ARCHÍV Nyáry Krisztián: A modernitást kerestük Erdélyben

„Az étkezés kultusza nem egyszer felülmúlja a nő és a szerelem jelentőségét” – áll a Krúdy idézet Nyáry Krisztián még nyomdaszagú, Így ettek ők című, új könyvének hátsó borítóján. Ezt vagy elhisszük Krúdynak, vagy nem – inkább nem, de azt biztosan elhisszük Nyáry Krisztiánnak, hogy ez a könyv is borzolni fogja a kedélyeket. (Cikkünk a Nőileg magazin 2024. januári lapszámában jelent meg.)

Fotó: Tombor Zoltán

– Mikor olvas kedvtelésből az, aki olvasóknak ír?

– A kutatás olvasással kezdődik, hiszen tényalapú történeteket írok. De a kutatás a hobbim is, az olvasás a munkám is, tehát nehéz elválasztani a kettőt, hogy most dolgozok, vagy a hobbimnak élek. Persze nekem is

van egy olyan polcom, amin azokat a könyveket gyűjtöm, amiket majd akkor fogok elolvasni, amikor nem lesz semmi dolgom

(nevet). A legtöbb könyvet valamilyen munkához kapcsolódóan olvasom el, kiadóként, vagy kutatáshoz, könyvíráshoz kell, vagy könyves podcasthoz, de ezek is élvezetes olvasások, nem kényszerként élem meg. Ugyanakkor a krimiket nagyon szeretem, csak ritkán van időm rájuk (mosolyog).

– Hogyan választja ki, kik kerüljenek be a könyveibe?

– Vannak személyes kedvenceim, és egyszer csak eszembe jut, milyen jó lenne ezekből az emberekből vagy témákból egy új kötet, és akkor keresek még hozzájuk életrajzokat, plusz témákat. Legutóbbi könyvem az irodalom és gasztronómia kapcsolatáról szól, természetesen voltak magától értetődő példák a fejemben, írók, költők, akiket nem lehet egy ilyen írásból kihagyni, Mikszáth Kálmán, Krúdy Gyula, Jókai Mór, ők nyilván adják magukat, de amikor már eldöntöm, hogy pontosan mi lesz a fő csapásirány, körülnézek, ki van még, akinek váratlan lehet a megjelenése.

– Van, amikor a kutatónak tabudöntögető szerepe van. Ön sem mindig azt írja, amivel az irodalomkönyvekben találkozunk...

– Nem az a célom, hogy mindenképpen olyat írjak, ami megdönt egy közmegegyezést, de ha olyan adatra, információra bukkanok, ami újdonság, ami más, mint amit eddig gondoltunk, és ez az információ hozzáad az adott ember megismeréséhez, akkor azt vetem papírra, mert az igazat akarom megírni.

Én egyfajta szórakoztató ismeretterjesztést művelek, nem tudományos könyveket vagy tankönyveket adok ki, akár ki is hagyhatom belőlük azt, amit én nem tartok fontosnak,

de ami szerintem lényeges, azt biztosan beszerkesztem a végeredménybe. Akkor is, ha ez egyesek számára kényelmetlen, mert attól még igaz.

– A magyar társadalom fel van-e készülve arra, hogy befogadja ezeket az új információkat egy-egy nagy alakunkról?

– Azt kell lássuk, hogy a nemzeti identitásnak részei azok a történetek, vagy mítoszoknak is nevezhetjük őket, amelyek a nagy neveinkhez kötődnek, és nem mindig szeretjük ezeket megbolygatni, mert megváltozik a kialakult, „jól bevált" kép. De nem feltétlenül kell, hogy személyekről derüljenek ki a kánontól eltérő dolgok ahhoz, hogy nehezen emésszük meg. Vegyük csak az irodalom és gasztronómia kapcsolatáról szóló, Így ettek ők című könyvet. A magyar konyhát hajlamosak vagyunk mindig létezőnek, tradicionálisnak gondolni, és elképzelni, hogy már Árpád apánk is két bogrács gulyással a kezében érkezett Vereckéhez...

– Miért, nem?

– Hát nagyon nem! Amikor elmondom, hogy ezeknek az ételeknek a 90 százaléka a 19. században, vagy éppen a 20. században került az asztalunkra, felzúdulás és berzenkedés szokott történni, hogy mi az, hogy nem tocsogott mindig is paprikás szaftban a magyar konyha?! Bár ez főleg a magyarországiaknak szokott meglepő lenni,

Erdélyben azért még a hagyományosabb konyhát követik, ez a paprikás szaft cunami, ami a 19. században elöntötte a Kárpát-medencét, szerencsére a Kárpátoknál megállt.

Tehát még ebben a témában is tudnak indulatok gerjedni: például mi az, hogy nem volt mindig a magyarok asztalán pörkölt, halászlé vagy lecsó! Hogy képes valaki ilyet leírni?! (mosolyog) Persze ezek érthető indulatok, és akkor járunk el méltányosan, ha elfogadjuk, hogy vannak ilyen érzelmek, de ezzel együtt nem hazudunk ezek kedvéért.

