• Fotó: Nagy Sarolta
– Emlékszel, hogy gyermekként milyen felnőtt akartál lenni?
– Ha lehunyom a szemem, még mindig magam előtt látom anyukám 36 tűsarkú cipőjét, amelyek szín szerinti rendben sorakoztak a szekrényben, amelyeket iskola után mindig próbálgattam a tükör előtt. Megmértük, az egyiknek 12 centis sarka volt! Bár én már nem tudnék olyan magassarkúban járni, mert nem szoktam hozzá (nevet). A kérdésről határozottan édesanyám jut eszembe, mert én
olyan akartam lenni, mint anyu. Ő mindig tetőtől talpig rendezett volt,
ha kellett, tizenötször öltözött át, mielőtt kilépett az ajtón.
– És miért lettél színész?
– Egyetlen oka van: egy rendkívüli pedagógus. Ő Bálint Ferenc, aki az Áprily Lajos Főgimnáziumban drámaórákat tartott. Volt egy Grimasz nevű színjátszócsoportunk, bemutatóbérletünk volt a szentgyörgyi színházban, vitt minket mindenhová, megismertette velünk ezt a világot, és én sok biztatást kaptam tőle. Teljes mértékben ő döntötte el a sorsomat.
– Brassói lány vagy, aki Marosvásárhelyen járt egyetemre, aztán Székelyudvarhelyre költözött, és azóta ebben a kisvárosban él. Hogyan érnek össze benned ezek a hatások?
– Először is, kizárólag magánéleti okokból jöttem Udvarhelyre, de nagyon megkínlódtam emiatt. Két-három éven át elvágyódtam innen, nagyobb színházhoz, nagyobb városba, hiszen ahhoz voltam szokva, a pörgéshez, hogy bármikor beülhetek egy moziba, ilyesmi.
Csak akkor tudtam elfogadni a kisvárosi létet, amikor megszületett a nagyfiam. Akkor már kezdtem látni a pozitívumokat.
Én román környezetben nőttem fel, megéltem a nehézségeit annak, hogy milyen volt Brassóban magyar gyereknek lenni. A gyerekeim születésével együtt rájöttem, hogy milyen jó, hogy ők magyarok között nőnek fel. Egyik pillanatról a másikra megszűnt az elvágyódásom, a vergődésem, és azóta békében vagyok ebből a szempontból. Sőt, megszerettem a helyet, de ehhez kellett a család.
– Nagyon céltudatosnak tűnsz. Fiatal felnőttként volt valami terved, életprogramod a jövő kapcsán, hogy mit szeretnél megvalósítani?
– Amit tudtam már egyetem után, ami elsődleges célom volt, az érdekes módon nem a szakmáról szólt, hanem a családról, anyaságról. Erre vágytam, és 25 éves koromban meg is született Máté. Szóval, ez volt a program. Lehet, hogy furcsa, de
nekem a szakmai teljesítmény, cél vagy siker mindig másodlagos volt. Az első, hogy anyaként tudjak kiteljesedni.
Érdekes módon azonban Máté után mégis iszonyatosan vágytam vissza a színházba. Valahogy ez kettősségként élt bennem: jól van, most már van gyermek, de azért a színház is fontos, most vagyok fiatal, most tudnék bizonyítani. Határozottan emlékszem, hogy ott volt bennem a „csak anya lenni?”, „elég nekem ez?” kérdés. Még egyéves sem volt a fiam, és vissza is tértem a színházba, épp egy szilveszteri darabban, és akkor egyensúlyba kerültek a dolgok.
– Tehát fontos volt számodra az is, hogy önmagad maradj, megtartsd a személyiséged egyéb részeit is az anyaság mellett…
– Pontosan. Miután anya lettem, akkor történt bennem egy fejlődési ugrás, hogy én nőként, színésznőként hogy vagyok. Az egyetem után bizonytalan voltam a képességeimben, például azt éreztem, hogy nem bírnék el egy főszerepet. De az anyai kiteljesedés segített abban is, hogy bátrabb legyek a színházban.
