• Fotó: Nagy Sarolta
– Hogyan bírod energiával a hétköznapi pörgést?
– Az évek folyamán megtanultam beosztani az energiáimat, valamint most már tudom azt, hogy mivel tudok feltöltődni, mivel tudom pótolni a lemerülést. A munkámat is úgy osztom be, hogy úgy következzenek a feladatok egymás után, hogy ne legyen az egész érzelmileg annyira megterhelő. Ha például délelőtt sok egyéni esetem van, akkor délután ilyesmit már nem vállalok, de mondjuk egy előadást vagy workshopot igen, esetleg megírok egy cikket.
– A pszichológust felkészítik arra, hogy meg tudja védeni önmagát a túlterheltségtől?
– Én több mint harminc éve voltam egyetemista, és már akkor is sok olyan tevékenység volt, ami arról szólt, hogy az önismeret ebben a munkában nagyon fontos. Sőt, bizonyos szempontból ez elvárt is volt, ha teljesen nem is kötelező.
Az ilyen jellegű tevékenységeken elég hangsúlyos szerepet kap, hogy miként védd meg a határaidat, hogyan mondj nemet, egyáltalán ez a magánélet-munka egyensúly.
Nyilván egészen más, amikor ilyesmiről hallasz, és amikor ki kell taposnod az útját, hogy működjön a saját életedben is. Személyiségfüggő is, vannak, akik könnyebben tudnak nemet mondani, és mások meg kell tanulják. Én ez utóbbi csoportba tartoztam (nevet), nekem meg kellett tanulnom a határhúzást.
– Mert azelőtt hogy működtél?
– Parttalanul (nevet). Ha például, egy szülő azt mondta, hogy ő csak este hétkor tudna bejönni az iskolába, akkor én simán visszamentem a kabinetbe. Most már nincs ilyen.
– Bármikor fel lehet hívni téged? Vagyis felveszed, ha hívnak?
– Nem. A telefonom mindig lehalkított üzemmódban van. Ha épp van szabad kapacitásom, felveszem, ha nincs, akkor – főként egy idegen számot – figyelmen kívül hagyom, de
24 órán belül válaszolok mindenkinek, feltéve, ha nem hétvége van. Ha azonban leírják, és kiderül, hogy sürgős, akkor kivételt teszek.
Emberi módon kell elbírálni ezeket a megkereséseket. Van, ami várhat péntektől hétfőig, és van, amire azonnal reagálni kell.
– Egyébként miért fontos ennyire óvni ezt a „védőburkot”?
– Azért, mert önmagunkkal dolgozunk. Én magam vagyok a munkaeszközöm is, és ha magamat lemerítem, akkor érdemben nem fogok tudni dolgozni. Muszáj védenem a fizikai, a lelki, szellemi valómat, hogy hatékonyan tudjak figyelni. Az a fajta figyelem és empátia, ami a pszichológusi munka része, bizonyos értelemben spontán történik, de borzasztóan igénybe vesz. Bár a világ legtermészetesebb dolgának tűnik, nekem tanulnom sem kellett, de mégis a nap, a hét, a tanév végére nagyon lemerítő tud lenni.
– Hol indult a te utad?
– Óvodáskoromban óvónő szerettem volna lenni. Mesélték, hogy egyszer hazajöttem az oviból, és elmondtam a szüleimnek, hogy én óvónő leszek, de a szomszéd faluban, mert itt, Polyánban (ahol mi éltünk) már vannak óvónők.
Amikor iskolás lettem, akkor tanítónő akartam lenni, majd tanár. Egészen a ‘89-es fordulatig, amikor újraindult a pszichológusképzés, a pszichológus pálya nem is volt, nem is lehetett képben, de a lélektani témák már akkor érdekeltek.
Például Magyarországról érkező ismerősöktől, rokonoktól kamasz önismereti könyveket kértem. Mivel én matematika-fizika tanárnak készültem, jól meg is leptem a tanáraimat, amikor tizenegyedikesként, a fordulat után már januárban úgy mentem vissza az iskolába, hogy pszichológiára felvételizem. Kicsit kiábrándultak, de aztán feldolgozták (nevet), majd támogattak az utamon.
– Na, ezt a reál-énedet nem ismertem!
– Kézdivásárhelyen rengeteg olyan tanárom volt, akik nagyon inspirálóak tudtak lenni. Például jártam fizikaversenyekre, informatika körre, tanultam programozni, tudományos diákkonferenciákon vettem részt.
– Úgy tudom, egyetem után még komoly energiákat fektettél abba, hogy képezd magad. Miért láttad ezt fontosnak?
