Nincsenek véletlenek! A kedvenc utcámban vagyok, és a kedvenc kávézóm ablakát kintről két Sri Lanka-i vendégmunkás takarítja, két férfi. Az arc, a magasság, a bőrszín olyan jelek, amiről nagyjából már meg tudom állapítani, hogy ki honnan származik. Jártam pár éve Sri Lankán. Kedves emberek, jól fogadtak, így abbahagyom az írást, és kimegyek az utcára, mínusz két fok van, egyikük egy műanyag tálban mossa a kezét, szóba állok velük, tartanak egy kávészünetet. Sorolom a városokat, hogy hol jártam a hazájukban, és mosolyognak. Rajtam nincs sapka, rajtuk igen, és láthatóan mégis jobban fáznak, mint én. Felajánlom, hogy meghívom őket egy teára. Ez a minimum, mert a Sri Lankaiak engem is jól fogadtak, megvendégeltek többször.
Amit kapunk a világtól, azt vissza kell adni. Törlesztek most egy keveset én is.
Ahogy indulnék vissza az asztalomhoz, megpillantok egy rokolyás cigányasszonyt, amint kilép a kenyeres üzletből. Multikulturalizmus Erdélyben, Marosvásárhelyen, a Bolyai utcán, elmosolyodok, és egyre inkább megerősödik bennem, hogy a tolerancia gyakorlati oldalát fogom kidomborítani. Azt, hogy milyen történeteken nőttem fel az erdővidéki faluban, ahonnan elindultam. Mit meséltek a nagyszüleim, és milyen tapasztalatokat szereztem eddig.
Egy csaknem kétezer lakosú falu poros utcáin szaladgáltam és tanultam meg biciklizni a nyolvcanas évek végén, a kilencvenes évek elején. Gyerekként mindenkivel magyarul beszéltem, jó szomszédaink voltak, akik közül mára sokan elmentek az örökélet útján.
Az első hozzám, hozzánk nem hasonlító ember, aki ráadásul nem is beszélt magyarul, az ,,Táncos Sándor" volt.
Nagytatám mosolyogva köszönt neki, hogy: ,,Bună ziua!”, és én majd kiestem a szekérből, úgy bámultam ezt a tetőtől talpig sötétzöld katonaruhába öltözött bácsit, aki hosszú szárú bőrcsizmában és a Rákosi korszakot idéző tányérkalapban járt mindig. Csak akkor dőltem vissza a szekérbe, amikor hirtelen vigyázzba vágta magát, és visszaköszönt, hogy ,,Bună ziua, Imre bácsi!”. Később érdeklődtem, hogy mi a rendes neve, de mindenki a gúnynevét használta, a cigány Táncos Sándort. Ott lakott a ,,falu patakában”, ami jó messze volt a mi házunktól, és volt még néhány vályogból épült cigányház, ahogy az erdő felé kell menni. Emlékszem, mindig ez a cigánysor jutott eszembe, amikor nagymamám mondta, hogy
ha nem fogadok szót, és nem jövök haza időben, akkor odaad ,,Táncos Sándornak”.
Nem volt egy szívet gyönyörködtető hely, így igyekeztem jó gyerek lenni, nem akartam a cigánysoron lakni. Persze mindig tudtam, hogy mama nagyon szeret, és ezt csak úgy mondja, mert soha nem adna oda senkinek.
Mára teljesen más az utcakép, jó harminc év telt el azóta. Talán már „Táncos Sándor” sem él. De a cigánysor utcaképe sem. Azóta megkétszereződött a cigányság száma, teljesen belakták a falut, a régi házakat megvásárolták, lebontották, és újakat, sokkal nagyobbakat építettek a helyükre. Még most sem egyértelmű, hogy mit érzek, amikor Erdővidéken járok, és látom, hogy sok falunak megváltozott a lakossági összetétele, és egyre gyorsabban tűnnek el az erdővidéki házak.
Nehezen szokja meg az emeletes-tornyos, vakolatlan, kicsempézett ablakkeretes házakat a szemem.
Vegyes érzéseim vannak. Tisztán emlékszem, hogy a most 87 éves nagytatámat tizenegynéhány éve egy cigány gyermek mentette meg, amikor az erdőről jött haza fával megrakott szekerével, és a kerékkötő lánc elszakadt. Megvan még valahol az írás, a szöveg, hogy előítéletem falait miként bontotta le ez az éppen akkor jó helyen, jó időben tartózkodó cigány gyermek. Amikor ez történt, én Kolozsváron voltam egyetemista. Sok esti beszélgetés témáját képezte a magyar-cigány közti viszony. Álláspontom egyértelmű volt, segíteni és védeni a kisebbséget, a cigányokat. Nem rossz emberek ők. S bennem mélyen élt és él ma is, hogy nagytatámat egyszer megmentette egy cigánygyerek.
