A magány nem válogat – egyre fiatalabb korosztályokat érint az elmagányosodás

Társadalmunkban közhiedelemmé vált, hogy a magány csupán az idősek problémája, pedig éppen ellenkezőleg: ugyanúgy szenvedhetnek tőle azok is, akik családi környezetben, házasságban, párkapcsolatban vagy pezsgő szociális hálóban élnek. De gondoltunk már rá, hogy szeretteink, barátaink, ismerőseink magányérzete akár egy tartalmas beszélgetéssel is oldható lenne? Ábrahám Kassay Tündével, a Kalot Egyesület lelki gondozójával beszélgettünk az elmagányosodás folyamatáról, okairól, következményeiről és az esetleges megoldásokról, amelyek gátat szabhatnak neki.

– Tapasztalataid szerint mi miatt alakul ki az elszigeteltség érzése? Az idősebb korosztálynál érthető módon következik be az idő múlásával, a társ, barátok elvesztésével, de mi a helyzet a fiatalokkal? Milyen külső és belső hatások állnak amögött, hogy egyre gyakrabban megfigyelhető a jelenség már a fiatal felnőttek körében is?

– Az elmagányosodás, mint korunk egyik tapasztalható jelensége több kategória szerint is csoportosítható korosztálytól, szereptől, pozíciótól, kapcsolattól, nemtől és életkortól függetlenül. A magányosság definiálása nem egyszerű, valahol érzés szintjén lehet a gyökere, hogy mikor, kikkel, milyen helyzetben érzi az ember magát jól vagy magányosan. Én semmiképpen sem azonosítanám az egyedülléttel, sőt, azt gondolom, hogy 

az egyedüllétre időnként nagyon is szükségünk van. 

Az elmagányosodás az én értelmezésemben egy hosszabb ideje tartó-, szinte állandónak nevezett-, érzelmi kapcsolatokat nélkülöző-, érzelmileg elhanyagolt állapot, amiből hiányzik a minőségi egymás iránti érdeklődés, odafigyelés. Igen, idősebb korban az életfolyamatok pezsgése, a nagy megvalósítások, az értelem és érzelem keresése után az elcsendesedés életszerű folyamata állhat be, és ez így van rendjén. De talán ez lehet az a szerencsés élethelyzet is, amikor eldöntheti az ember – mivel ráhatással van a saját életére –, hogy milyen formában, tempóban, társaságban tölti ajándékba kapott idejét.

A fiatal felnőtteknél a kamaszkor rettenetesen nehéz életszakasz önmagában is, amit ha a felnőttek nem megfelelően kezelnek, könnyen magányos időszakká válhat. 

Ma a „kütyük világában” könnyebben kialakul egy saját burok, behatárolt élettér, amely lassan egyfajta elszigeteltség felé vezethet. Ez az időszak ugyanakkor egy intenzív lázadással is jár, fontos kérdés, hogy ebben szülőként, felnőttként tudunk-e támogatóak lenni, vagy – még ha akaratlan is – inkább bántjuk őket az ilyen és hasonló megjegyzésekkel, hogy „ameddig az én kenyeremet eszed, addig ez és az lesz”. Ha ugyanis a gyerek a felnőttben csalódik, mert rájön, hogy ő töri le az ambícióit, akkor be fog zárni, és ez is egyenes út a magány felé. A másik érdekes jelenség az ún. társas magány. Ez házasságban is nagyon gyakran előfordul. Az ilyen társas kapcsolatok az elején nagyon impulzívak, hiszen a Mi-ről az Együttről szólnak elsősorban. Normális esetben az idő múlásával marad a Mi, de az Én és a Te is járja a saját útját, az érdeklődési körének megfelelően. Egymásnak teret és időt kell adni – erre egy egészségesen működő kapcsolatnak szüksége van. Csak arra kell a folyamatban vigyázni, hogy 

megvannak-e napról-napra, hétről-hétre a közös találkozási pontok, amikor az élményeinkről be tudunk egymásnak számolni.

