• Fotó: Mihály László
A háziak által készített, jóféle érlelt sajtot kóstolgatunk, hozzá a gyimesi rétről gyűjtött kakukkfűből és budapesti szárított almából főzött, vegyes teát iszunk, miközben arról beszélgetünk, hogy mi vihet arra egy többdiplomás, fiatal, budapesti nőt, hogy a Tatros völgyében alapítson családot. Több mint tíz éve költözött Réka a Gyimesek völgyébe, miután Székelyföldön egyetemi gyakornokként megismerte későbbi férjét, Attilát. Ma egy hat tehénből álló gazdaságuk van, minden második nap száz liter tejből készítenek érlelt sajtot.
„Megismerkedtünk, és Attila egy évre rá megkérte a kezem, de én még két évet gondolkodtam a dolgon.
Színpadiasan megrendezett leánykérés volt, amire én igent mondtam, de mire lesétáltunk a hegy aljába, már visszaadtam a gyűrűt. Kicsit meredek volt a helyzet, elképzelni se tudtam, hogy idejöjjek, mert nagyon jól éreztem magam Budapesten” – meséli Réka. A Sas-hegy árnyékában, farkasréti családi házban élt, a Mátyás-templom kórusának volt tagja, és ahogyan fogalmaz, minden nagyon a helyén volt az életében.
Vidéki romantika vs. valóság
Talán a szerelem, talán Jean Liedloff Az elveszett boldogság nyomában című könyve, vagy nemes egyszerűséggel mindkettő ludas volt abban, hogy Réka végül Áldomáspatakára költözött. Teáját kortyolgatva, mosolyogva magyarázza, mennyire szimpatikus volt számára a fentebb említett könyvben bemutatott, a venezuelai dzsungelben élő jekána indiánok természetközeli közösségi élete, amelynek alapja az egység volt. Az életformaváltás gondolata az ő fantáziáját is megmozgatta, és egyfajta párhuzamot vélt felfedezni a gyimesi emberek és a dzsungelbeli törzs természetközeli életmódja között, így hát belevágott a nagy kalandba.
„Az én döntésem volt, a szüleim sem igazán mertek befolyásolni, elbátortalanítani, igaz, éreztem, hogy bennük is nagy az aggodalom, meg talán a szomorúság is. Végül is valamennyire elveszítettek engem az otthoni közegből. Egyik szemük sírt, a másik nevetett. Amikor meghoztam a döntést, és ide költöztem, úgy éreztem, hogy sokan mellém álltak, próbáltak támogatni, legalább olyan formán, hogy egy hetet itt nyaraltak, hogy nekem is kicsit könnyebb legyen” – jegyzi meg. Idén lesz 13 éve annak, hogy Gyimesbükkön él, az évek alatt gyakran magára öltötte a csángó viseletet, részt vett a közösség ünnepein, rajzot és éneket tanított korábban az iskolában.
Megpróbált beilleszkedni, de úgy érzi, nem sok sikerrel járt.
Kakukktojásként tekintenek rá a helybéliek, s noha egy nyelvet beszélnek, mégsem találják a közös hangot. Talán – jegyzi meg – a más vidékről ide költözöttekkel könnyebben szót tud érteni. „Az a baj, hogy innen rengetegen elmennek, akik pedig bejönnek kívülről, azok nem igazán tudnak kapcsolódni. Furcsa élményem volt a legutóbbi kórustalálkozón. Eddig mindig fölvettem a csángó viseletet, hogy legyen egységes a kórus. Idén először nem vettem föl, és ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy most már nem erőltetem magamra ezt a kultúrát. A csángó viselet egy identitás, amit nem érzek magaménak. Volt is, aki megjegyzést tett… Nem mondom, hogy ki vagyok zárva a közösségből, de érzek egy erős távolságtartást. Úgy érzem, hogy ami a helybéliek számára tulajdonképpen az identitásuk védelmét, hagyományaik őrzését szolgálja, az egy kívülről érkezőnek akár akadály, gát is lehet a beilleszkedésben.
A nagy változások mindig traumatikusak, és ahogy talán egy indián mondás tartja, vonattal utazva el kell teljen kis idő, míg a lelkem utolér.
Azaz, az ember nem arra lett kitalálva, hogy ilyen nagy »alkalmazkodásokat« vagy változásokat megéljen. A természetközelibb, tájjal együtt élő létformára valahol mindig is vágytam, azonban a valóságban kivitelezni nem is olyan egyszerű” – magyarázza.
„Azért a csend is tud néha fájni”
Bár sokszor elhatalmasodik benne a bezártság, az elszigetelődés érzése, mindezek dacára igyekszik felfedezni a szépet. Jelentős változást hozott az életébe – újságolja –, hogy egy éve jogosítványa van, így sokkal könnyebben tud olyan programokat szervezni magának, sokat közülük Csíkszeredában, ami feltölti. Kapaszkodók – jegyzi meg csöndesen. Egy ideje újra intenzívebben jelen van az életében a zene, bár ezt az örök szerelmet egy percre sem hagyta el.
A nappaliban méltó helyen áll a Budapestről hozott zongora, amely kalandos úton, Attila meglepetéseként érkezett a Tatros menti faluba.
A konyhaasztalnál ülünk, Imola egy nagy csokor frissen szedett pitypanggal kedveskedik édesanyjának, miközben hazaérkezik Attila is az ötéves Emesével, aki, miután begyűjti a friss tojásokat a kis kosarába, elmélyülten rajzolni kezd.
