• Fotó: Mihály László
– Egy korábbi beszélgetésünk során úgy fogalmaztál, hogy számodra a patológia örök szerelem. Hogyan választottad az orvoslásnak ezt a területét? Mi vonzott ebben a világban?
– Harmadéves egyetemista voltam, patológiát tanultunk, és elvarázsolt az, amit a mikroszkópba nézve láttam. Az, hogy a sejtekben megjelenik egy történet. Azt éreztem, hogy ez egy olyan ága a medicinának, ahol, ha keményen dolgozol, akkor a sikerélmény is jönni fog. Azaz, ha becsületesen megtanulom felismerni a különböző elváltozásokat, akkor biztos diagnózist állíthatok fel, és ez önmagában sikerélményt ad. Ez volt bennem a fő motiváció. Aztán kiderült, hogy ez közel sincs így. Rájöttem, hogy sokkal több emberi kvalitásra van szükség a patológiában is, mert, bár nem beszélünk a betegekkel – csak nagyon ritkán –, a kezelőorvosokkal tudni kell kommunikálni. Ugyanúgy
szükség van empátiára, amikor a boncolás után a hozzátartozókkal beszélünk, és azt kérdezik: „Mi volt a halál oka?”
Mostanában kezdett tudatosulni, hogy itt nem feltétlenül mindig az a kérdés, hogy mi a halál oka, hanem, hogy mi a rejtett érzés, amikor ez a kérdés elhangzik. A hozzátartozó által érzett lelkiismeretfurdalásból, bűntudatból, megbánásból adódó teherből sokszor kell levenni. Sokszor elhangzik: mi lett volna, ha...? És nem mindig lehet megmondani, hogy mi történt volna, ha egy héttel hamarabb jönnek, mert mi sem tudjuk, mi történt abban az elmúlt egy hétben, hiszen nagyon ritkán látunk rá a mélységekre. Nagyon sok történet bontakozik ki a bonctermi munka után, amikor a hozzátartozókkal beszélgetünk.
– A legsérülékenyebb állapotukban találkozol patológusként a hozzátartozókkal. Téged mi segít át ezeken a találkozásokon?
– Ilyenkor jó tanácsot nem adhatsz. Itt valóban az a lényeg, hogy megérezd, miről szól a kérdés, és úgy válaszolj, hogy a kérdezőben az váljon világossá: talán nem számított volna, ha egy héttel korábban jönnek. Amikor rezidensként tanultuk a szakmát, erre nem igazán láttunk rá, mert Marosvásárhelyen az egyetemi kórházban ez a szakorvos feladata volt. 2015 májusában – amikor Csíkszeredában, a megyei kórházban elkezdtem dolgozni – szembesültem azzal, hogy bizonyos folyamatok itt egészen másképp zajlanak.
A kis kórházak egyik nagy előnye az, hogy közvetlenebb kapcsolat alakulhat ki az emberek között.
A szaktudás mellett ilyenkor kerül előtérbe az empátia, az együttérzés és a jó kommunikációs készség. Ezek azonban olyan készségek, amelyekre a képzés során nem helyeztek különösebb hangsúlyt.
– Egy patológus nem csak a halállal találkozik, hiszen a szövettani vizsgálatok magáról az életről szólnak. Tulajdonképpen miről is szól a patológia?
– Arról, hogy kíváncsi vagy. Belenézel a mikroszkópba, és látsz valamit. De mi az, amit látsz? Milyen sejt? Daganatos sejt? Daganatos elváltozás? Egy gyulladás? Vagy csak egy daganatot utánzó gyulladás? És ha daganat, akkor milyen típusú? Rengeteg kérdés merül fel, amelyeknek alaposan utánajárunk: érdeklődünk, konzultálunk a klinikus kollégákkal, esetenként a hozzátartozókkal is. A szövettani diagnózisok mögött mindig komoly háttérmunka áll.
A patológia egy háttérszakma, hasonlóan a laboratóriumi munkához, a röntgenhez vagy más képalkotó diagnosztikához.
Ez az orvostudomány egy olyan elengedhetetlen, alapvető ága, amely nélkül nincs gyógyítás. Hiszen, ha nem tudom pontosan meghatározni, mi az adott elváltozás, nem tudom, hogyan kezeljem. A munkánk nagy részét a patológiás elváltozások vizsgálata teszi ki, és ezek mindig újabb és újabb kérdéseket vetnek fel.
– A megvizsgált sejteken keresztül is emberek történeteivel találkozol. Ezzel hogyan birkózol meg?
