Ledán Eszter: Olyan karriert választottunk, ami koptatja az embert

– Hogyan csöppent ebbe a csillogó, de hatalmas erőfeszítéseket követelő világba?

– Tízéves kislány voltam, amikor 1998-ban a Magyar Táncművészeti Főiskola tehetségkutatói válogatást hirdetett Sepsiszentgyörgyön. Előtte volt már egy rövid gyerekbalettes periódusom, de inkább a sport érdekelt, kézilabdázni jártam. Amikor a tanító néni által kihirdetett felvételiztetés, a budapesti tánctanulás lehetőségének hírével hazaértem, bizony elkerekedett az anyukám szeme. Hármunkat – köztük az ugyancsak Bécsben táncoló, baróti Nisztor Laurával – találták alkalmasnak a balett-tanulásra, ám a nagy boldogság után megérkezett a kollégiumi elhelyezésért befizetendő csekk, és az hirtelen mindent nagyon kétségessé tett. Kétheti tanakodás után a szüleim úgy döntöttek: vállalják a kinn-tartózkodás anyagi és az elválás lelki terhét.

– A balettiskola korántsem „balettiskola”, tartják a bennfentesek. Így van ez?

– Így bizony. Az első évet nagyon megnehezítette a magányérzet, a hétvégi hazalátogatások után visszatérő kollégista lányok mesélése, csacsogása csak súlyosbította a helyzetet – bár édesanyám kezdeti sűrű budapesti jelenléte sokat segített.

Egyetlen igazi válsághelyzettel kellett megküzdenem, egy betegség félrekezelése miatt, tizenhat évesen hét hónapos kihagyásra kényszerültem. Épp akkor, amikor meglódult a szekér, versenyek és kurzusok követték egymást, a szakmai fejlődésem szempontjából a legfontosabb életkorban voltam.

– Aki kézhez kapja a diplomáját, máris elkelt a „balerinapiacon”?

– Bár már az iskolai évek is a balett szakma szeme előtt zajlanak, ritka, hogy valaki rögtön szólótáncosként kezdje el a karrierjét. Én 2008-ban végeztem, a budapesti Operaháztól elég jó ajánlatot is kaptam, mégsem Budapesten kezdtem el a karrieremet, mert az Operaház vezetői túl sokáig váratták a végzősöket, így 2008 tavaszán már túl voltam egy bécsi próbatáncoláson. Nem mellékesen Bécsben akkoriban a budapesti balettegyüttes korábbi vezetője, Harangozó Gyula volt az igazgató, asszisztense pedig korábbi balettmesterem, Kövessy Angéla volt.

– Elvárásainak, álmainak megfelelően alakult a karrierje?

– Különösebb panaszra nincs okom, 2012 vége óta kis-szólista vagyok, ami a balettkari tagságnál eggyel magasabb státust jelent – utóbbiak táncolják például a Hattyúk tavában a 24 hattyú szerepét. Aki eltáncolhatja a négy kis hattyú vagy a négy nagy hattyú szerepének valamelyikét, már jó eséllyel lehet kis-szólista, akik szólót is táncolhatnak már, de a karban is kell még táncolnia. Ami a szerepálmokat illeti, az egyik a Manon Lescaut volt, a másik Tatjána, az Anyeginből. Tizenhat év alatt elég sok mindent láttam, tapasztaltam, táncoltam, és mivel nem kerültem arra a szintre, hogy ilyen szintű főszerepeket táncoljak,

Úgy érzem, már nincs is szükségem arra a stresszre, inkább megijesztene. Valószínűleg ez a maximum, amit kihozhatok a karrieremből. Attól eltekintve, hogy még mindig kapok szólókat, és örvendek nekik. Magabiztosan mozgok ezen a terepen, a megbízhatóságomat igazolja, hogy sokszor kell beugranom, helyettesítenem valakit. És bizony, nem mindenki jut el arra a szintre, hogy csak úgy „feldobálják” a színpadra.

– Melyeket tartja az emberileg-művészileg a legtöbbet adó, legnagyobb kielégülést hozó szerepeinek?

– A Don Quixotét azért is tartom kiemelendőnek, mert abban régebben táncoltam, és akkor jött vissza, amikor azt hittem, hogy engem már nem fognak bizonyos szerepekre kiosztani. Az első reakcióm az volt, hogy úristen, én ezt nem akarom csinálni, első alkalommal is nagyon nehéz volt, most meg itt volt a Covid okozta szünet is. Aztán amikor elkezdtünk próbálni, majd megvolt az első előadás, rájöttem, hogy ez még mindig jól megy nekem. Nagyon stresszes dolog volt, de örvendtem, hogy visszajött az életembe, és képes voltam megfelelni önmagamnak. John Neumeier Olympia szerepére osztott be engem A kaméliás hölgyben, egy mellékszereplő a darabban, ezzel együtt nagyon fontos momentum a karrieremben. Mindig szerettem volna táncos lenni Neumeiernél, annak idején azonban hiába próbatáncoltam az együttesében, nem vett fel. Erre most eljött Bécsbe, és kiosztott egy szólóra a darabjában. Amúgy mindig jó szerepekre osztott ki a produkcióiban, de valamiért nem akarta, hogy a táncosa legyek.

