Ungureanu Szabó Anna: A zene nyelve a lélek nyelve is, az emberiség megmentésének esélye

Egy zenei óriás árnyékából kinőve lett a világhírű Madrigal kamarakórus karnagya. A szinte népmesei bravúrt véghez vivő sepsiszentgyörgyi származású Ungureanu Szabó Anna zenészei számára egyszerre igyekszik anya, főnök és biztonsági szelep lenni, hite szerint a zene a lélek nyelve, és mint ilyen, az emberiség megmentésének esélye is.

Fotó: Teo Ungureanu

– Tavaly fennállása hatvanadik évéhez érkezett a Madrigal. A nemrég véget ért perui turné utólagos születésnapi ajándék?

– Kívülről talán úgy fest, mint egy szülinapi buli, de nem az volt. Akkor már inkább a tavalyi amerikai út, amely egy sorozat folytatásának is tekinthető. Valamikor a Madrigal volt az első romániai kórus, amely eljutott Amerikába. A Richard Nixon elnök 1969-es bukaresti látogatása során tartott díszelőadáson a kórus is fellépett, utána rögtön meghívták az Egyesült Államokba, amelyet további négy nagy turné követett. Majd 35 év szünet. A perui út mindenekelőtt ahhoz a gondolatunkhoz kötődik, hogy elvigyük a romániai modern zeneműveket a világ minden fontos ősi pontjára. Olyan helyszíneket igyekszünk választani, amelyek találnak az előadás szellemiségével – természetesen spirituális értelemben, másképp ugyanis hatalmasak a kulturális különbségek az inka, valamint a román folklór között. A Machu Picchu-n tartott koncertünk mindenesetre valamennyiünk számára örök emlék marad.

– A kórust Marin Constantin révén ismerhette meg a világ. Hogyan kerülhetett egy sepsiszentgyörgyi magyar lány egy legenda helyére?

– A története szinte filmbe illő ennek. Néhány, a Madrigálban éneklő konzervatóriumbeli kollégám hívott el, hogy segítsek nekik megtanulni a magyar szavak kiejtését Kodály Esti dal című művéhez. A kórus épp a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus fennállásának a 30. évfordulójára készült, annak megünneplésére. Már negyedéves voltam a karmesteri szakon,

volt némi fogalmam a karvezetésről, így aztán nemcsak a szavakat értelmeztem a kollégák számára, le is vezényeltem a darabot. Ők meg elmondták Marin Constantinnak, mennyire tetszett nekik, ahogy dirigáltam.

A mester másnapra is, majd minden további próbára visszahívott, s immár a jelenlétében is többször vezényeltem. Egyre inkább bedobott a mély vízbe, én meg soha semmit nem utasítottam vissza. Folyamatosan provokált, faggatott, vizsgáztatott: mit olvastál tegnap este, melyik versre emlékszel, milyen magyar dalt tudsz? Korábban találkozott Kodállyal, érdeklődött a Romániában máig ismeretlen Kodály-féle oktatási módszer iránt is. Nem lehetett nem érezni, hogy egyre inkább tétre mennek ezek a beszélgetések.

Fotó: Teo Ungureanu

– Hogyan zajlott az „őrségváltás”?

– Minden arra a bizonyos 2002. júniusi szentgyörgyi fellépésre vezethető vissza. Miután kiderült rólam, hogy Sepsiszentgyörgyön születtem, a mester magával vitt a kiszállásra, holott akkor még semmilyen szervezeti kapcsolatban nem álltam a Madrigállal. Fél órával a fellépés előtt szólt, hogy öltözzek be – titokban nekem is becsomagoltatott egy ruhát –, én dirigálom a Kodály-művet. Előző este édesanyámnál a fürdőkádban még arról álmodoztam, mekkora megtiszteltetés lenne, ha egyszer én vezényelhetném a Madrigált… Előtte soha nem beszéltünk ilyesmiről, aztán mindketten könnyes szemmel vittük véghez a bravúrt.

Azóta hiszek benne, hogy amit nagyon akar az ember, az meg is történik vele.

Egy év múlva, 2003. március elsejétől lettem a Madrigal szerződéses tagja.

– Dirigálás közben bámulatos magabiztosságot és derűt sugároz. Ilyen „ide nekem az oroszlánt” típusú embernek született?

– Látott volna diákkoromban… Hegedűsként, a fellépések előtt mindig tele voltam kétségekkel: vajon képes leszek-e úgy előadni azt a darabot, ahogy előkészítettem? Folyamatosan rettegtem, nehogy elrontsam, képtelen voltam élvezni a pillanatot. De már túl vagyok rajta, egy-egy fellépés előtt már hónapokkal öröm tölt el, hogy mennyire szép lesz a műsor, milyen energiákat szabadít majd fel.

– Talán a Madrigal az egyetlen román kórus, amely karácsonyi koncertjei során igyekszik odafordulni valamennyi felekezethez. Hogyan készíti elő ezeket a koncerteket?