– Nem tudom, ki van a minta mögött. Nem látom az embert. Azt hiszem, a patológiában ez egy nagy előny: nincs közvetlen kapcsolat a betegekkel. Ezért csodálom a klinikus kollégáimat – legyenek akár onkológusok, sebészek vagy belgyógyászok –, akik látják ezeket a betegeket, és ismerik a történeteiket.
Nálunk a fókuszban a sejt áll, de nem szabad elfelejteni, hogy a sejt mögött ott van egy ember.
Nagyon fontos volt megtanulnom különválasztani a saját érzéseimet másokétól. Ebben óriási segítséget jelentett számomra a mentálhigiénés képzés. Sok múlik azon, hogyan közlöm a mondandómat. Tudom-e, mit jelent az együttérzés? Mit jelent az empátia? Tudok-e empatikus lenni minden beteggel? Valahogy így kapcsolódott össze bennem a patológia és a mentálhigiéné. Felismertem, hogy ezen a téren sok hiányosságom van, és ezeket a hiányosságokat próbáltam pótolni a mentálhigiénés képzés révén.
– Hogyan segítette a képzés a személyes és a szakmai fejlődésedet?
– Ha ma meg kell határoznom a szakmai identitásomat, azt mondom: Ilyés Ágota vagyok, a lélek iránt is érdeklődő patológus. Régebben csak úgy fogalmaztam: Ilyés Ágota vagyok, patológus. A képzés egyik legnagyobb hozadéka számomra az volt, hogy
tíz év szakorvosi gyakorlat után újra tudtam definiálni a szakmai identitásomat.
Én a folyamatos tanulás és az ebből fakadó fejlődés híve vagyok. Egy feladat során választanunk kellett egy mottót, amely meghatározza, hogyan éljük az életünket – legyen az szakmai vagy magánéleti vonatkozás. Én egy Zorán-dalból választottam egy gondolatot: „Hogy lásd, egy napod mennyit ér, / Néha látnod kell, / az élet hogyan fogy el.” Ez a mondat különösen közel áll hozzám, mert mi, patológusok ezt minden egyes nap megtapasztaljuk.
– Beszéltünk életről, halálról, és ha most azt mondom neked, hogy víz és liszt, akkor mi jut eszedbe? Ez is élet, igaz?
– Az ételem az életem. Élet, lisztből és vízből. Egy élet, amiből kovász lesz. A Covid idején kezdtem el kovászt nevelni Szabi, a pék online tanításai alapján (Szabadfi Szabolcs, igencsak népszerű magyarországi pék – szerk. megj.). A kovászom nagycsütörtökön lett életképes, és nagypéntekre sült meg belőle az első kenyér. Ezt a kovászt Csütinek neveztem el, és még ma is használom. Éppen elő van készítve – holnap kenyeret sütök belőle. Ahogy a lisztből és vízből életre kelt a kovász, majd abból kenyér lett, az mindent megváltoztatott számomra a konyhában. Visszagondolva, nálunk mindig is fontos volt az otthoni kenyérsütés. Nagymamám, édesanyám, nagynénéim gyakran sütöttek kemencében kenyeret. Tőlük tanultam meg, hogyan lesz a kertben termett zöldségből, gyümölcsből étel. Hogy mit kell tennem ahhoz, hogy egy alapanyagból valami finom fogás készüljön.
A családunkban a nők a mai napig képesek szinte a semmiből kétfogásos ebédet varázsolni, akár tíz ember számára is.
Volt azonban egy időszak, amikor úgy éreztem, hogy az Instagram, a Facebook és a TikTok világában ez a tudás elveszni látszik. Elfeledkezünk arról az ősi bölcsességről, amely ott van bennünk: hogyan készítsünk lisztből és vízből kenyeret, vagy hogyan dolgozzuk fel úgy az otthon nevelt állatot, hogy annak minden részét hasznosítsuk. Ezt a tudást kellene újra felszínre hoznunk magunkból. Érdekes volt megtapasztalni, amikor az első kenyérsütő workshopomat tartottam, hogy mennyi embernek van igénye erre. A meghirdetés után három perccel nyolcvanan jelentkeztek. Mert valójában az asztal mellett tudunk igazán kapcsolódni egymáshoz, az ételeken keresztül. Az étel elkészítése és elfogyasztása több mint táplálkozás. Ez az egyik legerősebb kapcsolódási pont az emberek között. Egy közös asztalnál ülve nemcsak ételt osztunk meg egymással, hanem érzéseket is. Ezért hiszem, hogy az étel és az élet mélyebb szinten összefügg.
