• Fotó: Pinti Attila
– Egyenes út vezetett a katedrától napjainkig? Hogy képzeljük ezt a pályaívet?
– A nyolcvanas években nem pályaválasztói dilemmában szenvedtünk, hanem „pályakényszerítettek” voltunk. Édesanyám matematika-tanárnő volt, édesapám is az lett volna, ha kulák származása miatt első évben nem rúgják ki az egyetemről, úgyhogy nem idegenkedünk a reál tantárgyaktól, de nem idegenkedtünk egyébtől sem. Elvégeztem tehát az egyetemet matematika-fizika szakon, tanítani kezdtem, de a tanári karrierem nagyon hamar véget ért. Második évben egy szakközépiskolában kellett tanítsak, textil szakon, ahol szépek, kedvesek és ügyesek voltak a diákok, de miközben érettségire kellett volna felkészítenem őket, nehézséget okozott számukra két tört összeadása. Akkor döntöttem el, hogy nem akarom ezt csinálni egy életen át, de minden tiszteletem azoké, akik ezt tudják.
Közben a hittanárképző főiskolát is befejeztem, mert nagyon érdekelt a teológia. Egyébként a szociológiát láttam magamnak valónak,
úgyhogy amikor Csíkszeredába költöztem, majd elindult a Sapientia EMTE, ahol meghirdették a szociológia szakot, én pedig ott voltam már 30 fölött, igencsak el kellett gondolkozzak azon, hogy akarom-e én ezt igazából. Akartam, és végre azt tanulhattam, amiről mindig azt gondoltam, hogy van hozzá érzékem. Úgyhogy nagyon nagy élvezettel jártam munkahely mellett egyetemre, akkor ugyanis már elindítottuk a KALOT-ot, mint felnőttképzési szervezetet. Az egyetemen nagyon hamar a vallás felé terelődött az érdeklődésem, ez volt az a terület, ahol én leginkább kutakodni szerettem volna, így aztán egyetem után ki kellett járni annak az útját is, hogy munkahely mellett hogyan lehet továbbtanulni vallásszociológiából.
– És a doktori dolgozatod is a valláshoz kapcsolódott…
– Különösen nagy öröm számomra, hogy maga a doktori dolgozatom témája egy nagyon átfogó, reprezentatív felmérés volt Csík vallási helyzetéről. Ezt a doktorit már úgy írtam meg, hogy a gyermekem féléves volt. Nagy szellemi flow-érzés volt az alkotásnak, a felfedezésnek az öröme. Később kicsit visszakapcsolódtam az egyetemi körforgásba, tanítottam a Sapientián különböző szociológiai tárgyakat, kutatásokban voltam benne, párhuzamosan pedig ott volt a KALOT. Akkoriban ezt úgy fogalmaztam meg, hogy
szakmailag akkor érzem magam kiteljesedettnek, ha egyszerre három lábon állok: tanítok, benne vagyok valamilyen kutatásban, valamint szervezek valamit, az embereknek adok ezáltal.
Ez a hármas tökéletesen működött egészen addig, amíg a negyvenes éveim vége felé sok minden összegyűlt, plusz beköszöntött a kötelező életközépválság, amin át kell menni tisztességgel és becsülettel minden embernek, és mérlegelnem kellett, hogy ebből mit tartok meg, és mit engedek el.
– Amikor egy több pilléren álló ember minden szerepében jól érzi magát, milyen szempontok alapján enged el feladatokat?
– Nem volt könnyű a mérlegelés, és nem volt egyszerű ez az időszak sem, ténylegesen krízisidőszakként éltem meg, vagy talán még élem meg.
A legfontosabb döntés az volt, hogy valamit úgy kell elengedni, hogy vissza tudjam engedni az életembe a csendes időszakokat, és hogy érjem utol saját magamat lelkileg.
Elengedtem a tudományos területét az életemnek egy utolsó konferenciával, és rendesen meggyászoltam. Ma van egy nagyon sok örömet, kreativitást, elégtételt adó munkám.
– A doktori dolgozat megírása kapcsán emlegetted az alkotásnak, a felfedezésnek az örömét, a flow-élményt. Mi tud ma ehhez hasonló élményt adni?
– A szellemi alkotómunka ma is része az életemnek. Nagyon jó munkatársakra találtunk, akik tartják a frontot, és ennek köszönhetően a háttérbe tudtam vonulni, jelen lenni a kreatív szellemi munkának a megteremtésében. De ha az ember 50 éves elmúlt, akkor sok más területen kell megtalálnia a flow-érzését. Nekem most teljesen új például a testmozgásnak, a sportnak a területe.
– Idén húszéves az újraindított KALOT. 2024-ben mit tud nyújtani a ma emberének?
