Eddigi életem legdrámaibb időszakát élem, szemtanúja vagyok több száz tönkrement életnek, tragédiák ömlenek szembe, és én egyszerűen képtelen vagyok kiengedni a fejemből. Nem akarok katasztrófaturizmusból olvasottságot, mégis fontosnak hiszem, hogy hallassuk azok hangját, akiknek talán már csak ez maradt: egy története, ami tanulságot hordozhat.
Telefonos ügyelet és határmenti szolgálat
Immár több mint egy hónapja kirobbant a háború, vagy ahogy az agresszor oldal szereti nevezni, a különleges katonai hadművelet. Élő egyenesben követtem az eseményeket azon a hajnalon, ha már aludni addig nem tudtam, hát utána sem igazán jött álom a szememre. Elkezdődött valami brutális, veszélyes és a 21. században elképzelhetetlen. Azon a héten a lányom annyi pizzát megevett, hogy az év többi részében a hűségpontokból is megélnénk. Nem azért, mert egészségesnek ítélem, vagy elfelejtettem főzni, egyszerűen
ez is egy védelmi reakcióm lett: az én gyerekem nem kell bunkerben legyen (még), egyen azt, amitől boldog, mert ki tudja, mit hoz a holnap.
Mire sikerült volna megemészteni a történteket (meg a rengeteg pizzát), már egymás után érkeztek az üzenetek ukrán barátaimtól – akik már Romániában élnek –, hogy miben tudok segíteni, legyen szó az állampolgársági kérvényeik stagnálásáról, vagy akár az otthon maradt rokonaik áthozataláról. Szüntelen csörgött a telefonom, Európa minden részéről kerestek az aktivista barátaim, hogy dolgozni kell, de hamar. Adományok, logisztika, listák és telefonkönyvek keringtek közöttünk, és
ha egy kis gondot orvosoltunk is, nem büszkén adtunk egymásnak egy ötöst, hanem keserűen konstatáltuk, hogy mindez csepp a tengerben, közhelynél is kevesebb.
Aztán amikor jöttek a hírek, hogy az első hullámban érzékelhető hatalmas civil megmozdulás lankad, a határ mentén egyre inkább szükséges a humán erőforrás, nem sokat gondolkoztunk: csapatostul, piros egyenruhában, több tonna adománnyal vezettük le azt a 700 km-t, hogy valami kézzelfoghatót is tegyünk ezekért az emberekért.
Nem sírhatsz hangosabban, mint ők
Tömött autósorok, a két ország között tíz-tizenkét órát is várakozó menekültek vártak. Láttunk-e luxusautókat? Igen, több tucatnyit. A tulajdonosaik kértek tőlünk bármit is? Nem. Üres volt a tekintetük? Reményvesztett és traumatizált? Igen.
Víz, egy-egy pelenka, egy meleg leves, egy kávé, netán egy ibuprofen. Ezekre volt szükségük, és a senki földjén mindezt akkor sem szerezhették be másképp, ha a világ aranytartalékát hozták volna a csomagtartóban.
Senki sem panaszkodott. Fáradtak voltak, legtöbbjük nem tudta, hogy merre tovább, nem volt tervük, de még úticéljuk sem.
Egy dologban értettek egyet: túlélni, bárhol Európában, majd hazatérni és újraépíteni mindazt, ami porrá lett.
Nem kérdeztem senkitől, mit látott, mit hagyott otthon, aki magától megnyílt, azzal közösen könnyeztünk. Úgy éreztem, hogy a jelenlegi, privilegizált helyzetemben a nagy rácsodálkozás és faggatózás nem fér bele. Sejtettem, mit láthatott, elképzeltem a legrosszabbat, már amikor a ködös tekintetükkel a semmibe révedve elkalandoztak a gondolataik. Persze,
amikor a telefonjuk csörgött, és ott, mellettem ülve kapták a halálhírt, vagy épp a házuk robbanásáról a videót, akkor sem igazán maradt, mit kérdezni.
Ott, akkor, a senki földjén, országok közé zártan, nem számított semmi más, csak hogy pillanatnyilag süt a nap, a tea finom, és még mindig tudunk egy rossz angol szóviccen székelyekként és ukránokként is kacagni.
Annyi, de annyi történet kering a fejemben, életutak, amit egy tank, egy puska, két bomba örökre megváltoztatott. Találkoztam orvossal, pár napos újszülöttel menekülő anyukával, sminkmesterrel, instagram influenszerrel, nyugalmazott fizikussal, rakéta mérnökkel, fodrásszal és farmerrel egyaránt. Az éjszakai séta során a sor közepén fedeztünk fel több busznyi gyereket, akiket a szüleik nélkül menekítettek ki az országból. Annyi, de annyi, már-már abszurd helyzet is felmerült, hogy ha leírnám, felét sem hinné senki. Mi sem igazán tudtuk, mi történt, miután megesett.
Európa fiataljai bizonyítottak
Mindenféle politikai hovatartozást és propagandát mellőzve, szemtanúja lehettem annak, hogy az a fiatal generáció,
azok a húszas-harmincasok, akikről szeretjük híresztelni, hogy a kényelmes jólét semmirekellő lustái, egyként mozdultak meg, hogy segíthessenek.
Spanyol, olasz, francia, cseh, lengyel, német, holland baráti társaságok érkeztek, saját autókkal, kisbuszokkal, önköltségen, adományokkal megpakolva, azért, hogy a sorban álló, céltalan anyukákat, gyerekeiket, nagymamákat hazavigyék, és menedéket nyújtsanak számukra mindaddig, amíg kiderül, mit tartogat számukra a jövő.
Prágai író kollégával vittünk plusz levest a sor közepén veszteglő autóhoz. Benne kijevi író, csonkítva, orosz „halállistán” a neve, egy pokrócba bugyoláltan kucorgott. A bűne annyi, hogy hangos és ír, beszél, kérdez, akkor is, ha a nagyok arra intik, hogy fogja be a száját. Sérülései miatt engedték át a határon, pénze sem lett volna senkit lefizetni. Biztonságban van, de vadásznak rá. Nem szelfiztünk, sokat nem is beszélgettünk. Könnyeztünk, és nem a szatmári „lapos szél” fújta vörösre a szemünket.
Nem magát siratta, hanem a világot, ugyanazt a világot, ami most mégis tapsot érdemel.
Bármilyen cudar számokkal is végződik mindez, Európa lelke megnyílt, ezt a szeretet és empátiát, ami most feltört mindenkiből, nem nyomja el a csendes jólét, sem semmi más.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Azok az emberek, akikkel találkoztam, még mindig úton vannak
Nehéz úgy mesélni élményekről, hogy jóformán még magamban sem gondoltam át igazán, hogy az elmúlt pár napban mennyi történetnek, mennyi ismeretlen élethelyzetnek és mennyi szomorúságnak voltam a fül- és szemtanúja. Furcsa az is, hogy én már az otthonom biztonságából írom a sorokat, de azok az emberek, akikkel találkoztam, még mindig úton vannak: tartanak valahová, s talán még ők sem tudják, hogy merre. Dénes Anita, egy gyergyószentmiklósi Vöröskeresztes önkéntes találkozása az ukrajnai menekültekkel.
