–Tanciiii!!! Ma Ábel nem jött iskolába!– kiáltják többen egyszerre.
– Miért, mi történt? – döbbenek meg a vehemencián, amivel ezt közlik. Ugyanis máskor is előfordult, hogy valaki nem jött iskolába, de az nem volt ilyen nagy szenzáció.
– Biztosan beteg – nyugtázom.
– Nem, félt a bombázástól, s nem mert jönni – mondják kórusban, szemmel láthatólag nagyon izgatottan.
– Tessék? Igaz ez? – fordulok a testvére felé, tekintetemmel magyarázatra buzdítva.
– Igen, sírt reggel, hogy nem akar iskolába jönni, mert fél a bombázásoktól s a háborútól – erősíti meg félszegen mosolyogva, olyan arckifejezéssel, amiből azt olvasom ki, hogy maga sem tudja, hogy ezen most nevetni kell, vagy sírni.
– Honnan tudjátok ti, hogy háború van? – szegezem neki a kérdést, miután szóhoz jutok.
– Láttuk a tévében.
No, itt egy kissé hosszabb levegővételre van szükségem, mielőtt megszólalok. Előző nap felkészültem pszichológus szakemberek tanácsaiból, hogy miként beszéljünk a gyerekekkel a háborúról. De ezt csak arra az estre, ha valamikor szóba kerül a következő napok során. Arra nem számítottam, hogy ilyen hamar és ilyen konkrétan tetten érhetően máris beszivárgott a háború az ő kis életükbe.
Egymás szavába vágva kezdenek beszélni.
Én csak állok döbbenten és próbálok minél több információt kihallani a szavaikból, hogy tudjam, egyáltalán mit tudnak, honnan kezdjük el a beszélgetést.
Mert, hogy el kell kezdenünk, abban már egészen biztos vagyok.
– Gyerekek! Szeretnétek erről beszélgetni? – teszem fel a kérdést, bár a választ pontosan tudom. Olyan elsöprő, harsány „igen” a válasz, ami csak a „szeretnétek játszani?”, vagy „szeretnétek udvarra menni?” kérdésekre szokott érkezni.
– Rendben, de csak úgy tudunk erről beszélgetni, ha egymást meghallgatjátok, és csak az beszél, aki szót kap. Aki szeretne tehát erről valamit mondani, vagy kérdezni, az jelentkezzék!
Aki foglalkozott már kisgyerekekkel, az tudja, hogy ez az egyik legnehezebben teljesíthető feladat az elsősöknél. Hogy meghallgassák egymást, ne vágjanak mások szavába, illetve, hogy kivárják a sorukat, ha valamit mondani szeretnének. Hogy ezt be tudják tartani, igen-igen motiváltnak kell lenniük a beszélgetésben. No,
az elkövetkező jó néhány percben olyan beszédfegyelemről tesznek tanúbizonyságot, ami arról győz meg, hogy ez a téma mindennél jobban érdekli őket pillanatnyilag.
Szépen sorban, egymást meghallgatva, egymás mondandóját kiegészítve szóba kerül, hogy „Putyin egy hidegvérű gyilkos”, a trianoni békeszerződés, a kárpátaljai magyarok, az orosz-ukrán hadművelet eddigi és várható lépései, a NATO és még sok egyéb.
Amikor egy nagyon értelmes fiúcska szájából az a kérdés hangzik el, hogy „Tanci, de hogy néz ki a NATO?”, akkorra már világossá válik számomra, hogy bár sok mindent hallottak, vagy éppen ezért, jóval nagyobb zűrzavar van a fejekben, mint lennie kéne.
Aztán amikor a különböző fegyverekről kezdenek el mesélni, – erősen élve a gyanúperrel, hogy itt hamarosan a rajzfilmek és videójátékok kimeríthetetlen fegyverarzenálja fog felvonulni – leállítom a beszélgetést.
– No, akkor elmesélem nektek, amit én tudok, ha szeretnétek.
Rövidesen előkerül a földgömb, felkerül a világtérkép vázlatosan a táblára, és az ő szintjükön megpróbálom röviden felvázolni a kialakult helyzetet. Néma csendben, tágra nyílt szemekkel isszák szavaim. Kihangsúlyozom, hogy nekünk nincs mitől félnünk egyelőre, a háború tőlünk több napi járóföldre van (igaz, azt nem mondom, hogy csak gyalogosan), itt nálunk béke van, ha repülőgépeket látnak, akkor tudják, hogy minden bizonnyal a NATO harci gépei húznak el felettünk, amelyek azért járőröznek, hogy minket megvédjenek. Amit mi tehetünk, hogy imádkozunk a háborús övezetben élőkért, illetve, hogy segítjük a menekülteket, amivel csak tudjuk.
– Ha idejönnek Udvarhelyre, a gyerekek jöhetnek iskolába a mi osztályunkba?
– kérdezi egy kislány, akit szemmel láthatóan nagyon foglalkoztat a téma. – Legalább egyet be tudunk fogadni?
– Persze, természetesen, többet is. Egy egész padsornyit be tudunk fogadni, összébb húzzuk magunkat, ha kell – nyugtatom meg. – S be is fogadjuk, ha úgy alakul, segítünk nekik, amiben csak tudunk – teszem hozzá.
Ekkor ismét egymás szavába vágva, ragyogó szemmel, kipirult arccal kezdik tervezgetni, hogy hova tesszük majd a padokat, hogyan lehet elhelyezni őket, hogy kényelmesen elférjenek a kis jövevények, és kellemesebb legyen az itt tartózkodásuk. Mosolyogva, vidáman csicseregve hagyják el az osztálytermet, mert közben megszólalt az óra végét jelző csengőszó.
Csak állok ott szótlanul. Nézem a szünetre távozó elsős gyerekeket. Szeretném mélyen magamba szívni, és örökre magammal vinni a pillanat varázsát.
A pillanatét, amikor a felnőttek gonosz, vészterhes, ellenséges, agresszív világát megváltoztatják az őszinte, önzetlen, segítő szándékú, emberséges angyalarcú hétévesek, és néhány másodpercre a világ olyan hely lesz, ahol jó élni, ahol béke és biztonság van, ahol győz a jó, a gonosz pedig elnyeri méltó büntetését.
Hinni szeretném, hogy van remény erre! És hinni szeretném, hogy ez a remény nem foszlik szét az utolsó márciusi hófoltokkal!
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Gyermeklélek. Bántani.
A Ne bántsátok egymást! felszólítástól már a saját gyermekeimnek is rémálmuk van, annyiszor suttogtam, ordítottam, énekeltem nekik. Nehezen megfogalmazható, de nagyon brutális fájdalom egy anyának azt látni, hogy saját gyermekei bántják egymást. Valószínűleg azért ennyire fájdalmas, mert benne van az önvád is: mit rontottam el, milyen anya voltam, hogy ilyen nagy bajt hoztam a saját gyerekeimre?!
