• Fotó: Angyalosi Bea
– Azt mondják, egy nő életében a 30-as évei talán a legintenzívebbek, a legtöbb változás ekkor történik. Te hogyan élted meg az elmúlt 10 évet?
– A harmincas éveim számomra egy elég stabil időszak volt. A karrierem már jó ideje elkezdődött, tudtam, mit csinálok, mit szeretnék, kiegyensúlyozott párkapcsolatban éltem, és a harmincas éveimben születtek a gyermekeim is.
– Az azért tud egy kis felfordulást okozni, főként, ha ikrek érkeznek.
– Óriási öröm volt az érkezésük. De azt sem tudtam, hogy kell megfogni egy gyereket, nemhogy kettőt. Nyilván, gyorsan belejöttem. Aztán megpróbáltam megkeresni azt a mágikus formulát, amivel kettőt csinálhatnék magamból. Azóta se sikerült.
Édesanyám segített, amennyit tudott, csak az nála is elfoglalt időszak volt, a férjem pedig zseniális apuka, mindenben segített, de éppen három helyen dolgozott egyszerre.
Sokat voltam egyedül az ikrekkel, óriási logisztika volt kisakkozni, mi legyen a másikkal, amíg az egyikkel foglalkoztam. De hihetetlen boldog, elégedett időszak volt az, még ha nehéz is.
– A karriered is ekkor csúcsosodott ki.
– Amikor a gyerekek nagyobbak lettek, és bölcsibe kerültek, azt éreztem, 15 év rádiózás után – szakmán belül – szeretnék valami mást is kipróbálni. Akkor jött az életembe a Nőileg, és később a tévézés. Nem váltotta egyik a másikat, hanem szépen jöttek egymás mellé. Izgalmas időszak volt a harmincas éveim vége, a nagy szakmai kihívások időszaka, ha lehet ezt így hívni.
– Kik voltak azok a fontos emberek a gyermekkorodból, akik meghatározták azt a felnőttet, akivé váltál?
– Elsősorban édesanyám, aki amellett, hogy az anyám volt, nagyon jó barátom is. Persze rengeteget vitatkoztunk és vitázunk ma is, de mindig, minden helyzetben ott áll mellettem, bármikor számíthatok rá. Életem fontos szereplői voltak a nagyszüleim is. Két olyan pár nagyszülőm volt, akik imádtak, és mindent megtettek értem. Mindkét nagymamám úgy gondolta, neki van a legjobb, legszebb és legcsodálatosabb lányunokája a világon, és ki kell belőle hozni a maximumot. Hatalmas elvárásaik voltak felém, amellett, hogy nagyon szerettek és a tenyerükön hordoztak. Bár szóban soha nem dicsértek, erősen éreztem a szeretetüket.
– Mit tanultál tőlük?
– Önálló nőnek lenni, és azt hiszem, ez a mai napig meghatároz. Mindkét nagymamám, hiába voltak egyszerű falusi asszonyok, saját jövedelemmel rendelkezett. Édesanyám is azt mondta, egészen pici kislány koromban:
„Fiam, arra nagyon vigyázz, hogy soha ne függj senkitől, elsősorban anyagilag, mert sosem tudod, mi történik az életben, és nagyon fontos önállónak lenni”.
Akkor ezt még nem értettem, most már értem.
– Mit jelent most neked ez a mondat?
– Azt, hogy bármilyen nehéz helyzetbe kerülsz, ha megvan az anyagi függetlenséged, az hatalmas segítség. Mi, európai nők olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy megengedhetjük magunknak, hogy függetlenné tegyük magunkat – legalábbis anyagilag mindenképp. És bár nem lehet felkészülni az élet nagy dolgaira, mert a nehézségekkel ott, abban a helyzetben és akkor kell megküzdeni, amikor jönnek, arra fel lehet készülni, hogy legyen meg az a háttered, ami abban a helyzetben téged segíthet.
– Neked mi a megküzdési stratégiád? Hogyan lépsz túl egy nehéz helyzeten?
– Úgy, hogy túl sokat nem gondolkodom rajta. Nem vagyok az a sarokban ülő típus, aki a sebeit nyalogatja. Egyszerűen nem engedem meg magamnak, hogy azon gondolkozzak, mi lett volna, ha, vagy miért pont velem történt.
