Az idei Tusványos egyik legmeghatározóbb élménye volt számomra egy előadás, amelynek során iskolaigazgatók beszélgettek. A felvezetőben a moderátor “elit iskolák” igazgatóiként mutatta be a panelbeszélgetés résztvevőit, amely nagyon érdekes fordulatot vett egy idő után, éppen az “elit” kifejezés miatt. Az egyik jelenlévő igazgatónő ugyanis kiemelte, ők nem számítanak elit iskolának, náluk a fő szempont, hogy a magyar ajkú gyerekeknek lehetőséget biztosítsanak az anyanyelvükön való tanulásra a román többségű térségben, ahol élnek. Ennek megfelelően, az elméleti oktatás mellett szakoktatás is folyik az iskolában, így mindenkinek lehetősége van a képességeinek megfelelő szakot választani. Nagy fordulatot vett a beszélgetés innen, az “elit” iskolák teljesítményéről átterelődött egy valós probléma felvázolására: az oktatási rendszer hiányosságaira és a szakiskolák jelenlegi helyzetére, amelyet talán a presztízsvesztettség szóval lehet leginkább jellemezni. Az igazgatók mindannyian egyetértettek abban, hogy napjainkra túlméretezetté vált az elméleti- és alulméretezetté a szakoktatás.
Ítélkezés helyett a személyiség és a hivatás kapcsolatát kell(ene) erősíteni
Szülővárosomban, Székelyudvarhelyen is egyértelműen tapasztalható ez a jelenség: a szakiskolák megítélése bizonyos körökben siralmas, gyakran ítélnek meg vagy el valakit, csupán amiatt, hogy hol jár vagy hol járt iskolába. Pedig bármilyen tanintézményben végezzen is valaki, az fog számítani, hogy az általa választott munkaterületen ki tud-e teljesedni. Ehhez pedig a személyiség és a hivatás kapcsolatát kellene erősítenie az oktatásnak, legyen az szakképzés vagy elméleti oktatás.
A tusványosi előadás óta nem hagy nyugodni, hogyan jutottunk el odáig, hogy az oktatásból is presztízskérdést kreálunk, hiszen ez számos egyéb problémához is vezet. Képzett szakemberek megcsappanása, valamint a sok fiatal frusztrációja, akik noha igazán jó szakemberré válhatnának bizonyos területeken,
a társadalmi megítélés miatt nem választják a szakiskolát, ahol elsők között lehetnének a tehetségük alapján, inkább végigszenvedik az iskolai éveket egy olyan intézményben, ahol sosem lesznek az élvonalban.
Például az a gyerek, aki egyébként szenvedélyesen főz, mégsem megy szakácsképző szakiskolába, inkább egy akármilyen líceumi osztályba íratkozik, mert hát a szülők, meg a rokonok mit szólnak, hogy ő "csak" szakiskolába került be.
A probléma és háttere azonban ennél sokkal összetettebb. Varga Andrea az egyik székelyudvarhelyi líceumban (szakközépiskolában) dolgozik iskolai tanácsadóként, munkája részét képezi a pályaorientációs tanácsadás is. A mostoha sorsra jutott gyakorlati oktatásról- és az esetleges megoldást jelentő lehetőségekről kérdeztük.
A felelősségteljes szülői döntés segít(ene)
A probléma egyrészt a román oktatásügyi rendszerben gyökerezik, másrészt a szülők hozzáállásában is keresendő. Romániában köztudottan nem kompetencia alapú az oktatási rendszer – véli Andrea, „csak beszélnek róla, hogy tenni kell a szakoktatásért, a duális szakképzésért, de a valóságban nem igazán tesznek érte, hogy ez a gyakorlatban is megnyilvánuljon”. Néhány üdítő kivételt leszámítva, a középiskolát kezdő gyerekek esetében nagyrészt a szülők döntik el, hogy melyik iskolába menjen a gyerek, és nem igazán veszik figyelembe a képességeit, holott ebben a korban ez – elsősorban – az ő feladatuk lenne.
A középiskolát kezdő gyerekeknél ugyanis még viszonylag ritka az, aki biztosan tudja, hogy mi szeretne lenni felnőttként, milyen formában szeretne majd elhelyezkedni a munkaerőpiacon.