– Amikor kikerültem az egyetemről, rögtön megéreztem, hogy az a tudás, amit ott kaptam, édeskevés a gyakorlathoz. Azzal volt szerencsém, hogy a diákok nagyon nyitottak voltak, igazából nem is ért kudarc, de folyamatosan éreztem, hogy a tudásom nem elég. Aztán jött az anyaság, és négy év – majdnem egyhuzamban letöltött – gyermeknevelési szabadság után úgy éreztem, hogy muszáj valami intellektuális tevékenységet is folytassak. Akkor indult Budapesten az integratív gyermek-pszichoterápiás képzés, és rögtön jelentkeztem. Kemény időszak volt, olyan szempontból, hogy
kicsi gyerekeim voltak, és én havonta egy hétvégére elutaztam, csütörtökön délután felültem a buszra, péntek reggel kezdtem a tanulást, vasárnapig több tíz óra intenzív munka következett, este megint felültem a buszra, hétfő reggel leszálltam, és mentem az iskolába,
miután megölelgettem a gyermekeimet. Ez így ment három évig, nyilván ehhez kellett a férjem és a nagyszülők biztosította háttér. Az az igazság, hogy annak idején kaptunk el olyan – gyermekek között zajló – beszélgetést, hogy a képzés az valami nem jó dolog. De valójában pont olyan volt, amire vágytam, aminek már az első kurzusáról úgy jöttem haza, hogy másnap már tudtam alkalmazni, amit tanultam. Ha valamibe érdemes volt befektetni, ez az volt.
– Gyakran hallani laikusoktól, hogy az megy pszichológusnak, akinek rendezetlen problémái vannak. Szerinted ez hogy van?
– Kinek nincsenek? Általános emberi dolog, hogy mindenkinek vannak rendezetlen ügyei, ha szembenéz vele, ha nem. Néhányan több traumával küzdenek, mások kevesebbel, de az élet során mindannyian szembesülünk olyan helyzetekkel, amihez már külső segítség kellene. Vagy legalábbis jobb lenne, ha ezt tennénk.
– Szóval van, amikor a pszichológus is elmegy pszichológushoz.
– El is kell mennie. Ahhoz, hogy pszichológusként dolgozzunk, elengedhetetlen az önismereti munka. Én most például szupervízióba járok rendszeresen, ez is fontos, hogy a munkámmal kapcsolatban kapjak visszajelzéseket a működésemről, és ne csak a kliensektől. Szóval, magunkkal foglalkozni olyan luxus, amit érdemes megtenni, nemcsak magunk, de a klienseink érdekében is.
– Volt egyfajta mester vagy mentor az utadon?
– Igen, Varró Éva. Neki köszönhetem a kezdeti szakmai önbizalmamat. Vidéki kislányként Kolozsváron, az egyetemen eléggé elveszett voltam, nem igazán találtam önmagam, és Éva volt az első, aki azt mondta, hogy te jó vagy. Érdekes útja a sorsnak, hogy egyetem után Udvarhelyre jöttem, Varró Éva éppen akkor építette ki a Hargita Megyei Pszichopedagógiai Központot, így gyakorlatilag a főnököm lett, a szupervizorom, és nagyon sokat segített a „pályára állításomban”.
– Már nem tudom, hol olvastam, hogy egy része tanulható a pszichológusi szakmának, de a gyógyító effektus vagy megvan, vagy nincs. Mit gondolsz erről?
– Bizonyos értelemben ez igaz. A technika megtanulható, de a mód, ahogy viszonyulunk az emberekhez, az már nehezebb dolog. Csiszolódik itt is az ember, de kilóg a lóláb, ha valaki ezt nem tudja szívvel-lélekkel csinálni.
– Háromszékről indultál, a kolozsvári kitérő óta Székelyudvarhelyen élsz. Hol az otthon? Vagy mikor lettél itt otthon?
– Sokrétű, hogy hol vagyok otthon. Azt már Kolozsváron tudtam, hogy nagyvárosban nem tudnék élni. A férjem udvarhelyi, és mivel együtt képzeltük el az életünket, úgy döntöttünk, hogy az egyetem után itt kezdünk.
Én alapvetően egy introvertált személyiség vagyok, és hát szociálisan is be kellett lakni a teret, ez eleinte nem ment könnyen, és igazából a gyerekeimmel együtt nőttem bele ebbe a városba.
Elkezdtünk játszótérre járni, más szülőkkel ismerkedni, és egyre tágult a kör.
– Több mint harminc éve vagytok együtt a férjeddel. A kérdést nem lehet megkerülni: mitől működik a tartós házasság?