Kolozsváron jó volt lakni és élni. Sokszor dolgozhattam kipárnázott bársonyszékben ülve, és onnan másként lát, ítél az ember.
A Fellegvárból nézve Erdély gyönyörű, másként gondol onnan Székelyföldre az ember.
Romantikus falvakat lát maga előtt, ahol még az út nincs leaszfaltozva, tehéncsordát rajta, ahogy jóllakva bandukolnak haza este az állatok, dagadó tőgyükből csurgatva a tejet. Székely gazdákat, akik együtt élnek a földdel, asszonyokat fejkendőben dolgozva. Népdalocskákat éneklő gyermekeket, akiknek még nincs mobiltelefon a kezükben. Kolozsvárra tényleg csak a rémhírek jutottak el. Hogy mi történt időnként egy-egy faluban, a székelyek hogyan leckéztették meg a kisebbségben élő cigányokat. Az esti kocsmázós helyeken magasröptű diskurzusokat folytattunk, és több részre szakadt az asztaltársaság.
Ki a magyarokat, ki a cigányokat védte. Álltam, ültem én is az asztal mindkét oldalán.
Kolozsváron mást jelentett a tolerancia. Volt-van török, román, szász, zsidó, magyar, székely, arab és ázsiai is, az ócskán szinte jóbarátaink voltak a kalapos cigányok, és a sort hosszan lehetne folytatni. Kolozsvár egy másik bölcső volt mindig. Most is nehéz leírni, hogy mit éreztem, amikor az a hír járta, hogy egyik faluban rágyújtották egy cigány családra a házat, hogy voltak olyan falvak, ahol a cigány nem mehetett be az üzletbe, s mindig meg kellett kérjen valakit, hogy vásároljon, vagy a kocsmából hozza ki a sört.
Nehéz bevallani, de a magyarlakta falvak, városok többségében így ,,működött” egymás elfogadása. A kisebbség, legyen akár roma vagy román közösség, meg kellett húzza magát ott, ahol több volt a magyar.
A tolerancia is csak addig tartott, amíg az erőviszonyok nem borultak fel. Ahol a falu polgármestere, bírája, törvényhozó és szabó ereje magyar volt, ott a többségben levők akarata, szokása érvényesült.
Nem voltam ott, nem éltem át, de amikor Marosvásárhelyen járok, és szóba jön a román-magyar konfliktus, egyik legjobb barátom nagytatája szemébe mindig könny szökik, és sírva tudja csak kimondani ez a kombinát árnyékában megedződött férfiember, hogy 1990. március idusán mit jelentett a marosvásárhelyieknek a ,,Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!”.
Puczi Bélával sem bántunk jól, hőstette után jóval, hajléktalanul hunyt el Magyarországon, 2009-ben.
Tavaly nyáron sírva mentem végig a Terror Háza Múzeum előtt szervezett vándorkiállításon, amely a rendszerváltás idején példaértékű magyar cigányság hőseit mutatta be, többek közt Puczi Bélát is. Ha morálisan vigaszt jelenthet, leírom a Csíkszeredában tapasztaltakat is. Lassan két éve, hogy leégett a csíksomlyói Somlyó utcai romatelep. Én egy segélyszervezettel érkeztem meg rá pár napra az Erőss Zsolt Sportcsarnokba, hogy az oda szorult romák, cigányok gyerekeivel foglalkozzak. Mindenkit megrázott a tűzvész, káosz és a lét eltöröttsége uralta a hangulatot. Mégis jelesre vizsgáztak a csíkszeredaiak, a barátaim, ismerőseim. Ők voltak az elsők, akik hallották a tűzoltók hangját, a hírt, és forró teát vittek, takarókat, kabátokat még akkor éjszaka. A csíki emberek voltak az elsők, s ott a füstben és a sötétben mintha nem számított volna, hogy kinek milyen színű a bőre. A helyzet azóta sem oldódott meg teljesen. Ahogy a magyar, román, cigány konfliktus sem. Sőt, mondhatni, minden megváltozott. Mondjuk, és mondják mások is, hogy ma, ha az emberek nem is, de a falu és a város, a falu és Európa, Kelet a Nyugathoz egyre közelebb van. Mintha Székelyföld is közelebb került volna Kolozsvárhoz. Naiv vagyok,
szeretném azt hinni, hogy a híres erdélyi tolerancia, az a sokszínűség, ami Erdélyt, a szászokat, magyarokat, székelyeket 1568-ban kiemelte egy pillanatra a világ színpadára, még most sem veszett el teljesen.
