Nicu bácsi egész életében halász volt, Laura néni háziasszony. Nem mondható, hogy a hal a kedvenc ételeim közé tartozik. Még egyetemistaként javasolta egyik jó barátom édesapja, hogy ha még nem voltunk, menjünk le a Deltába, mert az kihagyhatatlan élmény. Nem kellett sokat győzködni minket, pakoltunk és indultunk is. Még egy halászbotot is kaptunk kölcsön, mert hát mégiscsak a Duna-Deltába megyünk, illik oda ilyesmivel menni. Megjegyzem,
ketten sem tudtuk, hogyan kell a horgot a zsinórra kötözni, de vittük magunkkal a botot.
Csodálatos hét volt, tiszta tengerpart, ami amúgy nem jellemző felénk, gyönyörű környezet, és mindenütt érdekes fejű és nyakú madarak, vadlovak és furcsa tehenek. Hazafelé megfogadtuk, hogy ezután minden nyáron eljövünk ide. A fogadalmunk két nyarat tartott, de én azóta is visszajárok.
Egyik évben stoppal mentem nyár végén a Deltába. Már jól ismertem Laura nénit és Nicu bácsit, jelentkeztem is első nap náluk, hogy megérkeztem, és ahogy szoktuk, jövök minden nap ebédelni, hozzájuk. Tényleg ritkán eszem halat, de a Deltában, ahogy Laura néni készíti el, azt nagyon szeretem, és azóta kedvencem lett a házi ikra vörös hagymával.
Egyik nap, miután kifizettem az ebédet, Laura néni ajándékba egy kis süteményt és bort hozott, mert aznap reggel a bichon kiskutyájukat kocogás közben megtaláltam a parton, és visszavittem. Meg is kérdeztem, hogy miért nem zárják a kaput, úgy nem tudna kiosonni a kis bichon. A válasz az volt, hogy ők
soha nem zárják a kaput, mert ,,Statuia păzește casa” (a szobor őrzi a házat – szerk. megj.)
Amikor a süteményt elfogyasztottam, töltött Laura néni egy pohár bort, és a saját asztalukhoz hívott. Ma is tisztán emlékszem minden egyes szóra, ami az asztalnál elhangzott. A halakról beszélgettünk, hogyan kell őket megkülönböztetni, melyik a legnagyobb. Laura néni szaktudása lenyűgözött, aztán Nicu bácsi felállt, a szőlőtő egyik ágáról leakasztott egy nagy horgot, és mesélni kezdett: őshonos volt a Deltában egy olyan halfajta, ami talán egyidős a dinoszauruszokkal, és amiből mára már nagyon kevés található. Ezeknek a halaknak a súlya a 700-800 kg-ot is eléri, és akár száz évig is képesek élni. Bár mindig tilos volt tokhalfélékre halászni, mégis a Duna ezen ágán régen mindenki ilyen halat akart fogni. Legalább 5-6 ezer horog kell hozzá, ilyen ni – mutatta Nicu bácsi a csillogó, svéd acélból készült horgot. Egész télen át élesíti a halász ezeket a horgokat bőrrel, nyáron beteszi a vízbe, hetente cserélgeti, mintegy 700 horgot vesz ki egyszerre, pucol meg, és tesz vissza, hogy a nagy hal beleakadjon. Amolyan Hemingway-es történet, itt, nálunk, a Deltában.
Ahogy mozdította a kezében a horgot, úgy mozdult az én szemem is utána.