– Nem tudom, milyen nagy szavakat tudnék mondani… Szerintem eleve el is kell találni, hogy kivel kötöd össze az életedet. Nekünk szerencsénk is volt, hogy annyira fiatalon egymásra találtunk, és elköteleződtünk egymás mellett. Túl a szerelmen, szereteten, kellenek a közös célok. Az egymásra figyelés is, valamint az, hogy néha a saját igényeinket tudjuk háttérbe szorítani.
A hosszú távú jó házassághoz két független egyéniség kell, hogy ne telepedjünk rá egymásra, hogy mindkettőnknek legyen saját élete, érdeklődése, hogy mind a két ember ki tudjon bontakozni abban, ami neki fontos, amiben ő jó.
Egymás támogatása pedig úgy működik, hogy néha én támogatok jobban, máskor meg ő. Ezek életszakaszok. Például amikor kisebbek voltak a gyermekek, akkor azt választottuk, hogy szakmailag én kissé háttérbe húzódok, inkább a gyermeknevelésre fókuszáltam, és a férjem volt, aki szárnyalhatott több területen is. Most egy picit fordítva van. A gyermekek is kirepültek, én pedig megélhetem szakmailag, hogy úgy működjek, ahogy én szeretem.
– Ezek szerint most a szakmai éned van elöl?
– Igen. Úgy érzem, hogy ez most egy ilyen generatív szakasz az életemben. Ami az eriksoni terminológia mentén arról szól, hogy az ember felnevelte már a saját gyermekeit, és van még mindig energiája, tudása, hogy adni tudjon a munkája által a közösségnek (Erik H. Erikson pszichoszociális fejlődéselméletére utal, amely az egész életen át tartó változást szakaszokban írja le, és mindeniknek megvan a maga feloldásra váró konfliktusa. Az ún. középkor, 40-65 év között elbillenhet a generativitás irányába, de stagnálást is hozhat – szerk. megj.). Számomra ez egy rendkívül jó szakasz. Gyakran hallom a kortársaimat, hogy milyen kár, megöregedünk, milyen kár, hogy eltelt az idő fölöttünk, én meg azt érzem, hogy messze nem tartok itt, és még rengeteg potenciál van bennem.
– Apropó, gyermekek. Jobb volt nekik, hogy az anyukájuk gyermekpszichológus?
– Ezt tőlük kellene megkérdezni (nevet).
– Persze, de azért érdekel, hogy te hogy látod.
– Azt hiszem, előnyükre vált. Most nemcsak arra gondolok, hogy a pszichológiai kultúrájuk magasabb, mint általában a kortársaiké, hanem arra is, hogy a nevelésükben már akkor tudtunk olyan elveket alkalmazni, amelyek csak manapság kezdenek teret hódítani a köztudatban, sok mindent tudtunk másképp megoldani, mert
nekem olyan tudás és eszközök álltak a rendelkezésemre, amelyek még nem voltak közismertek.
Most eszembe jutott, hogy gyerekként – akárcsak minden gyerek – ők is kíváncsiak voltak a munkámra, és meséltem nekik annyit, amennyi elmondható. Nyilván tovább kíváncsiskodtak, hogy például hogy hívják azt a gyermeket, akivel dolgozom, én pedig jeleztem, hogy ennél többet nem mondhatok, az már titok. Nagyon nehéz volt megemészteni nekik, hogy anyának vannak titkai, ráadásul más gyerekekkel kapcsolatos titkai. A játékukból értettem meg, hogy ők ez hogyan próbálják feloldani: azt mesélték egymásnak, hogy olyan csúnyákat beszélnek a gyerekek az iskolában, hogy azt itthon nem is lehet elmondani.
– Bár mi elég rég ismerjük egymást, mégsem tudom elképzelni rólad, hogy mondjuk anyatigrisként viselkedj, hangosan veszekedj. Higgadt, visszafogott, meggondolt, finom vagy még konfliktusos helyzetben is. És ha becsukod a lakásajtót?
– Pedig tudok hangos lenni! Bár introvertáltként ez nem jön annyira zsigerből, mint egy extrovertált embernek, de amikor betelik a pohár, akkor én is teret adok a dühömnek. És az is egy tanulási folyamat volt: ezt úgy tenni, hogy ne okozzak sérülést a másiknak, sem a gyerekeknek, sem a páromnak. Vagy, ha már megtörtént valami, ami nem volt éppen annyira jó ötlet, akkor legalább tudjuk megbeszélni, hogy mi történt. Úgy vélem, hogy szembe tudok nézni a hibáimmal, hiányosságaimmal, és most sem gondolom, hogy szuperanya lettem volna. Elég jó anya voltam. És ebbe belefér az is, hogy hibázunk, és néha csak utólag jövünk rá, hogy valahol hibáztunk.