– Minden évben újraértelmezzük a munkánkat és azt a társadalmi környezetet, amiben dolgozunk. A KALOT egy olyan hely, ahol a felnőtt érdeklődők nagyon sok különböző területen meg tudják találni azt a helyet, ahol
emberként is, esetleg szakmában is, de valahogy az egész életet integrálva valamilyen fejlődési lehetőséget kapnak.
Hogy ez kézműves képzésben, lelki műhelyben, vagy esetleg technikai jellegű képzésen valósulhat meg, évről évre folyton változik, attól függően, hogy az embereket éppen mivel lehet leginkább megszólítani vagy kimozdítani otthonról.
– Megvan még a készség, nyitottság a felnőttként való változásra?
– Ma már nem luxus az, hogy harmincasként, ötvenesként vagy akár hetvenesként akarok új dolgot tanulni. Ez az élet természetes velejárója lehet.
Lehet, hogy sokan mást mondanak, de én egy sok minden jó felé nyitó társadalmat látok.
A munkámmal kapcsolatban az egyik legfontosabb kérdésem az, hogy van-e értelme annak, amit csinálok, általa jobb lesz-e a világ? Jelenleg azt élem meg száz százalékban, hogy ennek a munkának van értelme.
– Céltudatosnak látlak. Mit tettek a szüleid abba a képzeletbeli puttonyba, amivel elindultál otthonról, ami vezérelt az úton?
– Igen, céltudatos vagyok és következetes. Kedvelem az álmodozó embereket, akik sok mindenbe belevágnak, és kevésnek érnek a végére, de én magam nem ilyen vagyok. A kitartóan küzdő emberek típusába tartozom. A következetességet, a rendszerezettséget, az átláthatóságot és a korrektséget édesapámtól hozom.
– Említetted az önreflexió, a befelé figyelés fontosságát, az életközépválság megélését. Merre tartasz?
– Így az 50 évet elhagyva, azt gondolom, hogy most más kihívások vannak, amikkel szembe kell nézni. A befelé figyelésnek, a belső útnak van az ideje, mintsem a külső megvalósításoknak. Ez nyilván azzal jár, hogy valamit le kell tenni, el kell hagyni ahhoz, hogy egy újat tudjak elindítani. Ez az egyik legfontosabb szakasza az életünknek,
ez az az életkor, amikor ténylegesen elkezdjük az életünk második felét, és hogy ez mennyi szabadságot fog tartalmazni, az itt, ezekben az években beletett munkától függ.
Nyilván van ebben kínlódás, fájdalom, nehézség, újraértelmezés, elengedés, gyász, akár szorongás is, de én ezt is nagyon fontosnak találom. Életünk első felében növekedtünk, létrehoztunk, alkottunk, de most már más az irányjelző tábla, ami nem kifelé mutat, a külső megvalósítások felé. És ez az irányváltás nagyon mély belső tapasztalat. Érdemes rá figyelni, hogy ne betegségekbe vagy kényszercselekvésekbe fullasszuk bele.
– Saját tapasztalataid alapján mit mondanál a kor- és sorstársaknak?
– Ha valamit szeretnék mondani a velem egykorú nőknek, az az lenne, hogy nagyon bele kell tenni a munkát ezekbe az évekbe. Olyan sokfajta idősödő embert látunk, és közülük néhány olyant, akikről azt érezzük, hogy öröm számukra az élet. Olyan öregkort szeretnék magamnak, hogy 82 évesen vagy 92 évesen azt a napot akarjam élni, amelyikben vagyok, és ne a fiatalkori emlékeim éltessenek. És miközben zajlik a mi életünk, a mi kríziseink, a mi változásaink, mi vagyunk a stabil és terhelhető biztonság a felnövekvő gyerekeinknek, de idős, leépülő szüleinknek is. Nehéz feladat mindkettő, számomra gyakran ijesztő is. És nagyon kevés támogatást kapunk ezen a téren is. Tehát
pont úgy, ahogy nem tanítják meg, hogy hogyan kellene jó szülőnek lenni, nem tanítják meg azt sem, hogy miként lehetek jó gondozója az idős szülőmnek. Iszonyatosan nehéz élethelyzet, amivel szembe kell nézni.
A saját nehézségeim nagyon gyakran visszavezetnek a munkámhoz: vajon, ha én úgy érzem, hogy kellő tudással, kellő támogatottsággal jobban helyt tudnék állni, akkor miért ne szervezzek hasonló nehézségekkel küzdők számára képzést, vagy támogató csoportot vagy bármit, amivel megkönnyítem az életüket? Így hát az egyik következő terv a KALOT-nál az idősödő emberek és az őket gondozóknak a tematizációja.