Nem kis nehézséget okozott az életében – ismeri el Réka –, hogy a budapesti forgatagból hirtelen a lassan hömpölygő vidéki létbe csöppent, ahol az élet ritmusát a természet változásai határozzák meg. Ám mint hangsúlyozza, ennek ellenére élvezi a falusi élet nyújtotta sokszínűséget, a szabadságot. „Azt szoktam mondani, hogy a 365 napból 365-öt nyaralok. Kinéz az ember az ablakán, és egy csodálatos, virágzó cseresznyefát lát, ősszel olyan színes a táj, hogy festeni sem lehetne olyant. Közgazdaságtanból tanultuk az egyetemen, hogy léteznek olyan plusz hozzáadott értékek, amelyeket pénzben nem fejezhet ki az ember. A mi itteni életünknek rengeteg pozitívuma is van. Kimegyek, és leszedem a medvegombát az ebédhez, vagy ott van a friss forrásvíz. Sok olyan dolog, ami megfizethetetlen” – magyarázza Réka, mintegy érzékeltetve, az életnek korántsem csak az árnyékos oldalát látja. Férjével együtt mesélik,
sokszor látják áthidalhatatlannak a kulturális különbségeket, és bizony tenniük kell azért, hogy együtt tudjanak továbblépni.
Amilyen gyakran csak teheti, Budapestre látogat, de a gyerekekkel a vakációban is elutazik a család. Jól esik ilyenkor megmártózni a zsibongó fővárosi életben, mert mint Réka fogalmaz, „a csend is tud néha fájni”.
„Attila, miért kínlódtok itt?”
„A mai napig találkozok olyan korombeli fiatalokkal, akik azt kérdezik, hogy »Attila, miért nem mentek el Budapestre? Miért kínlódtok itt?« Én soha nem vágytam ott élni. Nekem az az alapbeállítottságom, hogy ha valami jó, akkor nem vágyok annál jobbra. És azt hiszem, hogy itt is azért eléggé jó együtt élni. Az az igazság, hogy eltelt legalább tíz év a házasságomból anélkül, hogy azon, hogy Réka Budapestet hagyta el Gyimesért, különösebben elgondolkoztam volna. Körülbelül olyan két-három éve kezdett ez tudatosulni bennem, és most az utóbbi egy évben nagyon erősen felszínre tört, beért bennem ez a felismerés, hogy igen, neki milyen nehéz lehetett ide eljönni. Sajnos nagyon sokáig ezt figyelmen kívül hagytam, és nem is úgy gondoltam, hogy ő áldozatot hozott, hiszen ő akart idejönni. De
ma már tudom, hogy sok szempontból ez igenis áldozat volt. Van egy unokatestvérem, aki Pesten élt körülbelül tíz évet, és ő jegyezte meg egy alkalommal, hogy én fel sem fogom, mit jelentett az, hogy Réka idejött”
– mondja Attila. Nevet, mondván, hogy őt is megszólták a faluban, hogy Budapestről hozott asszonyt magának, de ez sosem foglalkoztatta. Ugyanakkor azt is elismeri, neki sem volt könnyű visszailleszkedni a közösségbe. Éveken keresztül siklóernyőzött testvéreivel, amit sokan furcsállottak, megjárta magát a nagyvilágban, ő is tudja milyen csodálatos a Citadelláról nézni a Dunát, s bár maga is érzi, hogy nem minden esetben tud kapcsolódni a helyeikkel, számára a Gyimesek, és azon belül is az ősi porta a biztos pont.
Amikor megnyílik a nagyvilág
Közösen mesélik, felmerült már az is, elsősorban Réka részéről, hogy a család Budapestre költözzön, s bár Attila nem vágyik el, azt mondja, ha muszáj, megy. „Egyre jobban látom, hogy Rékának nagyon nagy öröme lenne, ha ott is élhetnénk. Az is lehet, hogy megpróbálnám, de ezt a lépést nem tudom egyik napról a másikra megtenni, mert itt van egy egész világ, egy élő rendszer, amit magam mögött kellene hagyjak. Valaki egyszer azt mondta nekünk, hogy »lássátok, mit csináltok, de a sajt maradjon«” – elmélkedik.
Nyaranta benépesedik az áldomáspataki kis udvar, a vendégházzá alakított zsindelyes, közel kétszáz éves parasztházba neves külföldi vendégek érkeznek. Napok, amikor megnyílik az itt élők előtt a nagyvilág.
Hogy mi hiányzik a legjobban Budapestről? A közösségi élet, a barátok felszabadultsága, az emberek nyitottsága – mondja elgondolkodva Réka. Bár ő maga is keresi útját, édesanyaként vágyik arra, hogy Emesének, Imolának és Benedeknek legyen lehetősége megtapasztalni mindazt, amit gyermekként maga is megtapasztalt. De azt is tudja, férjként és feleségként rengeteget kell tenniük Attilával együtt azért, hogy az elvágyódás okozta belső vívódás dacára, életükben a párkapcsolati egyensúly megmaradjon – magyarázza. Aztán zongorához ül, és olyan zongorajátékkal búcsúzik tőlünk, amely néhány percre mindannyiunkat egy más világba röpít.
korábban írtuk
Forrai Szerénke: Nagyon óvom már a jókedvemet
Vagány, erős, határozott nőnek ismertem meg, aki nem fél a kihívásoktól, sőt keresi azokat. Persze, az élet sem kíméli. Hoz elé olyan kihívásokat, amelyekkel meg kell harcolni. De ő nem ül be a sarokba siránkozni: cselekszik. Így működik ő.
