Erdély gyönyörű, megvan még az itt élőknek a tájszólása, a humora, a hite, a vallása. Minden mentének (Aranyos, Nyárád, Homoród, Olt, stb.) a maga mellénye, köténye, dísze, gombja és éke, ruhásszekrényekben. Megvannak még a nagyanyák régi szövőszékei itt-ott, szobákban, padlásokon. Őrizgetünk, vannak régi holmijaink, amelyek a miénkek, ami egyedül csak az itteni, itt élő embereknek van, amitől egyediek vagyunk vagy voltunk. Ilyenek a szertartásaink is. Az örömről, ünnepről, boldogságról szólók, és a fájdalomról, veszteségről, gyászról szólók is. Megvannak még, élnek együtt az emberrel.
A rítus még mindig tartja az embert, az emberben a lelket. A baj akkor fog bekövetkezni, ha szétverjük azt, ami megtartotta népünket idáig. Ha megszüntetjük, elfelejtjük a régi szokásokat.
Ilyen rítus, szertartás a temetés is. Tabu lett lassan, úgy harminc éve, egyre kevesebbet beszélünk a halálról a gyerekeknek. Amíg „ezelőtt” a vének, az öregek, az idősek fogalma szinte ugyanazon a polcon volt a bölcsességgel, az értékkel, tisztelettel és a megbecsüléssel, ma a gyereknevelés, a gyermekek elkényeztetése uralja ezt a társadalmi polcot, ők kapják a köz nagyobb tiszteletét.
Az öregek lekerültek és a gyerekek fel. Elég megnézni a gyerekszobát, a rengeteg haszontalan, drágán megvásárolt műanyagot, és elég ha valaki meglátogat egy öregotthont. Az öregek, a vének, a bölcsek tisztelete kihalófélben van.
A gyerekre hallgatunk, a véneket már nem kérdezzük meg, őket kevesebbet hallgatjuk.
Most a halálsoron élőkről lesz szó. Az idősekről, akik várják a halált. Novemberben ez aktuális téma, nyakunkon a halottak napja, s mi is rég tudjuk, hogy „ha már megszülettünk, akkor egyszer meg is kell haljunk”. Szándékosan régi mondatokat, szólásokat elevenítek fel. A különböző vidékeken tanultakat, ismerteket. Nem szakmai, nem homiletikai, de nem is teológiai szempontok alapján akarom ismertetni a temetést. Az élet oldaláról, a meséltek, látottak és érzékeltek útján megyek, nézem meg egy-egy erős mozzanatát. Például, mint amikor a mamának nyugtatót ad a lánya, amikor temetik a férjet, a tatát. Nem ítélkezni, inkább kinagyítani szeretnék történéseket. Leírni azt, amit látok, hallok.
Lelkészek, amikor egymás között beszélgetnek a temetésről, elmondják, hogy az a szertartások királynője, így tanultam, hallottam, és így is érzem.
A sírgödör mélysége mellett hetente, havonta áll meg a lelkész, mégse lesz soha rutinszerű, gyakorlott folyamat ez a megállás.
Átfolyik a lelkészen, mint csendes folyó- vagy árvíz, s mindig minden emberi élet utolsó szertartása (elprédikálása) nyomot hagy benne, tudat alatt és a felszínen is. Mind hatással van ez ránk, a lelkészre, és hatással a családra, aki szintén az ottállásra kényszerül. A rítus egyidős az emberrel. Szent helyen, szent időben, szent fényben kovácsolták az ember utolsó földi útjának a keretét, a temetést és a liturgiát. Az idő hűtötte ki ezt a „vasat”, hogy ne égesse el az embert ez a fogódzó, ami életben tart mindenkit a sír körül. Mert erős kapaszkodókra van szükség a gyászban.
Nagy jelentéssel bír egy fekete szalag, üzenete van minden kelléknek, tárgynak.
Régen, ha egy idős nénit láttunk sétálni az úton, fekete fejkendővel a fején, az illedelem félreállította az embert az útjából, nem kérdeztük meg tőle, hogy a tata hogy van, mert a fekete fejkendőnek üzenete volt: azt üzente, hogy a mama gyászol. Ma kevesen hordanak fekete fejkendőt, kevesen tartják be a hat hetet, a fél évet, az egy évet feketében. Mondjuk több a gyászfeldolgozó csoport is, több kellett mentálhigiénés szakemberből és gyásztanácsadóból is.
Régen jelentett valamit a tiszta szoba, üzenete volt annak, hogy abban a szobában ravatalozták fel az elhunytat, ahol az egész életét leélte, s onnan kísérték el az utolsó útjára. Régen volt virrasztó, sirató asszonyok, megvan ennek a művészete. Öreg vénasszonyok voltak ők, fekete fejkendővel, fekete énekes könyvekkel, zsoltárokkal, énekeltek a szobában a koporsó mellett, akik ott voltak, kisírták a szemüket, a lelküket, mert a gyermek, a testvér, a férj meghalt.
Mi bele is betegedünk egy-egy szeretett személy elveszítésébe, de ők fel tudták dolgozni, gyakorlottak voltak, és ha nem bírta már a lélek, nem bírta a szemük, elfogyott a könny, akkor ott volt a rítus, az megvédte a hozzátartozókat. Ma mi védi meg az embert?