– Azért a köztudatban lévő anyaság-képben erőteljesen ott van az önfeláldozás, önátadás, mindent a családért motívuma. Többgyerekes anyaként hogyan egyeztethető össze a színházi világgal, a versenyszellemmel, a zsúfolt programmal?
– Ahhoz, hogy működjön, kell egy nagyon jó társ. A férjem az, aki nagyon támogat ebben. Mindig bátorított, már a kezdetekben azt mondta, hogy ha azt érzem, hogy holnaptól vissza kell menni a színházba, akkor ő mindent megszervez, és menjek. Az is fontos, hogy ő nem a színházi világhoz tartozik. A másik az, hogy nagyon rendszerezett az életem, én
mindig előre megtervezek mindent, a napokat, gyakran egy hetet is előre. Mindent tudok előre, a teendők ott vannak a hűtőn.
Nincs káosz, semmi sincs a véletlenre bízva. Talán ezért is sikerül. Például ahogy most nézem a jegyzetfüzetedet, el kell mondanom, hogy nekem nincs olyan napom, amikor egy határidőnaplóba ne lennének összeírva a teendőim, és akkor csak pipálgatom ki, hogy na, ez is megvan, az is megvan: hajmosás, pipa, szövegtanulás, pipa, elhozni a gyermekeket, pipa. Ez jellemző volt rám már középiskolás koromban is.
– Szervezett vagy, a férjed támogató, de elég ez ahhoz, hogy négy gyerek mellett legyen idő magadra is, munkára is?
– Nagyszülőkre nem számíthatunk, de van egy dadusunk, aki hétköznaponként 4-5 órát segít nekünk. Én addig lejáratom az edzést, a bevásárlást, a gyermekek hordozását ide-oda. Dada nélkül megzakkannék (nevet).
– Tényleg, soha nem láttalak loholni, kapkodni.
– Nem sokan tudják rólam, de rendmániás is vagyok. Ezt nem tartom pozitív dolognak, sőt, biztos, hogy nem könnyű kibírni a körülöttem lévőknek. Bizonyára ez is ott van, amikor megszervezem a család életét.
Nem tudok úgy lefeküdni, hogy ne legyen rend.
Lehet, hogy valamit kompenzálok ezzel, még nem gondoltam át. De édesanyám ugyanilyen volt.
– A második gyermek, majd az ikrek után sem volt kérdés a visszatérés?
– Nem, hiszen otthon megvolt a biztonság, és tudtam, hogy nyugodtan mehetek vissza dolgozni. Habár de, egyszer felmerült bennem, hogy nem kellene folytatnom. Akkor, amikor édesanyám meghalt. Harmincéves voltam, akkor született Anna, és én hetekig nem tudtam megszólalni a bánattól. Úgy éreztem, hogy többet nem fogok tudni helytállni, ebből az életből én el kell meneküljek.
– Mit vitt magával édesanyád?
– A támaszom volt, és én ott voltam egy nagyobb és egy pici gyermekkel, nagy szükségem lett volna rá. Igaz, nem itt élt, de nem volt olyan nap, hogy legalább ötször ne beszéljünk, hogy megkérdezzek dolgokat. És ez egyik pillanatról a másikra megváltozott. Akkor azt mondtam, hagyok csapot-papot, csak valahogy éljem túl, és azt éreztem, hogy a színházat sem fogom tudni csinálni.
– Mi adott erőt a továbblépéshez?
