• Fotó: Ádám Gyula
Csíkszeredában sokan táplálkoztak és táplálkoznak mind a mai napig az Ádám család tagjaiból áradó, önzetlen tenni akarásból, abból, hogy feltétel nélkül adnak annak a közösségnek, ahová tartoznak. Ádám Katalin pedagógus, kézművesség- és népi gyermekjáték-oktató, akinek szelíd irányításával gyermekek százai indultak el, hogy felfedezzék népi hagyományaink varázslatos világát.
Rebeka zenepedagógus, Julcsi a Háromszék Táncegyüttes hivatásos táncosa, zenész, mindketten szeretettel kapcsolódnak édesanyjuk hagyományátörökítő munkájához.
Lenyűgöz a belőlük áradó szépség, kecsesség. Anya és lányai – lelki társak, egymás oszlopai, és ebbe a csodálatos hármasba érkezett tavaly, pünkösd vasárnapján Mátka Virág, Rebeka lánya. Ki milyen mintát kapott az édesanyjától, és mit adott tovább? Mi az, amit Mátka Virág magával visz az előtte álló hosszú útra? – kérdeztem Katalint, Rebekát és Julcsit.
Hitbéli megerősödés mint útravaló
Ízig-vérig nők, egyéniségüket nagymértékben meghatározza öltözködési stílusuk, amely kecses ötvözete a múltnak és a jelennek. Az édesanyjáról mesél Katalin, akit sosem látott nadrágot viselni, és így elevenedik meg a kultúrát átörökítő, népszínművekben játszó pedagógus anya alakja. A hitbéli megerősödés az – mondja –, amit magával hozott szülőfalujából, Oroszhegyről. „Falun nőttem fel, az asszonyok öltözete, gondoskodása, amint megsütötték a nagy család számára a kenyeret, nevelték a sok gyermeket, művelték a földet, mind meghatározó női szerepek voltak. Szépen és alázattal tudták mindazt a munkát elvégezni, ami tulajdonképpen egy anyának, egy nőnek a feladata. Oroszhegyen ivódott belém a család összetartásának a hivatása” – magyarázza. Mosolyogva mondja Rebeka,
édesanyját ő is mindig rokolyában látta, és őket is előszeretettel öltöztette színes, pörgő szoknyákba, ruhácskákba, most pedig arra várnak, hogy Mátka Virág belenőjön azokba a „kincsekbe”, amelyeket ők viseltek.
„Sosem erőltetett semmit, nem kellett talpig viseletben járjunk, és mégis arra vágytunk, hogy akár felnőttként is egy-egy viseletdarabot a hétköznapokban is felvegyünk, továbbörökítve a hagyományokat. Én ezt kifejezetten élvezem” – egészíti ki nővére gondolatát Julcsi. Tevékenységeiken pedig – fűzi hozzá édesanyjuk – az évek alatt olyan családok, szülők csoportosultak, akik nagyon mélyen érezték a hagyományőrzés fontosságát, annak örömszerző hatását, hitelét. „Mindez annyira egyértelmű volt, és Gyula (Ádám Gyula fotográfus, Katalin férje – szerk.megj.) is mindezeket képviselte. Igazából ő is ezt szerette volna megélni, továbbadni” – mondja Katalin, akinek következetessége, hite és kitartása nemcsak lányai számára, hanem egy egész közösség meghatározó támpontjává vált.
Alázattal végezni a feladatainkat
Belenőttek a táncház világába, a népdalok a mindennapjaik szerves részeivé váltak – meséli Julcsi és Rebeka – mindig ott voltak édesanyjuk mögött, mellett, eleinte maguk is kis táncosként, majd később segítőiként. És az, hogy együtt éltek meg nagyon sok mindent, Katalin szerint az életre nevelésben segítette a lányokat, mert
azok a gyakorlati jártasságok, készségek, amelyeket együtt próbáltak kitapasztalni kiskorukban, mindenképpen hasznukra váltak.
Többször meghatódik a beszélgetésünk alatt, olykor könnyeit törölgetve, máskor békésen mosolyogva hallgatja lányait, közben ölbe veszi Mátka Virágot, szusszanásnyi időt adva Rebekának. „Elmondhatatlanul gyönyörűséges az, ha az embernek unokája van. Nagy öröm. Persze, figyelnem kell arra, hogy ne akarjak túl sok lenni, hanem amikor szükség van rám, azonnal készenlétben legyek, mert mi mindig nyitott karral, nyitott szívvel várjuk őket” – mondja csillogó tekintettel.
Mély és meghatározó a velem szemben ülő három nő közötti kötelék. Azzá tette a hit és az a hatalmas női erő, amivel egy édesanya bírhat. Hogy mit tett édesanyjuk a képzeletbeli puttonyukba, ami őket megerősíti? Julcsi szerint hitet, önazonosság-tudatot, Rebeka szerint felelősségvállalást, hivatástudatot, kitartást. „Női erőt, nagyon erős kitartást, nagyon erős Istenbe, de ugyanakkor belénk is vetett hitet. Ha van egy bizonyos feladat, amiről azt hiszem, hogy nem vagyok rá képes, akkor érzem, hogy ők ketten hatalmas hitet fektetnek belém, és látják, hogy képes leszek rá, de ugyanígy vagyunk mi ketten édesanya felé, vagy Rebi felé is. Nagyon együtt rezgünk, bárhol lehetünk, érezzük egymást.
Az, hogy alázattal vállaljuk és végezzük feladatainkat, amit a Jóisten ránk szabott, édesanyától jön.