A pályaorientáció egy hosszabb folyamat, nem egy egyszeri beszélgetés. Úgy tudna segíteni mindenki a gyerekének a döntés meghozatalában, hogy támogatja őt az önismereti munkájában, megnézi, melyik képességei jobbak, mit szeret csinálni, mi érdekli, melyek a legfontosabb értékek számára. Ezekhez kell megpróbálni szakot, szakmát társítani, amely a lehető legjobban megfelel a személyiségének – hangsúlyozza az iskolapszichológus, aki munkája során számos olyan gyerekkel beszélget, aki szorong amiatt, hogy nem érzi jól magát az iskolában, mert nem tud megfelelni az elvárásoknak. Ezek közül a diákok közül
senki nem ismételt évet, senki nem bukott, mindannyian viszonylag jól teljesítettek, csak a helyüket nem találták ott, ahol voltak.
„Éppen ezért kellene sokkal nagyobb hangsúlyt fektetni a kompetenciákra, hiszen ha a gyerek a saját képességeinek megfelelő oktatási intézménybe jár, és azt tanulja, amit szeret, nem jönnek fel benne ilyen negatív érzések.”
A szakember szerint fontos lenne a szakoktatás támogatása is, a differenciált oktatás tényleges bevezetése, nem csak gondolati síkon. „Jelenleg a gyakorlati oktatáshoz szükséges eszközökből is hiány van, ez pedig jelentősen hátráltatja a megfelelő szakképzést.”
Presztízskérdés (is) az iskolaválasztás
Az is jelentős probléma, hogy egyfajta társadalmi megbélyegzés van jelenleg a szakközépiskolákon, már-már presztízskérdéssé vált, hogy hová jár iskolába a gyerek, ezért képességfelméréstől függetlenül, igyekeznek - különösen a magasabb szociális státuszú gyerekeket – “jobb nevű” iskolákba küldeni. A szakiskolákba így azok járnak, akik már az általánosban úgy érzik, hogy tanulmányi eredményeik alapján máshová úgysem jutnak be, vagy az olyan családból származó gyerekek, akiknek a szülei számára kevésbé fontos a tanulás, inkább a munka van előtérben.
Noha társadalmi berendezkedésünknek is alapfeltétele, hogy legyenek olyan szakképzett munkások, akik jelentős szerepet vállalnak a mindennapok megkönnyítésében,
a munkaerőpiacon jelentős hiány tapasztalható a jól képzett szakemberekből.
Romániában az általános iskola elvégzése után gimnáziumban (elméleti líceum), úgynevezett hivatási képzésben (zene, kézpőművészet, sport, stb.), szakközépiskolában (líceum, ahol magasabb szinten sajátítanak el valamilyen szakmát, és érettségiznek is) valamint szakiskolában (3 éves gyakorlatorientált szakoktatás) lehet továbbtanulni. Szakiskolában "képződnek" a pincérek, kertészek, pékek, autószerelők, asztalosok, szakácsok, raktárosok, stb.
Ehhez képest nagyon keveset beszélünk arról, miért jutottunk idáig, és cselekvés szinten sem történt még jelentős előrelépés. Talán, ha mindenki elgondolkodna azon, hogy ő jelenleg hol tart az életében, szereti-e, amit csinál, hivatástudat mozgatja-e a mindennapi életben, szívesen jár-e dolgozni, és ez alapján mi a járhatóbb út, érdemes lenne-e a kompetenciáit figyelembe véve segítsen a gyerekének orientálódni – több lenne a sikerélmény és akár a sikersztori is. Így talán elindulhatna egyfajta változás, melynek révén a kétkezi munkának újra a régi lehetne a becsülete, amikor még úgy tartották, a jól végzett munka – bármiről is legyen szó – nem szégyen. És valóban, gondoljunk csak bele: sokszor mondjuk, hogy a kenyérre valót ki kell keresni. De mi lesz, ha senki nem akar majd pék lenni? Ki süti a mindennapi kenyerünket?
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Ki segít a pályaválasztásban?
„Mi leszel, ha nagy leszel?” – kérdezzük a kisgyereket, majd megmosolyogjuk az abszurdnak vélt válaszokat. A fiatal felnőttekkel azonban kevésbé vagyunk elnézőek: megfogható, jól meg- és elmagyarázható szakmát kell választani. Hát legyünk már komolyak!
