– Az elmúlt egy évben sokan temették a sajtót. Sokan spécin itt, Erdélyben, mások a ChatGPT miatt. Amikor a német Bild tulajdonosa bejelentette, hogy munkatársaik egy részét elbocsátják, mert a munkájukat a mesterséges intelligencia is el tudja végezni, sokan nyeltek egyet. Te eközben mackónadrágos erdélyiekről írsz, olyan dolgokról olyan finomsággal, amit a ChatGPT szerintem még nagyon sokáig nem fog érezni, érteni. Szerinted az olyanfajta újságírás, amit te is művelsz, igenis, tovább él, és élni fog (mindig is)?
– Írtam még a kétezres évek végén egy olyan, akkor abszurdnak szánt tárcát a Transindexre, hogy újságcikk-generátorban van az erdmagyar lapjövő, mert már akkor is folyton haldoklott a sajtó. Úgy képzeltem akkoriban, hogy lenne egy program, ahová csak a megírandó anyag adatait kellene bediktálnia az újságcikk-generátor kezelőjének, majd gombnyomásra, tetszés szerint választhatna stílust, hangvételt, ideológiai hozzáállást és így tovább. Akkoriban ezért
úgy láttam, a publicisztikai műfajok ki fognak halni. Most már úgy látom, azok fognak leginkább fennmaradni.
Nem azért, mert a ChatGPT (egy olyan nyelvi modellel rendelkező chatbot, amely képes valós idejű kommunikációra az emberekkel, és szöveges válaszokat generál a felhasználók kérdéseire – szerk. megj.) ne tudna egy pillanat alatt összekalapálni egy csodás logikai nyomvonalú vezércikk-szerű valamit, de ahogy mondod: az egyéni stílus, látásmód, mindaz, ami egyedivé tesz egy szöveget, még talán jó ideig nem fog menni neki.
– Fiatalokat tanítasz, akik (elméletileg) tele vannak reménnyel, álmokkal. Nekik mennyire szegi kedvüket az, hogy a sajtónak egyre negatívabb a megítélése, hogy egyre bizonytalanabb a jövő?
– Azt hiszem, inkább a pályaorientációnál szegi ez a fiatalok kedvét. Aki már döntött, és felvételt nyert a média szakra, általában igen érdeklődő és lelkes. A nálunk (a BBTE média szakán – szerk. megj.) kapott képzéssel sok minden lehet az ember, a digitális tartalomgyártótól a copywriterig, az intézményi vagy akár a politikai szóvivőtől a reklámszakemberig. Ennek ellenére, nagy arányban szeretnének médiában dolgozni a diákok, és legtöbben, legalábbis kezdetben, médiában helyezkednek el. Ami szerintem nagyon jó, mert rendkívüli tapasztalatot lehet szerezni így, élethosszig használható képességeket. Olyan, mint mondjuk egy fapados Dacián megtanulni vezetni a kolozsvári forgalomban: utána már könnyű egy menő kocsiban döngetni az autópályán.
– Lehet-e ebben a szakmában Erdélyben nagyot álmodni? Olyan értelemben, hogy nyugaton egy-egy nagyobb szerkesztőség arra is tud pénzt adni, hogy a szerkesztői elutazzanak Afrikába vagy Dél-Amerikába egy sztori miatt.
– Sosem mondanám, hogy nem lehet nagyot álmodni. Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy hagyományos keretek között nem tehető nyereségessé, fenntartókra szorul a mi kisebbségi médiánk. Másként is működik, mint a többségi, ám a mai, digitális médiafogyasztással egyre inkább megrendül a publikációk hagyományos közösségintegráló szerepe, egyre kevésbé van súlya a médiának a nemzeti kulturális identitások alakításában. Így a kisebbségiség talán levetkőzhető lesz. Ennek alapján mondani lehetne, hogy Erdélyből is határ a csillagos ég, utazunk Afrikába! De a médiafolyamatok mögött egyelőre – szerencsére – emberek állnak, akik egy meghatározott földrajzi helyen laknak, egy bizonyos társadalomban-kultúrában nevelkednek, nem világnyelv az anyanyelvük, ezért lehet, hogy mégsem utazunk. De a korlátaink fellazulását remélhetjük.
– Egyáltalán mire vágynak a fiatal újságírók? Csak egy munkát akarnak, vagy a hangjukat hallatni?