– Egyrészt az idő, ahogy telt, és akkor jött be az életembe a futás. Talán mint menekvés? Nem mentem szakemberhez, bár lehet, kellett volna, inkább belemenekültem ebbe. Emlékszem, volt egy nagyon nehéz éjszakám, amikor folyamatosan jöttek elő az emlékek, és azt gondoltam, hogy tennem kell valamit, mert ha nem, megzavarodok. Lementem a pincébe, ahol van egy futópad, ráálltam, és lefutottam a maratont. Három óra 48 percet szaladtam, közben sírtam, zokogtam, beszéltem édesanyámhoz, rengeteg érzelmi állapoton mentem át, miközben semmi fizikai fáradtságot nem éreztem. Akkor éreztem meg a psziché erejét, képzeld csak el: semmilyen fizikai felkészültségem, előedzettségem nem volt, csak az erős lelki feszültség, talán gyógyulási vágy. Amikor lementem a pincébe, csak valami segítséget kerestem, nem volt semmi sem tudatos, és tényleg, akkor ott hajnalban átbillent valami bennem, és elengedtem anyumat egy kicsit. Életre szóló élmény volt ez nekem. Utána felmentem, megsütöttem a bundáskenyeret, mert addigra már felkelt a család. Azóta is rendszeresen futok… Egyébként
milyen érdekes az élet: amikor megszületik Anna, elviszi anyukámat, majd 35 évesen, amikor megszületnek az ikrek, akkor elveszi a testvéremet.
Hihetetlenül szoros viszonyunk volt. Ő nagyon súlyos hátgerincferdüléssel született, rengeteg műtéten esett át, és bár benne volt a családban, hogy bármikor megtörténhet a tragédia, de mégsem tudtam felkészülni. Szóval kapok, de rettenetesen sokat el is veszítek… A második veszteségből sem volt könnyű felállni, de mivel már megjártam a poklok poklát, ezúttal már nem engedtem magam annyira mélyre lemenni, nem estem annyira szét, mert tudtam, hogy túl lehet élni. Türelmesen megvártam a gyászfolyamat stádiumait. Láttam az alagút végét. Nemrég voltam érettségi találkozón, és pont ott fogalmazódott meg bennem, miközben egymás életét hallgattuk: amikor nekem a legboldogabbnak kellett volna lennem, az élet bevágott egy olyan kanyart, hogy na.
– Hihetetlen, hogy néha miből tudunk erőt meríteni. De apropó futás, így nem is csoda, hogy milyen gyorsan formába lendülsz a szülések után…
– Én nagyon hiú ember vagyok. Amikor a tükörbe nézek, és nem tetszik az, ahogy kinézek, valahogy úgy elrontja a kedvemet, hogy egész napra szomorú leszek és dühös. Akkor meg úgy vagyok ezzel, hogy tenni kell. Megyek kozmetikai kezelésre, megyek edzésre. Tapasztalatból tudom, hogy
ha mozgok, a testem változik, felveszi a ritmust, és tetszem magamnak. Legutóbb például nyolchetesek voltak az ikrek, amikor elkezdtem edzeni.
Fokozatosan persze. Nagyon szétnyílt a hasizmom, és azt visszatornázni nem volt egyszerű.
– A gyerekek mennyit látnak abból, hogy az anyukájuk színésznő?
– Kollégáimnál láttam, hogy vannak, akik bevonják a gyermekeiket akár egy előadásba is. Én valahogy úgy vagyok ezzel, hogy ebben az életkorban még inkább nem. Csak a gyermekelőadások bemutatóira jönnek el, kifejezetten szeretem, hogy ott ülnek az első sorban, és büszkén néznek. Otthon néha látnak, amikor tanulok, bár többnyire este van erre időm. Ennél többet határozottan nem akarok, inkább azt képviselem, hogy nekem is ugyanolyan a munkahelyem, mint egy cukrásznak, péknek, irodásnak.
– Visszajelzést kaptál tőlük?
– Sokszor szoktam kapni, főleg Mátétól, de nem színészként, inkább arról, hogy milyen szép vagyok. Ilyenkor mindig zavarba jövök, s nem is tudom, hogyan reagáljam le (nagy mosoly).