Hát még azután, amikor elmondta, hogy az ikra árából, ami egy ilyen kifejlett tokhalfélében található, egy házat lehetett vásárolni a kommunizmusban. Aztán eltűnt ez a halfajta, ahogy felépült a vízerőmű a Vaskapu-szorosban. Kérdeztem, hogy ő halászott-e valaha erre a legnemesebb dunai tokhalra, a vizára, de inkább a horogról mesélt, ami még ott volt a kezében: háromféle van belőle, svéd, portugál és román, de az igazi belőle az, ami az ő kezében van, a svéd, mert a többi rozsdázik, könnyebben elszakad. Nem egyszerű egy ilyen halat kifogni, de menjek, és sétáljak végig a faluban, és figyeljem a házakat, mert sokan ennek a halnak a kifogásából építettek. A vízerőmű felépítésével ez a halfajta már kipusztult a Deltából. Rámutat egy régi fapadra a lugas alatt, hogy ilyenen kellett a horgot csiszolni, élesíteni, amíg olyan hegyes nem lett, hogy a hal pikkelyei közé beakadjon.
A svéd acélhorog csak úgy csillogott a kezében, aztán a történet végén visszaakasztotta a szőlőágra.
Megköszöntem az ebédet, elbúcsúztunk. Laura néni bement a konyhába, Nicu bácsi valahová hátra, ahogy megittam az utolsó korty bort, megpillantottam a 18 cm hosszú horgot a szőlőágon. Egy pillanat töredéke volt az egész, ahogy remegő kézzel és hirtelen pirosodó arccal távoztam, zsebemben a horoggal. Micsoda szuvenír, mondtam magamnak, ahogy kiértem a kapun. Sokan visznek halat haza a Deltából, de ilyen horgot kevesen, szinte senki. A nappaliba fogom tenni, valami jól látható helyre, majd mindenkinek elmesélem a történetet, hogy ez svéd acélból készült, hogy ilyen horoggal mázsás halakat fogtak anno a Deltában.
Gyönyörű délután következett. Sétáltam a parton, fürödtem és kagylókat gyűjtöttem. Néztem a Dunát, ahogy beleömlik a Fekete-tengerbe, ott álltam a torkolatnál, csodálatos. Este külföldi turistákkal gyújtottunk tüzet, ismerkedtünk, beszélgettünk a parton. Amikor már az összes csillag fönt volt az égen, aludni mentem. A kis bungalóban, ahol a szállásom volt, jól hallatszott a sakálok üvöltése. Fél 1-ig még bámultam a horgot, mekkora talizmán, milyen csoda, hogy hozzám került, csillogott még az egyre fakuló fényben is. Lekapcsoltam a lámpát, hosszú nap volt, és a párnára tettem a fejem. A Deltában éjszaka is meleg volt, lerúgtam a takarót magamról, fordultam egyet, és eltelt egy fél óra.
Eszembe jutott a remegő kezem, Laura néni és Nicu bácsi, hogy milyen jó emberek.
Még fordultam egyet, hátha ettől majd el tudok aludni, izzadtam, és egyre zaklatottabb lettem. Én elloptam azt a horgot. Újra lejátszódott minden, ha elaludtam, rossz álomra riadtam fel. Rémálomok gyötörtek. Fáradt voltam, izzadt és lázas. Loptam egy horgot, és ez most a gyomromba akadt. Nem tudtam elvonatkoztatni a lopás tényétől. Szörnyű volt az a két óra hajnalban. Eszembe jutott az is, hogy nem nagy dolog, nem nagy érték, biztos van Nicu bácsinak ilyen horogból még legalább 4999 darab, biztos észre sem veszi, hogy hiányzik, s amúgy is olyan nagy az a lugas, hogy már meg sem találná a szőlőágon. Eszembe jutott Laura néni, aki nem zárja a kaput, mert ,,Statuia păzește casa”. A feszület, ahogy bemész a kapun, rögtön bal oldalon. Eszembe jutott a Tízparancsolat, és benne a ,,Ne lopj!” felszólítás, Isten, a Szentírás, és szinte minden, amit abból a könyvből tudok.
Ott volt a csillogó svéd acélhorog az ágyon, és a nyolcszáz kilós lelkiismeretfurdalás rajtam.