– Ha csak egy munkát szeretnének, azt hiszem, nem lennének újságírók. Csodás fiataljaink vannak, komolyan: dolgosak, kitartóak, érdeklődők, kreatívak.
Nekem úgy tűnik, hogy bár a tudásátadás sziszifuszi munka ezidőtájt, de nevelés tekintetében az iskolák és a szülők nagyszerű munkát végeznek ma Erdélyben.
Mindenhonnan szidják őket, közben meg érzékeny, udvarias, segítőkész, nagy teherbírású fiatal felnőttek ülnek az egyetemi padokban, azért őket felnevelte valaki. Azt hiszem, a fiatalok ma is, ahogy mindig is, a hangjukat szeretnék hallatni, és persze lehetőleg másképp. Erre ezer lehetőségük van, mégis vonzónak találják a „felnőttek” által művelt médiatereket, ha azokban a terekben vannak rájuk odafigyelő felnőttek, mesterek. De ebből a figyelemből sajnos nem kapnak eleget, jóval kevesebbet, mint mi kaptunk. Az más kérdés, hogy míg a tartalomelőállítók világa vonzó, maga a tartalom már nem, legalábbis az, amit a mai erdélyi magyar média kínál. A médiamunkások évtizedek óta azon tanakodnak, miként szólíthatnák meg a fiatalokat, míg a fiatalok menekülnek a mi médiánk elől. Vagy ha nem is menekülnek, nem foglalkoznak vele, nincs ott a látókörükben. Ez azért lehet pozitív, mert új szelek fújhatnak majd az erdélyi médiatájon.
– Miről akarnak írni a fiatalok? Van-e, aki sportújságíró vagy épp színházkritikus akar lenni, vagy a közélet és a politika vonzó?
– Egyébként az az érdekes, hogy pont ugyanazokról a dolgokról, amikről mi is akartunk, ebben nem látok különbséget. A közélet és politika általában nem vonzó, abban állandóan, szinte megszállottan benne kell lenni, hogy élvezze az ember, hogy átlássa, értse a folyamatokat. De ez sem általános, van, aki benne él a hírvilágban. De a kultúra, sport, életmód, bulvár, a társadalmi, ökológiai témák az állandó szereplők azokban a gyakorlatokban, amelyek hozzám eljutnak.
– Úgy 15 évvel ezelőtt, amikor azt mondtam egy szakmabelinek, hogy az újságírás érdekel, azt mondta, hogy végezhetek egyetemet, vagy nem, a lényeg az olvasás, olvasás, olvasás. Mindent olvasni: sajtót, szépirodalmat. Ezt te, hogy látod? Olvasnak-e a fiatalok?
– Ha a digitális médiatartalmakat is ide értjük, akkor nagyon sokat, csak nem elmélyülten, és nem feltétlenül minőségi szövegeket. Ez sajnos nagyon érződik. Volt évfolyam, ahol minden óra kezdetén diktáltam, majd kivetítettem a szöveget, és javítottuk, mert nem ment az írás.
A helyesírás és az íráskészség egész jól fejleszthető, és általában azok a diákok, akikkel én találkozom, nagyon akarnak fejlődni. De amit még ezen kívül adhat az olvasás, az már nehezen pótolható,
azt hiszem. Ugyanakkor a kép-, mozgókép-olvasás, a képekkel mesélés például sokkal jobban megy a diákoknak, mint nekem.
– A kétperces TikTok videók korában, lehet, hogy épp egy-egy nagyon jó újságcikk lehet az út az írott a szövegek, talán az irodalom fele is?
– Hű, fogalmam sincs. Talán. Ha sikerül megtalálni a tartalom felé vezető utat, és azon végigmenni. Talán a kétperces videók korában épp ez a kihívás. Hogy egyáltalán eljusson az ember a minőségi írott tartalomig, és aztán képes legyen értőn befogadni. Akinek ez ma sikerül, annak sok minden sikerülhet.
Fotó: Deák Anita
Megjelent a Nőileg magazin 2023. novemberi lapszámában.
korábban írtuk
A magány nem válogat – egyre fiatalabb korosztályokat érint az elmagányosodás
Társadalmunkban közhiedelemmé vált, hogy a magány csupán az idősek problémája, pedig korántsem: ugyanúgy szenvedhetnek tőle azok is, akik családi környezetben, párkapcsolatban vagy pezsgő szociális hálóban élnek.