– Ezt a gondolatot továbbfejlesztve indítottad el az „Ételem az életem” című, kreatív főzéssel összekötött, háromalkalmas, csoportos önismereti foglalkozást, Kádár Enikő csíkszeredai pszichológussal.
– Engem az élet érdekel. Kenyérsütő workshopon hangzott el a kérés, tanítsam meg megformázni a kenyeret, mert bármit csinál vele, addig teszi-veszi, hogy szétszakad a tészta, és aztán szépre, kerekre és simára kell simogatnia. Az illető ennél a mondatnál megállt, és ekkor ismerte fel, hogy ugyanígy működik az emberi kapcsolataiban is. Ekkor vált számomra nyilvánvalóvá, hogy a konyhát, a gasztronómiát lehet önismereti terepként használni. Vagy, hogy
maga a főzés az önismeretnek egy eszköze, és a konyha lehet a terepe ennek.
Ez egy eléggé új irányzat, hogy miként függ össze a főzés az önismerettel. Mit árul el rólam, hogy főzök vagy nem főzök? Ha főzök, akkor hogyan főzök? Alacsony lángon vagy erős lángon? Megannyi kérdés, amelyek rávilágítanak arra, hogyan működöm a mindennapokban. A főzésben, az előkészületekben, a tálalásban és az étel elfogyasztásában minden ott van. Távol áll tőlem az általánosítás, de sokszor hallom, hogy a főzést időpazarlásnak gondolják. Olyan mondatok hangzanak el, mint: „Csak kötelességből főzök.” De vajon meg tudjuk-e fordítani ezt a hozzáállást, hogy ne kötelességnek érezzük? Ki mondta nekem, hogy ez a kötelességem? Itt lép be az önismeret. Kitől kaptam ezeket a mondatokat? Ha visszavezetjük, rájövünk, hogy ez a kérdés arról szól, hogyan viszonyulok a szerepeimhez: legyen az az anya, a feleség vagy akár a háziasszony szerepe. Egyébként nagyon érdekes, mert az utolsó csoportfoglalkozáson a résztvevőket arra kértük, gondolkodjanak el: szabad-e játszani az étellel? Egy fél kiló lisztet szórtam az asztalra, és arra kértem mindenkit, hogy rajzolják bele a vágyaikat.
Ha már úgyis sütsz egy kenyeret, és előtted van a liszt, vajon bele mered-e rajzolni, hogy mi a vágyad?
Meg mered-e fogalmazni konkrétan, hogy mit szeretnél? És ehhez nem kell semmi más – csak te és a liszt. Ez most csak egy téma volt, hogy a lisztbe rajzoljuk a vágyakat, de hány meg hány ilyen helyzet van a konyhában, amit tudatosan megfigyelhetünk és értelmezhetünk. Ilyenkor egyik kérdés szüli a másikat és az is lehet, hogy nincs azonnali válasz, de ha már egyszer megfogalmazódott egy kérdés, annak mentén már érdemes elindulni. Igen, a kíváncsiság vezetett ebbe az irányba is. De sokkal jobban szeretem, ha ezt az egészet önismereti útnak vagy kalandozásnak nevezzük.
– Csakhogy ez nem egy kellemes nyári séta...
– Ez egy magashegyi, veszélyes terepen való túra, ahová nem érdemes egyedül elindulni. Fontos, hogy az út elején meghatározzam, mi a célom. Nem mindegy, hogy azt mondom: „Fel szeretnék menni a Moldoveanu-csúcsra” vagy „Elindulok a Szellő-tetőre.” Mindkettő út, de nem ugyanazok a célok. Legyenek kérdéseim, és legyek kíváncsi magamra.
– Moldoveanu-csúcs, Szellő-tető... Szeretsz barangolni – nem csak az önismereti utazások során.
– Igen. Én vagyok Ilyés Ágota, a természetszerető, aki szeret kirándulni, utazni és felfedezni. Ahányszor csak tehetem, hátizsákot veszek a hátamra, vagy bepakolok a bőröndbe, és indulok felfedezni általam még nem ismert helyeket.
korábban írtuk
Tudós nők – Dr. Balla Emese: Az ember legyen bátor
Balla Emese közgazdász középiskolásként is Kolozsvárra vágyott. Már egy évtizede a Sapientia EMTE nemzetközi kapcsolatok szakának oktatója, kutató, anya. Férjével két kisgyermeket nevelnek, miközben szakmai szerepeiben is otthonosan mozog.