Ezeket a kapcsolódási pontokat nagyon fontos lenne tartani. Amikor egy családon belül akkorák lesznek a gyerekek, hogy megvan már a saját külön életük, és a szülők már nem „körülöttük forognak”, az lesz az életfeladatuk, hogy a közös életüket kezdjék újra összekapcsolni, közös pontokat kell találni, különben párban is bekövetkezik az elmagányosodás. A házasságban 45-50 fele már célszerű újra egymásra kapcsolódni, hiszen ekkor az élet második szakasza jön, amikor a megvalósítás, a karrier már nagyrészt le vannak tudva, és jön az elcsendesedés, amikor már másképp tudják élni az életüket, élményeket tudnak szerezni, ez azonban nem megy, ha a kapcsolódási pont nincs meg a párkapcsolatban. 

– A felgyülemlett magányosság érzet milyen más érzelmekkel társulhat?   

– A tehetetlenül, tétlenségében elmagányosodott ember dühös, sokszor nem érti miért van ez az állapot, kérdéseket keres, hibáztat, okol, megnevezi állapotának külső okát, tényezőit. Ez idővel haraggal társul, és egyre csak gyülemlik, ami önmérgező és ártalmas a lelki-testi egészségre egyaránt. A magány érzése miatt ugyanakkor könnyen kialakul a céltalanság, a harag, a kontrollvesztettség, melyeknek révén mély és nehezen kezelhető állapotba lehet kerülni, amely egészen a depresszióig vezethet.

– A magánnyal küzdő egyéneknek milyenek a meglévő szociális kapcsolataik, hogyan értékelik azokban betöltött saját szerepüket? 

– Vannak azok az emberek, akik kevés emberrel tartják a kapcsolatot, nem szociálisak, de igazából jól el vannak, jól érzik magukat, csupán introvertáltak. Van ugyanakkor az a réteg, akik nem tartják senkivel a kapcsolatot, a félelmeik miatt.

A saját szerepüket, amit betöltenek egy kapcsolatban, kicsinek, lényegtelennek tartják, mert nem gondolják, hogy elég fontosak mások számára.  

Ez az önbizalomhiány, nagyon gyakran kisebb korban tapasztalt, nehezen feldolgozott, akár családból visszamaradt, tudatalatti trauma miatt alakul ki. Ezekre az emberekre jellemző a bezártság, előítélet alakul bennük, ami nehezíti a kilépést ebből az állapotból. Sokszor saját magukat gátolják meg abban, hogy változtassanak ezen, mert félnek, sok bennük a gátlás, így könnyen lesz ez egy végtelen körforgás.

Ábrahám Kassay Tünde

– Hogyan lehetne őket kisegíteni a problémából, hogyan érdemes közeledni feléjük?

– Sokszor hallani, hogy nehéz a nénit átsegíteni a túlsó partra, ha ő nem akar menni. 

A saját életem, sorsom alakulása a saját kezemben van, így ezt egy saját döntésnek kellene megélni. 

A magányos fiatalhoz, ha benne van már egy olyan állapotban, amit kilátástalannak lát, akkor lassan kell közelednünk, nehogy jobban bezárjon. Sokszor egy apró, számunkra természetes gesztussal is elég lépnünk, hogy a megszokott komfortjából kizökkentsük őt, de apránként ezt is, nehogy hirtelen nagy inger érje. Tehát a kulcs a nyugodt gesztusokban rejlik. Kamaszok esetében ugyanakkor a szülőknek nagyon nagy felelősségük van. Nekik kell a hátuknál lenni, és ha úgy érzékelik, hogy régóta benne ragadt a magányos állapotban, lépni kell. Noha nagyon nehéz rést találni rajtuk, amin keresztül közelebb lehet kerülni hozzájuk, tudatosítani kell, hogy az a cél, hogy az ő világukból kapjunk információt. A beszélgetést úgy kell elindítani velük, hogy 

az ő érdeklődési körüknek megfelelően kell beszélni. 