Cselekvő típus vagyok. Ráállítom magam arra az üzemmódra, hogy megyünk előre, és csináljuk, amit kell.
Nyilván ez egy menekülési stratégia is, lefoglalom magam a tennivalókkal, és nem engedem meg magamnak, hogy túl sokat gondolkozzak a problémákon. Fene tudja, ez meddig működik. Lehet-e sokáig úgy, hogy nem ülünk le a sarokba? Én nem szoktam.
– És nincs olyan, hogy már nem bírod?
– De igen, néha elfáradok. Aztán picit kipihenem magam, és felveszem a fonalat, megyek tovább vele.
– Nem szokott megtorpantani az sem, amikor az élet olyan nehézségeket oszt rád, amelyeket nehezen fogadsz el?
– Nálam nincs ilyen, hogy nem fogadom el. A férjem tavaly, év elején beteg lett egy érrendszeri probléma miatt, és a felépülési folyamata nagyon hosszas. Egy ilyen helyzet természetesen engem is pofán vág, és akkor pár hétre én is magamba zárkóztam, antiszociális lettem. Nem voltam hajlandó senkivel beszélni erről. Szinte senki nem tudott elérni, csak a szűk családom és azok, akikkel értelemszerűen tartanom kellett a kapcsolatot. Ez is egy önvédelmi mechanizmus volt.
Megpróbáltam csak arra koncentrálni, hogy megtaláljam a lehető legjobb és leggyorsabb megoldásokat arra, hogy ebből a helyzetből hogyan állunk fel. Jellemzően nem szeretek a gondjaimról beszélni.
Egyszerűen nem tudom elviselni, hogy mindenki azt kérdezi: „Jaj, hogy vagytok?” Sajnálkozásra volt a legkevésbé szükségem akkor, bár tudom, mindenki segíteni akart, a kérdések mögött jó szándék volt, de a legkevésbé volt szükségem arra, hogy negyvenszer elmondjam, mi történt, mi van velünk. Biztos van, akinek sokat segít, ha krízishelyzetben elmondhatja, mit él meg, nekem nem az segített.
– Hanem?
– Többet jelentett, ha csak megölelt egy számomra kedves ember. Nekem arra volt szükségem, hogy mindenki hagyjon békén, hogy azt tudjam csinálni, amit kell. A családom mellettem volt az első pillanattól, aztán a nagyon nehéz időszak után lassan-lassan visszaengedtem az életembe a barátaimat, és az nagyon jó volt.
– Mit tanított neked ez az időszak?
– A traumabölcsességben nem hiszek, hogy attól leszel bölcsebb, jobb, okosabb, erősebb, ha a nyakadba zúdulnak a gondok. Hogy hogyan kezeled a szituációt, hogyan lépsz túl egy nehéz helyzeten, az attól függ, milyen személyiség vagy. Ebben a helyzetben én úgy reagáltam, amilyen vagyok, és ugyanolyan maradtam, mint voltam, talán picit fáradtabb.
Egy dolog viszont felerősödött bennem, amire már rég neveltem magam: az, hogy ha valami nem az én dolgom, nem érint közvetlenül, akkor ne fektessek abba időt, energiát, és érzelmeket főleg ne. Ezzel sok fölösleges stressztől megóvja magát az ember.
Én nagyon óvom már a jókedvemet, a jó napjaimat, mert szükségem van rá, és a körülöttem lévőknek is szükségük van az én jókedvemre. Bár néha van úgy, hogy a társadalomtól „elnézést kell kérnünk” azért, hogy minden gond és probléma ellenére tűrhetően-, vagy ne adj’ Isten, jól vagyunk. Mintha szégyen volna jól lenni néha.
– Nagyon sokat látunk a képernyőn, hallunk a rádióban. A munka egy menekülőút neked?
– Nagyon szeretem a munkámat. Ha nem szeretném, talán nem lehetne abba menekülni. Az tény, hogy az utóbbi időben a munkám lett az énidőm is, amikor csak azzal az egy dologgal foglalkozom, hogy dolgozom, és ez nyilván adott esetben relaxáló is tud lenni, meg hát azonnali visszajelzés, azonnali adrenalin.
– A kritikát hogy fogadod?