– Eszembe jutnak a transzgenerációs minták, ami most talán a legdivatosabb pszichológiai téma. Valóban fontos? És te mit hozol magaddal?
– Bár mi, szakemberek eddig is dolgoztunk ezekkel a hatásokkal, annak örülök, hogy bekerült a köztudatba. Például jobban lehet dolgozni a szülőkkel ilyen témákon, már nem lepődnek meg annyira, ha mondjuk, a nagyanyjukról kérdezek, miközben a gyermekükkkel van gond.
Egyre több embernek lesz evidens, hogy léteznek ezek a mintázatok.
A magam családjában pedig azt látom, hogy olyan erős nők voltak a felmenőim, egyszerű falusi asszonyok, akik nagyon nehéz élethelyzetekben, háborúban, sok gyermekkel, más gyermekeit felnevelve tudtak helytállni úgy, hogy megmaradt a saját integritásuk, és tudtak a körülöttük élőkkel is foglalkozni. És ez nekem sok erőt ad. A dédnagyanyám magára maradva például kutat ásatott, ami ma is megvan Polyánban…
– Melyik az a hely, ahol leginkább teljesnek érzed magad?
– Valahol kint a természetben. Alapvető igényem, hogy heti rendszerességgel járjak valahol, ahol nincs városi zaj, ahol fák, virágok vannak. Ugyanilyen feltöltő hely nekem otthon, Polyánban a családi ház és kert, valamint az utazás. Gyakran, amikor nagyon megterhelő időszak van mögöttem, messzebbre kívánkozom, hogy tényleg el tudjak távolodni a történetektől, és egy kicsit le tudjam tenni a terheket. A mindennapokban, amikor szerdán éppen nem utazhatok el (nevet), akkor a konyha ez a hely. Egyébként így is jött a főzés iránti szenvedély: ráéreztem arra, hogy amikor főzök, akkor teljesen kiürül az agyam, és csak arra figyelek, amit csinálok.
– És megszületett a Tétova ínyenc gasztroblog…
– Mert rájöttem, hogy ez engem nagyon érdekel, elkezdtem dokumentálódni, olvasni, ahol csak lehet, mindenhol tanulni. És ez is része lett az életemnek. Egyébként, bár kezdetben azt hittem, hogy a pszichológia és gasztronómia egymástól nagyon távol álló területek, mostanában azt látom, és a tudományos kutatások is egyre inkább alátámasztják, hogy érdemes foglalkozni azzal, hogy ez a két terület hogyan egészíti ki, erősíti vagy gyengíti egymást. Most már elég sokat lehet tudni a bél-agy tengelyről, tehát
abszolút nem mindegy, hogy mivel tápláljuk a szervezetet, a sejtjeinket, mert direkt hatása van a tápláléknak az agyunkra, a mentális állapotunkra.
De akár fordítva is: a mentális állapotunk arra, hogy hogyan táplálkozunk, vagy egyáltalán táplálkozunk-e. Meg aztán a főzés, mint tevékenység, az együtt evés öröme, mind sokat hozzátehet az életünköz. De már gyermekként is érdekelt a főzés, van egy nagyon erős és jó emlékem: állok nagymamámnál a kicsi konyhában, és irányításával főzöm életem első pityókatokányát.
– Milyen szimbólumot választanál a mostani életednek?
– Valami gyümölcs jár a fejemben… Egy érett gyümölcs.
– Ez olyan kereken hangzik. Elégedettség van benned?
– Igen. És valahol bízom benne, hogy ez még néhány évtizedig eltart.
„Tündével kislány korunk óta vagyunk barátnők, a megismerkedésünket a rá ma is jellemző segítőkészségének köszönhetem. Barátságunk bírja az idő vasfogát, annak ellenére, hogy fizikai távolság van köztünk, nem vagyunk benne egymás mindennapjában, de a szeretet, a jó kapcsolat, a kötődés megmaradt, ünnepként éljük meg a találkozásainkat. Végtelenül büszke vagyok rá, hálás vagyok a sorsnak, hogy része az életemnek. Csodálatra méltó az a minta, amit a világnak mutat emberként, nőként, anyaként, pszichológusként. A sok szépség, amit láttat, éreztet a környezetével, a jóság, a nyugalom, ami belőle árad, mindannyiunk életét gazdagítja."
Máthé Katalin Ildikó
korábban írtuk
Anya és lánya: fizikusok párhuzamának találkozása
A régi Kolozsvárt minden rezdülésében magában hordozó Mócsy Ildikó és világpolgár lánya, Ágnes egyaránt fizikusok, akik bár kilométerben számolva messze élnek egymástól, lélekben egyre közelebb kerülnek. Duett következik radonra és orgazmikus cipőkre.