Nekem ez nem kell. Én megyek, és visszaadom. Reggel fél hét van, még biztosan nincsenek felkelve, ilyen korán nem mehetek át hozzájuk, nem ébreszthetem fel őket ezzel. Alig akart telni az idő. Már minden hang magamban engem vádolt. A kempingben, ahol laktam, senki meg sem mozdult, hogy legalább valami más hang elterelje a figyelmem. Eszembe jutott, hogy adni is kellene a horog mellé még valamit, bocsánatkérés képpen. Egy tábla szalonna és egy kis üveg méz volt nálam. Nem sok, de igazi mindkettő. Összecsomagoltam, és már nem volt sok fél nyolcig. Nehezebb volt elindulni, mint gondoltam. Magam előtt láttam Laura néni nagy, kerek hahol szemeit, ahogy kikerekednek, amikor a horgot leteszem az asztalra, Nicu bácsi fejét, ahogy jobbra-balra ingatja, és nem szól semmit, de hallani, ahogy mondja, nincs jól ez így, fiam!
Az utcáról már láttam a keresztet, fél nyolc volt, és beléptem a kapun.
Aztán szinte visszafordultam, hogy nem lesz elég erőm. Hosszú volt az ösvény a lugasig, ahol Laura néni és Nicu bácsi kávéztak. Szó nélkül, sírva csomagoltam ki a szalonnát és a mézet, és már nem emlékszem, hogyan tettem le a svéd acélhorgot az asztalra. Laura néni megölelt, kedves és lágy, zöld szemekkel azt mondta: „Vezi fiule, statuia păzește casa!”. Nicu bácsi óvatosan állt fel, a kezében tizenöt darab horoggal és hozzájuk kötött zsinórral tért vissza. Ezt neked adom ajándékba, hogy ezzel díszítsd a házad. Utána életem legédesebb kotyogós kávéját ittam velük az asztalnál, cukor nélkül. Megszerettem őket, s talán kicsit ők is engem. Azóta is vendégük vagyok évente egyszer, és elkacagjuk a történetemet.
Ma van a vallások világnapja. Nem sok köze van ennek a történetnek ahhoz, hogy 1950-ben, az amerikai Országos Spirituális Közgyűlés létrehozta ezt a világnapot, hogy a különböző vallású emberek elfogadják egymást és vallásukat, érezzék, hogy
nemtől, kortól, bőrszíntől, vallástól, közösségtől függetlenül, Isten szemében minden ember egyenlő.
De nekem újra bebizonyította egy hahol és lipován felmenőkkel rendelkező ortodox család ott, a Duna-Deltában – ahol legalább 18 különböző nemzetiség, nyelv és kultúra él együtt jó rég óta –, hogy így is lehet. Azóta unitáriusként sincs bajom a feszületekkel, és sem bibliai, sem magyar mondás nem jut eszembe soha, ha meglátok egyet, de eszembe jut a hit, ami képes őrizni egy családnak az életét, házát. Nem boncolgattam a kérdést sem Laura nénivel, sem Nicu bácsival, hogy honnan ered a mondás: „Statuia păzește casa”, de meggyőződésem, hogy nem a fakereszt és rajta a festett Jézus-ábrázolás pléh tetővel az igazi védelmező, az életet megtartó erő, hanem a magatartásforma, ahogyan ők ketten és családjuk viszik a mindennapjaikat.
Ma, a vallások világnapján talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy te milyen vallású vagy, hogy hiszed vagy sem a szentháromságot, hanem az, hogy mi tart életben, mi tart meg a jó úton, s ha letérsz arról, vissza tudsz-e találni önmagadhoz, hitedhez. Nem mindenki nevezi magát vallásosnak, de mindenkinek, van egy története. Ma, a vallások világnapján azt kérdezem, amit talán Jézus is sok embertől kérdezett kétezer évvel ezelőtt – nem azt, hogy te milyen vallású vagy, hanem azt –, hogy mi a te történeted?