Hányszor láttam női kezet temetésen fekete táskába nyúlni nyugtató tablettáért! Üzenete van annak, hogy valakit a házából temetnek, de üzenete van annak a látványnak is, amikor a Házsongárdi temető ravatalozójában az egyik csoport gyászolót küldik ki koporsóstól, mert a másik család koporsóval ott sír a küszöbön, s csere közben összekeveredik a gyászoló tömeg, eltévesztik a sort a sírók.
Ma vannak ravatalozók, összedobta a pénzt a falu, EU-s pénzből szerzett rá támogatást a pályázatíró, netán a polgármesteri kampánybeszéd része volt. De üzenete van annak is, amikor a koporsót a családi ház udvaráról viszik a temető felé, végig az utcákon, gyászsorban, lassan lépkedve. Mert ha meghal a szerettünk, a kezét el kell engedni, de a léleknek szüksége van lassú léptekre, szüksége van hosszú énekre, hogy elengedje, olyan helyre tegye az elhunytat, ahol a hiánya már nem fájó, hanem példa. Oda, ahol az emléke szép marad, és tisztelettel és szeretettel emlékezik, nem gyógyszer után nyúlva, félkábultan.
Milyen fontos volt régen a szomszéd. Tartja is a mondás, hogy te is félj, amikor a szomszéd háza ég, s azt is tartja, hogy az emberhez legközelebb nem a testvér, hanem a szomszéd lakik.
Milyen a viszonyunk ma a szomszédainkkal? Milyen szomszédok vagyunk? Jó kerítés, jó szomszédság, ezt is tartja, igen, tartja a mondás.
Láttál Újnegyedet? Rózsadombot? Tíz, húsz éve épített amerikai stílusú házakat, magas tégla-, beton-, vaskerítéssel, olyat, ami délben is árnyékolja a másik házat? Régen a szomszédhoz rohant át a feleség, ha meghalt a gazda. Éjszaka fel lehetett költeni a szomszédot, ha baj volt. Ilyenkor az egész utca tudta, hogy mi a teendő. Átvették, levették a család válláról a levehető, mindennapi terhet, végezték a kúrálást, enni adtak az állatoknak, kiseperték az udvart, vizet húztak fel a kútból, levágták a tyúkot-kakast, a családnak megmaradt így minden idő, erő és pillanat, hogy a legfontosabbal foglalkozzon, a halál beálltával. Már itt elkezdődik a gyász, a halál feldolgozásának ez is az első fázisai közé tartozik. A szomszédságban mindig került valaki, aki öreg volt, aki tudta, hogy mit kell tenni. Hívták az egyházközség gondnokát, a gondnok hívta a papot, a harangozót, az énekvezért, értesített mindenkit, hogy megáll az élet egy pillanatra, s még ha ünnep volt is, a falu elcsendesedett, jelezve együttérzését a családdal, megadva a végtisztességet az elhunytnak.
Mi mit teszünk ma, ha meghal valaki? Kihez tudunk átmenni éjszaka, ha baj van?
Ma pont ezt szakítja félbe az okostelefon csörgése, pont ezt a gyászoló gyülekezetet szakítja ketté egy szalmabálákat maga után vontató traktor, a falut és az életet nem ismerő idegen rendszámú, dudáló autó.
Láttam jó példát is, láttam olyant is, amikor barátok illően felöltözve, fehér ingben álltak a gyászoló család mellett, vették ki a lapátot a sírásók kezéből, és nem köpködve, káromkodva, hanem tisztelettel temették be földdel a koporsót, s akkor ott mindenki látta, hogy az, ami betakar, az nem akármilyen föld, hanem szülőföld. Ennek is üzenete van. Nem szeretném bántani senki munkáját, de az is jelent valamit, amikor a temetkezési vállalkozó szabja meg, hogy mikor legyen a temetés, és nem a lelkész, nem a család. A lakodalmat is arra a dátumra tesszük, amit a vendéglő tulajdonosa mond. Régen a zenészek annak húzták el a nótáját, aki fizetett, ma a zenész olyan nótát húz, amilyent akar, s ő mondja meg, hogy ki fizet.
Ősi, régi szertartásunk az erdélyi temetés. Ennek hagyománya, rítusa és szokása van. Még ott él a falvakban, városokban. Sok mindent kiengedtünk a kezünkből, sok értékünket veszítettük el. Ha ezt hagyjuk,
ha megfosztjuk a szertartások királynőjét a koronától, akkor a rítus nem megvédeni fogja az embert, az embereket, hanem kegyetlenül visszavág és elpusztít. A szent dolgokkal nem lehet játszani.
A rítusnak meghatározott szerepe van az ember életében: teret, időt, helyet és keretet, ha úgy tetszik, határokat szab az embernek. Pontosan kijelöli, hogy hová kell tegye a gyógyulni akaró ember a kezét, a lábát, a lelkét. Ha nem, akkor az visszavág. Pont olyan ez, mint a székely csizma viselése: aki nem tudja, hogy kell felhúzni, használni, járni benne, azt felsérti, annak vérezni fog a lába, a lelke még tánc közben is.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Nem mindig könnyű, de új utat mutat: elengedés
Van egy rakás apró-cseprő dolog, amit napi szinten kellene elengednünk, aztán meg vannak a nagy életesemények – és szerintem mindegyik tanít, mert mi másról szólna az élet, mint a változásról, és ennek következményeként az elengedésről.