Fotó: Tombor Zoltán

– Ön viszont nem állt meg a Kárpátoknál, készített a lányával egy útifilm-sorozatot Erdélyről, amelynek akkora sikere van mai napig, hogy folyamatosan ismétli az egyik televíziós csatorna.

– Több mint 30 forgatási nap volt két hónap alatt, tehát elég sűrű időszak volt ez, ráadásul a lányom pont akkor érettségizett és felvételizett. Ez egy sokhelyszínes, road movie-szerű forgatás volt, ami nem az utazási logika alapján szerveződött, hanem hogy melyik interjúalany mikor ért rá, így elég sokat ültünk autóban, Luca pedig a szerpentineken is a könyvébe mélyedve tanult.

– Az volt a koncepció, hogy apa megmutatja a lányának Erdélyt?

– Igen, hogy a két generáció kétféle szemüvegen keresztül nézi ezt a vidéket. Ez egyébként létező műfaj, a BBC-n láttam egy apa-fia útifilmet, ami nagyon érdekfeszítő volt.

Ami még izgalmassá tette a miénket, hogy én elég sokat járok Erdélybe, évente többször, de Luca most volt először.

Tehát valóban újdonságokat tudtam neki mutatni, így őszinte volt a kíváncsisága, a rácsodálkozása a tájra, a kultúrára.

– És önnek századjára is ugyanolyan izgalmas volt?

– Igen, mert számomra is voltak meglepetések, hiszen én leginkább a magyar Erdélyt ismerem, de most voltunk szász és román vidékeken is. Az egyik legmeglepőbb, legaranyosabb történetem egy román nénivel volt, ugyanis elmentünk egy picike román zsákfaluba, Almásszelistyére, ami kétszáz éve is teljesen román volt. Létezik ott egy fatemplom, aminek a falán van egy egyedi freskó. A jelenetek azért érdekesek, mert erotikus, már-már pornográf a tartalmuk, ezek el vannak függönyözve, és csak a felnőttek nézhetik meg.

Azt mutatják meg, hogy különböző vétkekért milyen büntetések járnak a pokolban, de a vétkek is szexuális vétkek, a pokolban is szexuális büntetés jár értük, és ezeket elég alaposan, részletesen ábrázolták.

Amikor megérkeztünk a forgatásra, a falu lakói népviseletben jöttek elénk, kedves idős nénik, bácsik, párás szemmel néztük, hogy ez a romlatlan, ősi, valódi Erdély, ami egyrészt persze igaz, másrészt viszont amikor akartunk egy csoportképet készíteni, az egyik öreg néni előkapott egy szelfibotot a táskájából és jelezte, hogy így sokkal könnyebb. Jót mosolyogtam. Tehát ez a kettősség megvan Erdélyben, és én ezt nagyon szeretem.

– És melyek voltak a legkedvesebb pillanatok?

– Amikor barátom, Barabási Albert László, a világhírű hálózatkutató személyesen mutatta meg szülővárosát, Balánbányát, amely egy teljesen szürreális hely, a gyönyörű, égbe nyúló hegyek alatt a mára nagyrészt üres panelépületekkel. Beszöktünk a kerítésen és bemásztunk abba az épületbe, amelyben iskolába járt, és épp lebontás előtt állt, még megtaláltuk az osztálytermében, a földre ledobva azt a Ceauşescu-címert, ami az ő idejében a falon lógott. Laci kalauzolása pótolhatatlan és egyedi volt. Ezeket a pillanatokat rendkívül szerettem és őrzöm.

– Úgy örülök, hogy nem a medvét emlegeti...

– Neeem (nevet). Az volt a koncepció, hogy ne a magyarországi turisták által ismert és kedvelt helyszíneket, élményeket mutassuk meg, ne is az elképzelt Erdélyt, a „skanzent”, hanem azt, amire a cím is utalt, ez pedig Erdély – A székelykapun túl.

Sok anyaországi még mindig úgy képzeli, hogy a Tamási Áron regényeiből ismert atyafiak ülnek a fenyőfa tövében, és isszák a pálinkát és a borvizet, medvéből szalonnáznak, miközben ez egy fejlődő régió.

A határt soha át nem lépők fejében élő másik sztereotípia pedig még a szocializmusból maradt, hogy szegény erdélyiek, segélyt kell adni nekik, mert nyomorúságban élnek, miközben ha átlépjük Nagyváradnál vagy Aradnál a határt, egyből jobbak az utak. Mi a modernitást kerestük. Meg persze azokat a kamionos megállókat, ahol a legjobb miccset lehet enni, mert a kamionosok tudják, hova érdemes betérni. Majd egy könyvvásáron vagy író-olvasó találkozón lehet, elárulom (mosolyog).

korábban írtuk

Ungureanu Szabó Anna: A zene nyelve a lélek nyelve is, az emberiség megmentésének esélye
Ungureanu Szabó Anna: A zene nyelve a lélek nyelve is, az emberiség megmentésének esélye

Egy zenei óriás árnyékából kinőve lett a világhírű Madrigal kamarakórus karnagya. A szinte népmesei bravúrt véghez vivő sepsiszentgyörgyi származású Ungureanu Szabó Anna zenészei számára egyszerre igyekszik anya, főnök és biztonsági szelep lenni.