– Ilyen feszes életvitel mellett milyen szerephez jut Önben a fészekrakás, az anyaság ösztöne?

– Rövidesen nyolc éve élek ugyanazzal a férfivel, ő nem táncos, orosz anyanyelvű ciprusi állampolgár, aki tulajdonképpen Cipruson nőtt fel, és inkább görögül beszél. Számítógépes programozást tanul, értem költözött Bécsbe. Amikor fiatalabb voltam, úgy éreztem, hogy majd megismerem a páromat, megállapodunk, és akkor jön a család és a gyerek. Úgy gondoltam, ha eljön az idő, majd érzi az ember. Ma úgy vagyok vele, hogy ha az élet úgy akarja, hogy anya legyek, akkor anya leszek. A párom is hasonló véleményen van.

– És milyen a viszonya a szülőfölddel? Milyen messze sodorta Székelyföldet az élet?

– Mivel itt annyira nemzetköziek vagyunk, hogy a nyelvek is összekeverednek, bizony, néha azon kapom magam, hogy keresem a magyar kifejezéseket. Bécset amúgy sosem tekintettem életem végállomásának, függetlenül attól, hogy eddig itt töltöttem a leghosszabb időt: 11 éves voltam, amikor eljöttem Szentgyörgyről, kilenc évet éltem Budapesten, és most már 16 éve élek Bécsben. Az első öt évben nagyon elvágytam innen, aztán miután kineveztek a színházban, kicsit kezdtem jobban érezni magam. Úgy éreztem, jobban teljesítek, biztató irányt vett a karrierem, de változatlanul nem érzem Ausztriát az otthonomnak. Nem úgy képzelem el az életem, hogy itt fogok megöregedni. Hogy akkor hol? Ha úgy hozná a sors, hogy haza kellene költöznöm, szívesen tenném. Szeretem Szentgyörgyöt, ott élnek a barátaim, a szüleim.

Már nem kifejezetten járok el sehova, a barátnőimmel alkalmanként vacsorázni, a párommal sétálni egyet a városban, a nagy élet, a bulik ideje azonban lejárt. Kérdés, hogy otthon mit kezdenék magammal? Sokszor hallom, amikor hazamegyek, és anyukákkal beszélgetek, hogy szeretnék balettezni vinni a kislányaikat. Ha már nem táncolok, és nem szeretnék kifejezetten Bécsben maradni, a párom hazájában, Cipruson, Limasszolban is el tudom képzelni magam. Cipruson a lányok különösen vonzódnak a tánchoz. Tanítás szempontjából talán tágasabbnak tűnik a piac. Ugyanakkor fiatalabb koromban mindig azt mondtam, nem szeretnék balettmester lenni. Lassan azért hozzámelegedtem a gondolathoz: miért ne taníthatnék esetleg? Úgyhogy, ha lenne rá lehetőségem, ebből a szempontból talán szívesen maradnék Bécsben.

– A balettművészetben elég sok az orosz táncos. Milyen a mai sajnálatos háborús helyzetben az orosz balett-táncosok megítélése?

– Rengeteg szomorú és abszurd helyzetet tud előidézni egy ilyen háború. Bécsben egyaránt vannak ukrán és orosz táncosaink is, valamennyi ukrán táncosunk beszél oroszul, sőt, nagy részük Oroszországban tanult. Szerencsére, nálunk a helyzet nem okozott ember-ember közötti problémát. A legtöbb orosz kolléga családja otthon van, ezért nem is nagyon nyilvánítanak véleményt, mert hát haza kell menniük, és vissza kell jönniük. Félnek, és én megértem őket. Az idei Operabál koreográfiáját egy ukrán művész alkotta, benne erőteljes ukrán színekkel. Eredetileg orosz táncosok is szerepeltek volna, a koreográfus leült velük beszélgetni, tudjanak róla, hogy sor kerül egy nyilvános gesztusra. Ha nem akarnak részesei lenni, nincs semmi baj, mondta, ezek után akadt olyan, aki azt mondta, ő inkább nem venne részt az előadásban.

korábban írtuk

Nyáry Krisztián: A modernitást kerestük Erdélyben

„Az étkezés kultusza nem egyszer felülmúlja a nő és a szerelem jelentőségét” – áll a Krúdy idézet Nyáry Krisztián Így ettek ők című, új könyvének hátsó borítóján. Ezt vagy elhisszük Krúdynak, vagy nem. Ez a könyv is borzolni fogja a kedélyeket.