ami békeidőben jól működik. Mert nem mindegy, hogy a munkahely elvesztése miatt aggódunk, vagy amiatt, hogy megérjük-e a holnapot. Az utóbbi egy szélsőséges helyzet, mert élet-halál kérdéséről van szó.
Igyekszem óva inteni az embereket attól, hogy most túlságosan belehajszolják magukat érzelmileg a bizonytalanság érzésébe. Amit irányítani tudunk, az az itt és most.
Ennek megerősítésére egy fura hasonlatot szoktam használni, mert ez megmarad a fejekben: vagyis, hogy nem vagyunk mi kártyavető jósasszonyok. Nem tudjuk, hogy mi lesz holnap. Azzal majd akkor kell foglalkozni, ha ott vagyunk.
– Nem nálunk zajlik a háború, de szomszédként érintettek vagyunk. Hogyan küzdjünk meg ezzel?
– Mindannyian tudjuk azt, hogy ezek a történések a szomszédban változásokat fognak hozni az életünkben. Akkor is, ha ennél jobban nem leszünk érintve az ügyben. Az emberi lélek ösztönösen tartózkodik az ismeretlentől, olyannyira, hogy jobban viseljük a biztos rosszat, mint a bizonytalan potenciális jót. Ennyire félünk az ismeretlentől. Nem kell közvetlenül benne lennünk a háborús helyzetben, mert így is tartunk a következményektől, mert nem tudjuk, hogy mi lesz a vége. Itt újra a kontrollvesztés érzése jelenik meg. A fenyegetettség-, a lehetséges gazdasági válság-, a pénzügyi- és egészségügyi problémák most mind-mind a belső feszültségünket fokozzák.
– Hol van a határ a mentális túlterheltségben? Mennyit bírunk meg?
– Ezt nem lehet mérnöki pontossággal meghatározni. Mindenkinek más a tűrőképessége. Ha kicsit visszamegyünk a történelemben, akár a holokausztig, akkor látjuk, hogy sok túlélő képes volt a szörnyűségek feldolgozására.
A pszichológia sokat vizsgálta azt, hogy mi különbözteti meg a továbblépő embereket azoktól, akik feladják. Itt kell megemlíteni a reziliencia fogalmát, ami a megküzdési képességet jelenti.
Ez egyfajta belső rugalmasság, ellenállási forma, ami csökkenti a külső stresszhatást. A reziliens személyeket erős belső kontroll, érzelem-szabályozás, empátia, optimizmus és pozitív énkép jellemzi. Ezekkel viszont nem feltétlenül születni kell, hiszen a képességeinket fejleszthetjük. Képesek vagyunk arra, hogy megtanuljuk kezelni a szorongásainkat. Ez csakis rajtunk múlik, nem külső tényezőkön.
– Milyen viselkedésbeli változások jellemzőek egy ilyen felborult mentális állapotra?
– Van, aki úgy reagál, hogy megszakítja a szociális kapcsolatait és bezárkózik, mentálisan és fizikailag. De lehet, hogg agresszívvá teszi az illetőt, elsősorban nem fizikai, hanem verbális formában. Az alkoholizmus, a droghasználat is megjelenhet, vagy a fizikálisan megnyilvánuló düh. Ez attól függ, hogy az adott személy hogyan tudja csillapítani a feszültségét. Ezek az úgynevezett maladaptív megküzdési módok, amelyek nem előre visznek, hanem rombolnak. Az adaptív eszközök pedig, mint például új örömforrások felfedezése, a régi megküzdési stratégiák újra működésbe hozása és erősítése segítik a személyiség fejlődését, és örömet okoznak.
– Mi jelenthet egy biztonsági mankót?
– Változó, és mindenkinél más jelenti a biztonságot. Ezért jó, ha rendelkezünk alapos önismerettel. Van, akinek a hite segít, van, akinek a szociális kapcsolatai. De ide tartoznak a hobbik is. Sok éve mondogatom a hozzám fordulóknak, hogy ezáltal nagy mennyiségű feszültség vezethető le. Emellett fontos az, hogy a mában éljünk.
Ne akarjuk hétfőn megoldani a pénteki problémákat, hanem minden nap koncentráljunk arra, amire a mostban képesek vagyunk.
Az alkalmazkodóképességünk által tudunk megoldást találni a gondokra. Amikor krízishelyzetben vagyunk, mint most, akkor a legcélravezetőbb az, ha megtanulunk apró lépésekben haladni előre. A jövő beláthatatlan és kontrollálhatatlan. Az ezen való aggódással csak önmagunknak ártunk.
– Milyen mértékben kell(ene) foglalkozni a körülöttünk zajló eseményekkel? Hogyan tudunk egészséges távolságot tartani?
– Nem vagyok híve a struccpolitikának. Igenis, tudomásul kell vennünk a történteket, ami szintén adhat egyfajta biztonságérzetet. Nem megoldás az, ha homokba dugjuk a fejünket.
Ha tudjuk, hogy mi történt, és tudjuk, hogy szükség esetén képesek vagyunk a cselekvésre, az erősíti a kontroll érzését. Tudatosan mérsékelni kell azonban a hírfogyasztást.
Ellenőrizzük a forrásokat, és határozzuk meg, hogy naponta csak egy órát foglalkozunk a háborús témával. De arra is figyelhetünk, hogy szociális körben, egy kávézás vagy sörözés alkalmával a barátainkkal ne ez legyen a beszélgetés vezérfonala. Ne hagyjuk, hogy ez uralja a kapcsolatainkat, hogy már csak a szörnyűségekkel legyünk képesek foglalkozni. Ekkora mértékű krízisben muszáj figyelnünk arra, hogy legalább amit hatalmunkban áll mérsékelni, szűrni, az a gyakorlatban is megvalósuljon. Nehéz, hiszen állandóan használjuk a telefont, a közösségi médiát. Veszélyes, és nem tudjuk teljesen mentesíteni magunkat tőle, hacsak nem tartunk bizonyos fizikai távolságot tőle. Na meg a képernyőkből áradó kék fény állandó vibrálása is terheli az idegrendszerünket.
Fotó: Veress Nándor
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
A világjárvány a fiatalok mentális egészségén is mély nyomot hagyott
Egy meghatározó történelmi válság rányomhatja a bélyegét teljes generációkra, és mindig vannak sérülékenyebb korcsoportok. A COVID-19 világjárvány is eltérő módon érintette a különböző korú embereket, ám az eddigi vizsgálatok szerint a fiatalok leginkább a társas kapcsolataikban sérültek, emellett a pandémia a pályaválasztás előtt állók tanulmányaikkal, munkaerőpiaci terveikkel kapcsolatos elképzeléseit is jelentősen átírta.