Ha láttunk például egy olyan filmet, vagy hallottunk egy olyan zenét, ami őket érdekli, vagy ha edzésre járnak, van valamilyen hobbijuk, akkor arról kell beszélni. Ezáltal tudunk közeledni hozzájuk, mert így megnyílnak, érdeklődést tapasztalnak a szülő részéről, ez nekik nagyon fontos. A kamaszok többsége ugyanis nem fog oda menni úgy a szülőhöz, hogy figyelj anya/apa szeretnék beszélni veled arról, hogy… Felelősségük tehát olyan minőségi együttlétet tölteni velük, amelynek révén 

a gyereknek is kitűnik, hogy fontos a szülő számára, hogy érzelmi zavarodottságával együtt elfogadják, úgy, ahogy van. 

Nekünk, szülőknek kell azon az értelmi szinten tartani, hogy rálássunk az adott szituációjukra, és belássuk, hogy az a magatartás, amit mi, szülők nehezen élünk meg, csupán a gyerek életkori sajátossága. Figyelnünk kell rá, hogy ne öljünk meg minden ambíciót, hiszen a gyerekek ilyenkor próbálnak szárnyakat bontogatni, és ha azt mi időről időre letörjük, akkor a gyerek egy idő után bezár, mert úgy érzi, hogy nem értik őt. A másik fontos dolog, hogy ne minősítsük őket. A kamaszok úgyis a családból látott minták alapján viselkednek, majd később – amikor megszületik a belső én – felveszik a saját mintáikat, és abból lesz egy működő individuum. 

A kamaszokat, a fiatal felnőtteket úgy is elképzelhetjük, mint a hernyót, amely idővel pillangóvá válik. Ez egy folyamat, amiben szükség van a magányra, az egyedüllétre. 

Egy felfedezőút része ez az időszak, önmaga megismerése, amikor már nem gyermek, de még nem felnőtt. Nehéz azon a vékony mezsgyén lavírozni, ehhez nyitottság és türelem szükséges irányukba, hogy ne zárjanak be. 

– Mit javasolnál, hogyan kommunikáljunk, hogy valakiben, aki ezzel küzd, ne a magány érzését erősítsük egy beszélgetés során, és meg tudjon nyílni nekünk?

– Egyetlen dolgot kell figyelembe vennünk: hogy 

legyünk képesek jól meghallgatni azt az embert, aki hozzánk fordult.

Mert hogyan történhet egy hétköznapi beszélgetés? Elkezdi a beszélgető partner mondani, hogy ő hol tart, és én rákapcsolódok egyből úgy, hogy „ó, erről jut eszembe…” – és átveszem tőle a szót, majd az én problémámról kezdek beszélni… Így az övé elcsendesedik, és én kihangosítom az enyémet. Ez egy zsákutca, mert sem én, sem ő nem érzi majd a végén azt, hogy jobb lenne. Egy tartalmas beszélgetés során bizalmasan meghallgatjuk a másikat, nem tanácsolunk neki semmit, csak a megértésünket fejezzük ki felé. Neki ennyi kell, hogy kimondhassa a fájdalmát, a tehetetlenségét, amit az adott szituáció miatt érez. Ezek olyan apróságok, amelyeken ha változtatni tudunk, nagyon jó beszélgetések alakulhatnak ki. Meg kellene tanulnunk megfelelően kommunikálni, vagy legalább felismerni azt, ha nem így teszünk, hogy javítani tudjunk rajta. Fontos lenne, hogy meglegyen az az ember az életünkben, aki időt szán ránk, és meghallgat, hiszen rengeteg problémát megelőzhetnénk vele, például az elmagányosodást is. 

Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock

korábban írtuk

Egyedüllét – és ami a háttérben van
Egyedüllét – és ami a háttérben van

Egyedülállónak lenni kultúránként és koronként is különböző megítélésű lehet, de személyes megélésekben is más és más. Ha a személyes részből indulunk ki, van, aki tudatosan dönt arról, hogy egyedül maradjon, és van, akit felőröl a magány. Érdekes, hogy egyre több az egyedülálló – és férfiből van több.