– Láttalak néhányszor a gyerekekkel, kiegyensúlyozott, higgadt, kapcsolódó anyának tűnsz. Minek köszönhető ez?
– Nézd, én imádom a gyermekeket, egyszerűen gyermektársaságban megnyugszom, feltöltődöm. Ha odabújhatok, beleszippanthatok valamelyikük nyakába reggel, annál nagyobb boldogság nem is kell. Aztán
van bennem egy ilyen alapnyugalom, konstans kiegyensúlyozottság, és ezt érzik a gyermekek. Nem igaz, hogy nem mérgelődöm fel, de nagyon ritkán tudnak kihozni a sodromból.
Szóval ritkán billenek ki, de amikor mégis, akkor nagyon. De erős kapocs, kötődés van köztünk. Kiborultam például az első négyestől, bár próbálok nem nyomást gyakorolni a gyerekekre, de ha őszintén magamba nézek, nagyon fontos nekem a jó teljesítmény. Érdekes módon, az én szüleim nem erőltettek, mégis nagyon erős megfelelési kényszer volt bennem mindig.
– Az ikrek után egy nagyon kemény előadással tértél vissza (Matei Visniec: Exit/Kijárat. A nő teste, mint csatatér a boszniai háborúban). Hogy bírtad?
– Pont azok a kemény megélések kellenek ahhoz, hogy elmélyüljek egy szerepben, amikről itt mesélek neked. Most már meg vagyok győződve arról, hogy minél több ilyen tapasztaláson megyek át, annál könnyebben sikerül egy szerepet magamévá tenni. Egy hasonló szituációban rögtön érkezik egy erős érzés, mert én azt már megéltem, és át tudom ültetni a szerepbe. Akár gesztusokat, egy-egy testtartást is elő tudok hívni, a képét, hogy én hogyan reagáltam. Eljutottam odáig, hogy
semmit nem tudok úgy csinálni, mintha... Én magam vagyok abban a helyzetben,
tehát nem Márta eljátssza a pszichiátert, hanem ott és akkor Márta a pszichiáter. Szerintem ettől válik hihetővé, természetessé.
– Azért ez nem lehet könnyű...
– Valóban előhoz fájdalmakat a próbafolyamat, de pontosan ezért szeretem jobban az alkotás időszakát, mint magát az előadást. Inkább nyújt kiteljesedést, annyi minden feltör, és ott vagyunk egymásnak, nem szűnünk meg azért magunk lenni, hanem kezdünk mesélni, ez most is így volt az Exit-nél.
– Hogyan szeretnéd látni magad tíz év múlva?
– Lehet, hogy meglepő lesz, de én szeretnék még egy gyereket.
Bár a párom egynél megállt volna (nevet). Nem tudom, hogy még belefér-e, de a lelkem mélyén még vágyom egyre. Olyan jó nyugodt tempóban egy-egy szerepet is eljátszanék, rengeteget utaznék, és szeretném ezt a kiegyensúlyozottságomat megtartani.
Fincziski Andrea színművész:
„Nem találkoztam még olyan Nővel, aki ilyen tudatossággal és fegyelmezettséggel tudja követni az álmait. Ez vonatkozhat a maratontáv teljesítésére, vagy arra, hogy gyerekkora óta nagy családra vágyott. És a tiszteletre méltó céltudatosság mögött egy igazán érzékeny lelkű, nagyvonalú és segítőkész Lélek lakik. Ízig-vérig nő, szakmai profizmussal dolgozó színész, és játékos kislány, aki irigylésre méltó ízléssel és stílusérzékkel rendelkezik. Igazi példakép és hálás vagyok, hogy barátomként tisztelhetem."
Névjegy: Pál-Varga Márta Brassóban született. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakán végzett, ugyanott mesterizett 2007-2009 között (Beszéd és nyelv az előadóművészetekben), 2007-től a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház tagja. Párjával négy gyermekük van: Máté 12, Anna 8, Sára és Marci 2 évesek.