– Elfogadom, el is gondolkodom rajta, de nem attól leszek jobb. Engem a negatív kritika nem épít. Engem a jó visszajelzés épít.
– Az életünket nagyon erősen meghatározzák bizonyos döntéseink. Miért döntöttél úgy, hogy újságíró leszel?
– Tizenévesen még orvosnak készültem, aztán mégiscsak újságíró lettem. Valószínű, teljesen más lenne az életem, ha orvos lennék. Szerintem az újságírói lét nagyon hat arra, hogy hogyan élünk, milyen emberek leszünk, hisz minden nap valami újat hoz az életünkbe: új embereket, új helyzeteket, új tanulnivalót, találkozásokat, beszélgetéseket.
Olyan rendkívüli módon ki tudja nyitni a világot, mint azt hiszem, semmilyen más szakma.
Minden nap megosztanak velünk az emberek olyan dolgokat, amelyeket sokszor a legjobb barátjukkal sem. Rengeteg jó embert kaptam azáltal, hogy újságíróként dolgozom. És nemcsak kollégákat, hanem olyan interjúalanyokat is, akikkel aztán megmaradt egy rendkívül jó viszony.
– Volt még olyan fontos döntésed, amelynek kapcsán úgy érzed, ha akkor másként döntesz, más lenne az életed?
– Én mindig hagytam magam sodorni az árral. Nem vagyok olyan szinten tudatos, hogy előre vetített hosszú távú terveim, céljaim legyenek, és akkor aszerint éljem a mindennapjaimat. Nem hiszek a nagy döntésekben. Szerintem a mindennapi apró döntéseinken sokkal több minden múlik.
– Számot vetni sem szoktál?
– Nem, szerintem az igazán fontos dolgok megmaradnak a lelkünkben. Az élet nagy történései nem azáltal épülnek belém, hogy számot vetek velük, hanem, hogy mi volt az azzal kapcsolatos érzésem. Ha megnézek egy filmet vagy elolvasok egy könyvet, akkor sem a cselekményre emlékszem egy idő után, hanem az érzésre, amit az kiváltott belőlem.
Nem raktározok emlékeket a szó fizikai értelmében, tulajdonképpen fotóalbumunk sincs, az összes fotónk a „felhőben” van.
Nem érzem ennek a fontosságát, mert annyi régi albumot láttam már kukába dobva. Az átélt dolgok ott vannak a lelkemben, és nekem nem kell ennek a fizikai kézzelfoghatósága.
– Szeretsz kipróbálni új dolgokat?
– Ha tehetném, csak új dolgokat próbálnék ki. Ebben csak az időm korlátoz, és hogy felelősséggel tartozom másokért. Nemrég el akartam utazni Irakba, mert egy újságíró kollégám oda készült, és jó lett volna vele tartani, aztán lemondtam róla. Nagyon régi vágyam, hogy lássam Mezopotámiát, a kultúra, az emberi civilizáció bölcsőjét. Szándékom, hogy egyszer még eljutok oda. A nyolcéves kisfiam egyébként régész akar lenni. Ez nagyon szépen mutatja, mi az anyjának az érdeklődési területe.
– Milyen anya vagy?
– Hát ezt majd egyszer megmondják a gyermekeim. Nagyon sokat ölelgetem őket, és nagyon sokszor mondom, hogy szeretem őket. Van a kisfiammal egy saját kis beszélgetésünk, amikor este, mese után azt mondja nekem: „Én jobban”. Ez onnan jön, hogy
amikor korábban mondtuk egymásnak, hogy szeretlek, akkor a másik mindig rávágta: Én még sokkal jobban. Ebből maradt az, hogy ma már csak ennyit mondunk: Én jobban.
Nem vagyok egy nagyon laza anyuka, rengeteget aggódom értük. A „para-anyuságban” is csak az időm korlátoz. Ha sokkal több időm lenne, sokkal többet aggódnék.
– Amellett, hogy határozottságot, önállóságot mutatsz, sugárzod, hogy szeretsz nőnek lenni. Hogyan éled meg a nőiségedet?