Most sem, amikor Erdővidéken, falvainkban járva azt látom, hogy nincsenek már poros utak, tehéncsordák, lájbis emberek és fejkendős asszonyok, népdalokat éneklő gyermekek. Kullogó tehenek vannak, itt-ott, eldugott falvakban. Lájbit és fejkendőt viselők is vannak, néhány házaikba szorult öreg bácsi és néni, s unokák, gyermekek is, fényképeik a régi fakeretes tükörbe csíptetve, Németországból, sőt a világ minden tájáról. A falukép megváltozott. Egyre több a vakolatlan, nagy, piros thermo téglából épített, emeletes-tornyos ház, s egyre kevesebb a vályog, a vakolt, zsindelyezett tetejű, tisztán tartott porta. Műanyag és energiaitalos dobozok mindenütt. Már sok faluban nincs tíz rendes fejőstehén, s fekete bivalyt, szarvasmarhafélét is mikor láttunk utoljára? Nem sokat tanultunk a falu végén élő, cigánysoron lakóktól se, akik mára beköltöztek – teljes joggal – a falvainkba, és átvették a többség helyét. Ők ma is közösségben élnek, kimennek külföldre, és néhány nyár rabszolgamunka után szülőfalujuk központjában vesznek két-három házat. Mi is kimentünk külföldre, csak sokan elfelejtettünk hazajönni. Páran maradtak csak itthon, akik felismerték, hogy a jó földeket zsebszerződéssel vagy árendában ki lehet venni az öregektől, amire jó támogatást ad majd az EU. Az ugaron maradt földeket meg eladtuk bárkinek, csak adjon pénzt érte.
Nem tanultunk semmit a cigány szomszédainktól.
Belegondolni sem könnyű, hogy mennyi idő, amíg elkészül, és milyen drága most is egy cigány nő díszes rokolyája, hogy a többi ruhadarabot ne említsem. Szokásaikat ma is elevenen őrzik. Sokszor felteszem magamban a kérdést, hogy mi lenne, ha egész álló nap székely népviseletben kellene járnom? Lájbit, gyapjú nadrágot és csizmát hordva. Szégyellem magam, de ha hazamegyek, és kinyitom a szekrényem ajtaját, egy rendes székelyruhára való nem jön ki, amibe fel lehet öltözni. Falun, városon ma is, mindegyik ,,sátoros cigány” saját viseletében jár. Közösségeikbe nem ütött úgy be Európa, Nyugat, a H&M, mint a mi viseletünkbe. Szokásaikat, kultúrájukat és nyelvüket ma sem hajlandóak semmilyen szabály, pénz és törvény vagy állami határozat érdekében feladni, és én ezért nagyon tisztelem őket.
A harcot ma is csendesen vívják, és az ő közösségeik állnak nyerésre.
Bár viselet, tánc kérdésében muszáj megemlíteni a néptánccsoportjainkat, a népi kezdeményezéseinket, hagyományőrzőinket, akikre időnként még mi is furán tekintünk, hogy na, én biztos nem vennék fel erre vagy arra az alkalomra székely ruhát. Most vesztésre állunk, sok falu elveszítette már régi fényét, erejét, és ebben valahol nagyon nagy szerepe van a toleranciának is. A másik nép kultúrájának, szokásainak az elfogadása ma is nagyon nehéz, főként úgy, hogy most már erőltetik. A történelmet nekünk mindig tanították. Egy másik kultúra, a zsidók – akik, valljuk be, elég sok területen vezetik a világot – a történelmet megélik, átélik, és kötelessége minden nagytatának népük eredetét, hagyományaikat úgy elmesélni ünnepeken, hogy azt átérezze az unoka, megélje, fájjon neki.
Erdély szíve még mindig dobog. Bár sok minden elveszett, sok mindent veszítünk el folyamatosan, mégis látok esélyt. Így decemberhez közeledve, egy olyan gyermek felnőtt szavait idézem meg, aki azt mondta, még jóval a tolerancia, a globalizáció, az emancipáció, az emigráció szavak létezése előtt, második parancsolatként, hogy: ,,Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Mt 22,39). Ezt kétezer év alatt sem tudtunk meglépni, és elméletből gyakorlatba ültetni.
Fotó: Rab Zoltán
korábban írtuk
Székely Kinga Réka: Már egy nő is megteszi
Voltak időszakok, amikor megbántam, hogy bemerészkedtem a férfiak uralta lelkészi szolgálat területére. Női lelkészi szolgálatomra sosem tekintettem úgy, mint egy győzelemre, hanem úgy, mint egy kisiklott dolog helyreállítására. Helyrehoztam azt, ami rossz útra tért.
