– Hány évesen kerültél Budapestre, és melyek az otthoni meghatározó emlékeid?
– Nagyon kicsi voltam, alig több mint 2 éves. Szüleim közül anyai ágon vagyok erdélyi, édesapám budapesti, de vidéki gyökerekkel. Bár konkrét képeim az első éveimből nincsenek, nem becsülném le a tényt, hogy ott láttam napvilágot. Nekem ez sokat jelent, biztos vagyok benne, hogy valamilyen nem kimutatható módon, épp csak annyira, mint amit maga a szó is hordozhat titkosan – szülő-föld –, de
A rendszeres „hazajárások”, a karácsonyok, a csodálatos nyarak és egy nagy székely família, ami akkor nekem – egyke gyereknek – olyan gazdagnak tűnt. Nekem tényleg a Tündérkert volt a Székely Nemzeti Múzeummal szemben lévő ház, a hosszú tornácával, a rózsakerttel. Persze, amit ritkán, évente kétszer lát az ember, az mindig idilli marad. Erre felnőttként, lassan jöttem rá, de ettől még a gyermekkorom emlékei nem változnak.
– Hogyan alakult az életetek itt? A szüleidben felmerült valaha is a visszatelepedés gondolata? És benned?
– A ‘80-as évek Romániájába szerintem senki nem vágyott vissza. Mama Kolozsváron végzett a Zeneakadémián, bár Budapestre is felvették – a román állam nem engedte ki. Amikor azonban diplomázott, nem mehetett magyar városba tanítani, egyedül a szülővárosába. Neki ez szűk tér volt, bár akkoriban ezek a megyeszékhelyek majd felrobbantak a nagy szellemi központokból kiűzött értelmiségiektől, akik itt gyűltek össze. Apukám – Budapestről – szintén egy színházi kollokviumra érkezett Szentgyörgyre… Én legfeljebb romantikus elvágyódásból gondoltam a hazamenetelre, de reális esélye mindig csekély volt. Szerettem a gimnáziumot, szerettem a zeneművészeti tanulmányaimat, és a barátaim is mindig itt voltak. Végtelenül hálás vagyok Budapestnek – aki felnevelt. Most a néptáncnak köszönhetem, ami kb. 10 éve az életem része, hogy máshogy ismerem meg Erdélyt.
– Alapvetően Budapestinek tartod magad. Ha elképzeled mondjuk az életfádat, akkor – képletesen persze –, hol és milyen formában jelenne meg rajta a székely származásod?
– Ez nem kérdés: gyökerek.
– Ez a származás a budapesti életedben generál látható jeleket, érzéseket?
– Az embernek nem lehet két hazája. Azt nem lehet elbírni. Különösen a világnak ezen a térfelén. Ez ma egy rendkívül konzervatív nézet, de ez az érzéseimből, a megélt tapasztalásaimból ered, és nem elvi kérdés. Bizonyos helyzetekben döntenie kell. Az én szüleim sose akartak tovább menni, és nem is kellett, szerencsére. Ma bárki mehet bárhova, de a fiatalok szerintem nincsenek tisztában azzal, hogy a könnyedén megtett repülőutakkal nem lesz minden egyszerűbb.
Néha beszélgetünk arról a nagynénémmel, mi lett volna, ha nem ilyen szétszakíthatatlanná szövi az élet – vagy mi magunk? – a kötődéseket. Mennyivel könnyebb lenne csak turistaként ellátogatni egy szórványmagyar településre például, megtekinteni egy határon túli magyar színház vendégjátékát egy pesti páholyban, vagy zenész füllel hallgatni egy koncertet, amit székelyföldi öreg prímások adnak. Persze ezt tesszük, de ott belül néha annyira tud fájni. Szerintem mindenkinek, csak van, aki nem tud róla. Szóval, ezek néha nagyon nehéz érzések, nem is szabad ezzel kelni, s feküdni, de hát néha csak meglegyinti az embert… Közben pedig van egy másik szemüveged is, ami mögül mást is láthatsz, meg máshogyan. Meg szerintem van egyfajta otthoni humor, ami persze családi vonás is, de olyan szórakoztatóvá tudja tenni a mindennapokat. Van egy mitikus látásmód is, amit az ember a nagyapja cserefája alatt ülve évről-évre megerősít. Ezeket senkitől sem vitatom el, de nekem Erdélyhez kötődik mindez. Miközben erősen meg van támogatva költői lelkű édesapám világképével.
– Van-e ennek köze a néptánc/népzene iránti szenvedélyednek?
– Biztosan. Nálunk a nagynéném a dalosmadár, rengeteg népdalt tud, és ha hosszabb autóútra megyünk, pl. Szentgyörgy-Uzonka-Köpec, akkor mindig sorra énekelünk minden kedves éneket. Csak jóval később tudtam beazonosítani, hogy ezek mezőségi, széki dalok. Valószínűleg ezekért vonzódom az erdélyi táncokhoz, bár a tánc jóval később jött. Szeretem, hogy ez egy ennyire élő dolog itt Budapesten. De Budapestnek köszönhetem a legtöbb lépést, amit megtanultam – képletesen is. Igaz,
Egy kapcsost (csak Lapádon megmaradt, lány-, de nem karikázó körtánc, amelyek egész Európában jellegzetesek voltak) végigtáncolni a maga lassú, a kör pulzálását elősegítő lépéseivel, összeakaszkodni és közben énekelni, vagy a gyorsabb zenére forogni és csujogatni – ez egészen bűvöletes élmény. Ősi rítus, de mai fiatalokkal, s ettől az időtlenségnek az érzetét keltik benned, a nagy Egésznek egy kicsiny „kapcsa”, fogaskereke vagy, nélküled elszakad, s felbomlik.
– Mit jelentett a hazajárás gyerekként, és mit felnőttként? Mi a szeretnivaló ott számodra?
– A gyerekkori nyarak olyan végtelen hosszúnak tűntek. Most is, ha galambburukkolást hallok, vagy harangszó ér egy napsütötte utcán, mindig Szentgyörgy jut eszembe. Ezt a tömény nosztalgiát keresem – bevallom –, amikor visszamegyek. A rokonlátogatások nekem nem unalmasak, de az idő múlását nem lehet sehol sem úgy érezni, mint egy olyan helyen, ahová rendszeresen, de nagy időközönként mész vissza. Ebből kilépés volt a tánctáborok világa, így járhattam olyan helyen is, ahol azelőtt soha. Ez pezsgőbb élet, mint egy álmos délután a szentgyörgyi hűs tornácon, de egyik sem felcserélhető.
– Ha nem tudnám, mivel foglalkozol, akkor a Facebookos kutakodásom segítene ebben, hiszen sok klasszikus zenei utalás jelenik meg az oldaladon, amelyen egy bizonyos hangszer ismétlődik… És egy bizonyos iskola hétköznapjai is megjelennek… Mi volt előtte?
– Egy hangszeres életében nincs „hangszer előtt”. Ott osztálykirándulás helyett van a zongoraóra, kézilabda helyett a szolfézs és satöbbi. Az egész fiatalságod egy harc, hogy szerezz magadnak közösségi élményeket is, mert a zongoristaság magányos műfaj. De
Akkor nem járhattam volna a Városmajori Gimnázium zenei osztályába, a Bartók konziba, akkor nem tanulhattam volna Wagner Ritától, az egyik legcsodálatosabb tanáregyéniségtől. Akkor bizony az egyik érzékszervemmel nem tudnám úgy látni és kitapintani a világot (direkt a képzavar), ahogy csak a fülével tudja azt az ember.