– Ó, imádok nőnek lenni. Kiváltságnak érzem, hogy mi, itt, Európában nőként bármit megtehetünk, amit a férfiak, ugyanakkor van egy olyan kiváltságunk, hogy adott esetben nők lehetünk. Én élvezem, ha nőként kezelnek, előre engednek, lesegítik a kabátomat... Nyilván nem elvárás, de jól esik. És azt, hogy nő vagyok, a szakmában sosem éreztem hátránynak. Biztos, vannak szakmák, ahol határozottan nehezebb nőnek lenni, vagy nehezebb az előrelépés, de én ezt soha nem tapasztaltam. A nőiségnek mindig csak az előnyeit éreztem.
– Hogyan viszonyulsz az idő múlásához, az öregedéshez?
– Látod, ez engem nem zavar. A kor csak egy szám. Igazából, amikor megkérdezik, hány éves vagyok, azt is válaszolhatom, hogy 23, vagy egy másik napon azt, hogy 67. Attól függ, éppen hogy érzem magam. Amíg egészséges vagyok, és jól érzem magam a bőrömben, addig mindegy, hogy hány éves vagyok.
– És amikor a tükörbe nézel, és látod a fizikai változást az arcodon, a testeden?
– Nem zavar, de nem is tölt el büszkeséggel, hogy ráncosodom.
Nem örülök neki, együtt élek vele, de emiatt még nem fogom telenyomni az arcom botoxszal.
Viszont az esti arcápolási rutint soha nem hagyom ki: éjszakai krém, szemránckrém. Tehát nem sokat, de valamennyit teszek azért, hogy a körülményekhez képest tűrhetően nézzek ki.
– Milyen elvek mentén élsz?
– Próbálok úgy élni, hogy ne bántsak másokat, hogy segítsek, ha tudok. Ha meg nem tudok, akkor legalább ne legyek senkinek gátló tényező. Legyek ott, ha szükség van rám. Másféle elveim nincsenek. Inkább ösztönösen, mint nagyon tudatosan élek.
– Van olyan régi vágyad, amit még nem tettél meg, de nagyon szeretnél megvalósítani?
– Olyan van, amit már megtettem, és nagyon szeretnék folytatni. Ez az utazás. Szeretném egyszer még azt a fajta szabadságot megtapasztalni, amikor belemehetek a vakvilágba egy hátizsákkal. Annyi csoda van a világban, amit még látni szeretnék. Én ezt most nem tehetem meg. De nagyon sok olyan ember van, aki arra vár, hogy egyszer majd tökéletes lesz az élete, és akkor majd lépni fog. Akkor majd megteszi, amit addig halogatott, akkor majd felveszi azt a ruhát, amit addig nem mert, akkor majd megnézi azt az országot, akkor majd szeretni fogja azt az embert.
Azt hiszem, az élet soha nem lesz tökéletes. Meg kell tanulni együtt élni azzal, hogy mindig van valami, amivel küzdenünk kell. Soha nincs, vagy csak nagyon ritkán van olyan periódus az életünkben, amikor mindennel tökéletesen elégedettek vagyunk, és úgy boldogok, ahogyan azt elképzeltük.
Most tulajdonképpen magamról beszélek, mert tanácsot adni nem szeretek, de annyi mindent hagyunk ki az életben néha amiatt, hogy nem merünk lépni, arra várunk, hogy egyszer majd jobb lesz. Nem biztos, hogy lesz jobb. Én e szerint élem az életem. Megpróbálom – a körülményekkel együtt, vagy azok ellenére – az összes helyzetből kihozni a legjobbat.
„Sokak számára a rádióban hallható hangja ismerős, mások talán a cikkeit olvasták, és néhány éve képet is kapcsolhatnak a szöveghez és hanghoz, hiszen Forrai Szerénke megjelent a televízió képernyőjén is. Sokoldalú újságíró, aki könnyedén lavíroz a műfajok között, nyitott az újításra és a továbbtanulásra, és bátran szembenéz a komplexebb feladatokkal, az új kihívásokkal. Általában mosolyog, derűs az arca és jókedvű. Pedig több fronton kell helytállnia a munkája során, kétgyermekes családanya és nőiességét ápoló nő, aki ugyanúgy éli és harcolja a mindennapokat, mint mindenki más, bár több feladatot vállal, és a megszokottnál több feladat adatott neki. Én még sosem hallottam panaszkodni őt, pedig lassan három éve kollégák vagyunk, és gyakran dolgozunk közös műsorokon, őszinte örömömre."
Pákai Enikő