– A pandémia után rögtön egy háborús helyzet alakult ki. Hogyan hat a mentális állapotunkra az, hogy folyamatos nyomás alatt vagyunk?
– A háborús krízishelyzet következményei egyelőre beláthatatlanok, a pandémiás évek hozadékát viszont már látjuk. Ezek a történések az emberi lélek számára traumatizáló események. Nem volt időnk arra, hogy a járvány által okozott belső feszültségek lecsengjenek bennünk.
Nem vagyunk egyformák, így az erre a helyzetre adott reakciók sem általánosak, még akkor sem, ha a pszichológia tudománya nagyon pontosan leírja, hogy a hosszan tartó stressz általában milyen hatással van az ember működésére. Nagyon szubjektív azonban az, hogy ki mennyit bír mentálisan. A mindennapi praxisomban azt látom, hogy megnőtt a szorongásos tünetekkel küzdők száma, egyre többen járnak terápiára. Érdekes, hogy a legtöbb páciens nem azzal fordul hozzám, hogy a tüneteket a pandémia vagy egyéb külső hatás váltotta ki belőle. Egyszerűen valamilyen, szinte apróságnak mondható történés, ami az utolsó csepp volt a pohárban. Viszont, ha elkezdünk mélyebbre ásni, akkor az is kiderül, hogy a szorongás, a sokszor irracionális félelmek régóta ott vannak a háttérben.
Aki hajlamosabb a szorongásra, annál biztos, hogy előbb vagy utóbb jelentkeznek a szorongásos tünetek.
– Vannak olyan tünetek, amelyek általánosságban mindenkinél jelen vannak?
– Ez szintén személyfüggő, hiszen ha árnyaltan is, de vannak különbségek. Az egyik gyakori tünet az alvás minőségének romlása vagy az egész napon át tartó gyomorideg. A szorongók folyamatos belső feszültségre panaszkodnak, amely annyira fokozódik, hogy fizikai rosszullétként élik meg azt. Ez lehet akár pánikroham is. Aki ezzel fordul hozzám, annak azt szoktam mondani, hogy tudatosítsa magában, hogy ez csak egy tünet. A probléma gyökere nem a pánikroham maga.
– Hogyan működik a lelki állóképesség békeidőben és válsághelyzetben? Milyen különbségek vannak?
– Selye János stresszelmélete azt mondja, hogy a stresszhez való alkalmazkodásunknak három szakasza van. Az első az ún. alarm, azaz a vészreakció. Az üss vagy fuss. Ez az első, ami megjelenik a stresszhelyzetben. Például felgyorsul a szívverésünk, kitágul a pupillánk, megfeszülnek az izmaink. Ha a stresszhelyzet nem szűnik meg, következik a második, úgynevezett védekezés. Ezalatt a szervezet igyekszik fenntartani a védekezést, megpróbál alkalmazkodni. Például hosszan fennmarad az izomfeszültség, hosszan fennmarad a gyorsabb szívverés. Igen ám, de ha ez sokáig tart, akkor a szervezetünk kimerül. És ez már a harmadik szakasz, amikor elfogynak a tartalékaink és megbetegszünk. Például megemelkedik a vérnyomásunk, vagy éppen emésztési gondjaink lesznek, és sorolhatnám a stressz által okozott testi betegségeket.
Az egyetlen lehetőség ilyenkor, ha a saját hozzáállásunkon változtatunk. Nem egyszerű, és nem is biztos, hogy megvannak hozzá a megfelelő eszközeink. Azt, hogy miként alkalmazkodunk, a működési módunk határozza meg, ami már gyermekkorban elkezd kialakulni. Ezt mindannyian a szüleinktől is tanultuk, nem tudatosan, de adaptáljuk a saját életünkbe, és ösztönösen működtetjük őket. Amikor elveszítjük az irányítást, akkor éljük meg a tehetetlenséget, a kontrollvesztést. Az életünkben sem tudunk mindent irányítani, és ezt kell tudni elfogadni. Nincs más választás, mint tudni ráhagyatkozni a sorsra, a Jóistenre, vagy nevezzük bárhogyan azt, amiben hiszünk. Ez a ráhagyatkozás folyamata, ami ad egyfajta nyugalmat: megteszem, amit tudok, a többi meg nem rajtam áll. És hiába fektetünk energiát az aggódásba, nem fog változtatni a helyzeten, csak megnöveli a stressz szintet.
– Akkor mondhatjuk azt, hogy most az életünket féltjük?
– Igen. Ebben a válsághelyzetben az életünk fenyegetettsége okoz feszültséget. Meginog az alap biztonság, ami békeidőben jól működik. Mert nem mindegy, hogy a munkahely elvesztése miatt aggódunk, vagy amiatt, hogy megérjük-e a holnapot. Az utóbbi egy szélsőséges helyzet, mert élet-halál kérdéséről van szó.
Ennek megerősítésére egy fura hasonlatot szoktam használni, mert ez megmarad a fejekben: vagyis, hogy nem vagyunk mi kártyavető jósasszonyok. Nem tudjuk, hogy mi lesz holnap. Azzal majd akkor kell foglalkozni, ha ott vagyunk.
