Azelőtt pedig éltető manna volt az utazás. Mindig volt egy tervem és egy térképbe szúrt gombostűm. Az életem utazás és utazás közötti periódusokra oszlott. Alig értem haza, rögtön tudnom kellett a következő utam helyszínét és idejét. Ez adott erőt a mindennapokhoz, na és a megtakarításhoz, persze.
Kis arcpírral az arcomon idézem fel azt az időszakot, amikor a nagy egyetemi városban, kisebbségi lévén, az ország nyelvét csak alig beszélve, barátnőm és én turistásat játszottunk. A pályaudvaron ittuk meg a kávénkat, mint aki éppen utazni készül, és a járatra vár, vagy kibuszoztunk a reptérre stewardot, netán pilótát nézni. Az érzés fokozása végett az is megtörtént, hogy kis bőröndöt húztunk magunk után. Hazafelé persze megtöltöttük a boltban vásároltakkal.
Sikerült, bőrönd kész. Legalább háromszor ellenőrzöm az iratainkat. S csak amikor felszáll a gép, enyhül valamelyest a szorítás a torkomban. A kirándulás pompás. Ajándék minden pillanata. Kulináris élvezetek, lélegzetelállító látnivalók, a Kelet és Nyugat találkozása, könnyed baráti csevejek ébresztik fel bennem a szenvedélyt. Közben elemzem magam. Mégis mitől más, mint azelőtt?
Valamiről mindig a gyerekek jutnak eszünkbe. Szomjazzuk a wifit, hogy lássuk, küldtek-e fotókat otthonról. Maximum két órát bírjuk anélkül, hogy róluk beszélnénk. Nem rossz ez, csak új, teljesen más minőség.
Hazafelé valami ismeretlen kerít hatalmába. Egymás kezét fogjuk. Mintha a felhőkön ringatóznánk, Isten páholyos tenyerén. Megértem, annyi történt, hogy a szívem egyik fele otthon maradt. Egyszerre formálódnak gondolatokká könnyekké szelídült érzéseim. Hisz,
Férjem, mintha csak ugyanezt érezné. Megsimítja arcom, és kérdezi, szeretnék-e egy parfümöt vagy egy kávét. Kávéra sosem mondok nemet. Nekem a kávé jelenti a mostot. A parfümök kedvesek számomra, de a kávéval azért nem vetekedhetnek. Most azt választottam mégis. Kibontottam gyorsan. Nem is az illatot, az érzést szívtam magamba, hogy parfümillatú sálamba bújva, bármikor előcsalogathassam újra, ha elfelejteném, tenyerén hordoz az Isten.
korábban írtuk
Szilveszter Andrea: Minden ajándéknak, annyi az értéke, amennyi szeretet van benne
Ötévesem első tejfogacskája kipottyanni készült. Gondoltam, elébe is megyek a dolgoknak, nem leszek utolsó perces, „lúzer” szülő. Idejében megveszem a kis hála-tárgyat, amit majd a fogtündér hagy a párnája alatt.