Én mindig hajlamos vagyok megkérdőjelezni magam, hogy képes vagyok-e bizonyos feladatra, és akkor mindig édesanyám jut eszembe, aki hihetetlen dolgokat bírt ki, vitt véghez” – meséli Julcsi. Hogy az adott szónak súlya van, a vállalt feladatokat el kell végezni – ezt még Oroszhegyen megtanulta Katalin. Édesanyja mellett édesapját is példaképképként említi, akire – állategészségügyi technikusként – egy egész falu számított. És ezáltal vált egyértelművé számára, hogy „amit az ember felvállal önmaga, embertársa és Isten előtt, azt be is kell fejezni.” Egy pillanatig a beszélgetésünk fonala a Gyimesek völgyébe, Komjátpatakára kanyarodik, pályakezdő tanítóként ide helyzeték a tanítóképzőt végzett Katalint, és itt került olyan helyzetbe, mint odahaza szülei: a helybéliek megbíztak benne, számítottak rá, és ez megerősítést adott a felnőtté válás folyamatában a fiatal tanítónőnek.
Szeretetet hozni, szeretetben nevelkedni
Óhatatlanul is felmerül a kérdés, ha már azt boncolgatjuk, hogy egy édesanya mire tanítja lányait, vajon ők mire tanították szüleiket, mivel gazdagodott érkezésükkor a család? Az Ádám családba szépérzéket, gyöngédséget hozott a két pici lány születése, három és fél év különbséggel óriási szeretettel érkeztek. „Olyan nyitott szívvel születtek a mi családunkba, hogy én utólag is meg vagyok hatódva.
Mély szeretetre tanítottak, gyöngédségre és finomságra”
– jegyzi meg Katalin elérzékenyülve.
Nagyon szoros a köztük lévő kapocs, nagyon mély az egymásba vetett hit, bizalom, és Julcsi meg Rebeka szerint pont ez segítette őket a szárnyalásban, hiszen mindig ott volt a biztonság, ami megóvta őket. „Nagyon mély gyökeret kaptunk, néha nehéz, mert erős a kötődés, de ugyanakkor nagyon hálás vagyok, mert itt van egy megtartó erő, van, ahová biztonsággal hátradőlni, visszatérni, erőt meríteni” – mondja Rebeka.
Nőből édesanya
Történetek, emlékek elevenednek meg, szóba kerül a lányok lázadó, útkereső korszaka, ami után szépen visszakanyarodtak a szülők által mélyített mederbe. Képzeletben ott járunk Oroszhegyen, a falu legutolsó házában, a dédszülők portáján, a hatalmas kertben, látjuk a „vörösbelű” vackorfa alatt játszadozó lányokat, megelevenedik a dédszülők, a nagyszülők példamutató, sziklaszilárd alakja, az a természetközeli életmód, ami a ma emberének legtöbb esetben egy biztos pontot, feltöltődést jelent. Mátka Virág gügyög, nevet, részese a beszélgetésnek. Édesanyja karjaiból Julcsihoz kérezkedik, miközben Rebeka arról a folyamatról beszél, amely során nőből édesanya született. A női szerepek is szóba kerülnek, azt mondja,
a nő az, aki szeretetével megtartja a családot. A női erő egy másik dimenzióját is megtapasztalta az otthonszülés élménye által, és ennek húga is részese volt, akinek pünkösd vasárnapján a karjaiba érkezett Mátka Virág.
És ez a két testvér közötti szoros kötődés egyik legszebb bizonyítéka, olyan erőt adó pillanat, amire mindketten mindmáig rácsodálkoznak. Julcsi mély csodálattal emlékszik vissza nővére bátorságára, Rebeka hálás a húgától érkező támogató erőért, segítségért. Párjával szeretné biztonságos környezetben terelgetni, nevelni lányukat, biztos pontként jelen lenni az életében, tovább adva azokat a megerősítő mintákat, amelyeket ő is kapott, miközben teret adnak a szárnyalásnak – mondja, és magához öleli gyermekét.
„Egy családba mi, nők hozzuk a lelki finomságot, ami által akár a férfiakat is finomíthatjuk. Kell a mi lágyságunk, gyöngédségünk, amiből töltekezni lehet” – teszi hozzá mély bölcsességgel Julcsi.
Sokszor voltak ők cinkostársak – mondják egymásra mosolyogva, gyakran kapaszkodtak egymásba, hiszen óhatatlanul is alakulhat úgy egy család élete, amikor mindennél erősebb kötelékre, elszántságra van szükség a közös továbblépéshez.
Mesélnek a kézműves tevékenységekről, a gyermektáncházakról, a hagyományátörökítő táborokról, a játszóházakról, a zenei foglalkozásokról, a síedzésekről, az együtt töltött közös programokról, amelyek az életre nevelték őket. A féltésről, mert hogyne féltené egy anya a lányait. Az elengedésről, amelyet mindhárman tanulnak. Arról a belső hangról, amelynek köszönhetően
akkor, és annyit vannak ott a másik életében, amennyire szükség van.
A rezdülésekről, amelyeket az őket elválasztó kilométerek dacára is éreznek. A bizalomról, szeretetről és tiszteletről – kapcsolatuk legerősebb szálairól. Lélekből jövő zene – ekképpen jellemzi Kati hármójuk kapcsolatát, mert sokszor, sokféle helyzetben kiénekelték, kimuzsikálták pillanatnyi hangulatukat, szomorúságukat, örömüket.