– Nem nálunk zajlik a háború, de szomszédként érintettek vagyunk. Hogyan küzdjünk meg ezzel?
– Mindannyian tudjuk azt, hogy ezek a történések a szomszédban változásokat hoznak az életünkben. Akkor is, ha ennél jobban nem leszünk érintve az ügyben. Az emberi lélek ösztönösen tartózkodik az ismeretlentől, olyannyira, hogy jobban viseljük a biztos rosszat, mint a bizonytalan potenciális jót. Ennyire félünk az ismeretlentől.
mert nem tudjuk, hogy mi lesz a vége. Itt újra a kontrollvesztés érzése jelenik meg. A fenyegetettség, a kialakuló gazdasági válság, a pénzügyi és egészségügyi problémák most mind-mind fokozzák a belső feszültségünket.
– Hol van a határ a mentális túlterheltségben? Mennyit bírunk meg?
– Ezt nem lehet mérnöki pontossággal meghatározni. Mindenkinek más a tűrőképessége. Ha kicsit visszamegyünk a történelemben, akár a holokausztig, akkor látjuk, hogy sok túlélő képes volt a szörnyűségek feldolgozására.
Ez egyfajta belső rugalmasság, ellenállási forma, ami csökkenti a külső stresszhatást. A reziliens személyeket erős belső kontroll, érzelem-szabályozás, empátia, optimizmus és pozitív énkép jellemzi. Ezekkel viszont nem feltétlenül születni kell, hiszen a képességeinket fejleszthetjük. Képesek vagyunk arra, hogy megtanuljuk kezelni a szorongásainkat. Ez csakis rajtunk múlik, nem külső tényezőkön.
– Milyen viselkedésbeli változások jellemzőek egy ilyen felborult mentális állapotra?
– Van, aki úgy reagál, hogy megszakítja a szociális kapcsolatait és bezárkózik, mentálisan és fizikailag. De lehet, hogy agresszívvá teszi az illetőt, elsősorban nem fizikai, hanem verbális formában.
Ez attól függ, hogy az adott személy hogyan tudja csillapítani a feszültségét. Ezek az úgynevezett maladaptív megküzdési módok, amelyek nem előre visznek, hanem rombolnak. Az adaptív eszközök pedig, mint például új örömforrások felfedezése, a régi megküzdési stratégiák újra működésbe hozása és erősítése segítik a személyiség fejlődését, és örömet okoznak.
– Mi jelenthet egy biztonsági mankót?
– Változó, és mindenkinél más jelenti a biztonságot. Ezért jó, ha rendelkezünk alapos önismerettel. Van, akinek a hite segít, van, akinek a szociális kapcsolatai, de ide tartoznak a hobbik is. Sok éve mondogatom a hozzám fordulóknak, hogy ezáltal nagy mennyiségű feszültség vezethető le. Emellett fontos az, hogy a mában éljünk.
Az alkalmazkodóképességünk által tudunk megoldást találni a gondokra. Amikor krízishelyzetben vagyunk, a legcélravezetőbb, ha megtanulunk apró lépésekben haladni előre. A jövő beláthatatlan és kontrollálhatatlan. Az ezen való aggódással csak önmagunknak ártunk.
– Milyen mértékben kell(ene) foglalkozni a körülöttünk zajló eseményekkel? Hogyan tudunk egészséges távolságot tartani?
– Nem vagyok híve a struccpolitikának. Igenis, tudomásul kell vennünk a történteket, ami szintén adhat egyfajta biztonságérzetet. Nem megoldás az, ha homokba dugjuk a fejünket. Ha tudjuk, mi történt, és tudjuk, hogy szükség esetén képesek vagyunk a cselekvésre, az erősíti a kontroll érzését. Tudatosan mérsékelni kell azonban a hírfogyasztást.
De arra is figyelhetünk, hogy szociális körben, egy kávézás vagy sörözés alkalmával a barátainkkal ne ez legyen a beszélgetés vezérfonala. Ne hagyjuk, hogy ez uralja a kapcsolatainkat, hogy már csak a szörnyűségekkel legyünk képesek foglalkozni. Muszáj figyelnünk arra, hogy legalább amit hatalmunkban áll mérsékelni, szűrni, az a gyakorlatban is megvalósuljon. Nehéz, hiszen állandóan használjuk a telefont, a közösségi médiát. Veszélyes, és nem tudjuk teljesen mentesíteni magunkat tőle, hacsak nem tartunk bizonyos fizikai távolságot tőle. Na meg a képernyőkből áradó kék fény állandó vibrálása is terheli az idegrendszerünket.
korábban írtuk
Ne várjuk, hogy a Képernyőidő funkció helyettünk neveljen
Mikor beszéltél utoljára a gyermekeddel arról, miért állítasz be korlátozásokat? Nem csak azt mondtad, hogy „mert én mondom”, hanem valóban elmagyaráztad?