– Meg kell vívnom a magam harcait. Kezdetben érvelnem kellett a kórus néhány tagja előtt, hogy ne csak ortodox egyházi zene, hanem magyar, német, latin nyelvű zene is kerüljön a repertoárba. A programépítéskor ugyanis hiba lenne figyelmen kívül hagynunk a közönség várható összetételét. Nyilván elsősorban olyan muzsikát kell kínálnunk, amellyel mindenki azonosulni tud, de olyat is, amellyel korábban nem találkoztak. A csapat befogadókészségén sokat csiszolt az, hogy 2017-ben jártunk Betlehemben, Jeruzsálemben, láttuk Jézus születési helyét, végigmentünk a stációkon. A személyes élmény hatását egyértelműen éreztem a kóruson, sokat gazdagodtunk általa.

Fotó: Teo Ungureanu

– Mit képes hozzátenni egy ilyen, csupa profi énekesből álló együttes produkciójához?

– Meglátásom szerint a karmester elsődleges feladata a mű olyan szintű betanítása, hogy az előadáson szinte szükség se legyen karmesterre. A produkció során viszont tizedmásodpercekkel a kórus előtt kell járnia, hogy megüzenhesse mindazt, amit szeretne visszakapni. Vezetem a kórust, provokálom, átadom az érzéseimet, hogy együtt rezdüljünk a közönséggel. Energiájával

a karvezető szinte mélyfúrást végez a lelkekben, hogy felszabadulhassanak mindazok az érzések, amelyeket ugyan a partitúra is előír, mégsem mindegy, hogyan szólalnak meg a szavak és hangok.

Arra törekszem, hogy zenészeim számára anya, főnök, biztonsági szelep legyek egyszerre.

– Érződik egy kóruson, hogy nő dirigálja vagy férfi?

– Férfiként még nem próbáltam, de nőként abszolút természetes minden. Nálunk sohasem vetődött fel ez a téma, a tisztelet és megbecsülés ugyanis abból fakad, ha tudod, mit csinálsz, ha biztos vagy magadban. Ha minden kóruspróbára elsőként érkezel, utolsóként mész el. A kollégáim tudják, hogy bármikor megbízhatnak bennem. Persze lehet olyasmi, ami a női intuícióból ered, mert amikor szembenézek a kórustagokkal, már az energiájukból tudom, hogy mennyire érzik jól magukat. Ismerem valamennyiük családi környezetét, érkezésükkor szinte tudom, ki hány órát aludt, mennyire volt beteg, milyen szerelmi problémája van. Ezeket még akkor is tudom, ha nem mondják el. De legtöbbször elmondják. Ha nem is beszélhetünk mindannyiuk esetében baráti kapcsolatról, a megbecsülés létezik. Felőlem is feléjük, felőlük is az irányomba.

Fotó: Teo Ungureanu

– Hogyan reagál egy gyengébb, kevésbé koncentrált próbanapra?

– A legelső reakció a mérgelődés, ezzel még mindig küzdök. Mérgelődöm, hogy ez most miért nem megy úgy, mint korábban. De ez csak az első reakcióm, lassan megtanulom, hogy vannak napok, amikor minden nagyon könnyen összeáll, és vannak napok, amikor szinte semmi. Olyankor igyekszem nem nyomni túlzottan a pedált, átváltok anyai üzemmódra. Meg is szoktuk beszélni a dolgot, holnapra pihenjük ki magunkat, próbáljunk átváltani egy másik energiára. És

mindenkinek egészséget és szeretetet kívánok. Mert hát van, amikor százszázalékosan tudunk teljesíteni, talán még fölötte is, és vannak esetek, amikor jóval kevesebbet.

De hát az egész életünk ilyen.

– Néhány éve útjára indították a Cantus Mundi elnevezésű kóruszenei kezdeményezést, ami időközben országos finanszírozású programmá nőtte ki magát. Miért tartja fontosnak a kezdő iskolai kórusokkal való bíbelődést?

– A Cantus Mundi idén tíz évet töltött, és nemzetközi program lett belőle. Több mint 70 ezer gyerek énekelt és énekel együtt a program keretében, több mint 2500 partitúrát tettünk fel ingyenesen a platformra. Büszke vagyok arra, hogy vannak olyan fiatalok, akik ma már zeneegyetemen tanulnak, vagy más zene-közeli pályán. Visszajárnak, és elmondják, mennyit számított, hogy akkor megengedtük nekik, hogy velünk álmodozzanak. Szerintem ez az egyik legfontosabb dolog, amit a Cantus Mundiban művelünk.

Végülis mindenki és minden a gyerekekhez szól, lehetsz magyar, román, bárki, ha együtt énekelsz kórusban, minden közös tehetséggé, közös céllá válik.

A világ legszebb dolga, amikor két nagyon különböző ember egyetlen nyelven, a zene nyelvén tud beszélgetni. Mert a zene nyelve a lélek nyelve is. Szerintem ez az emberiség megmentésének esélye. Olyan fiatallal még nem dolgoztam, akiben pár perc közös munka után ne ébredjen fel, hogy ezt ő is képes megcsinálni. Nagyon szeretném, ha az emberek jobban odafigyelnének a fiatalokra. Ez az egyik legfontosabb dolog, amit ma meg tudunk tenni a jövőért.

Fotó: Teo Ungureanu

– Elégedett az életével? Van esetleg hiányérzete?

– Ezt ritkán kérdezik meg tőlem, ezért szívesen mondom ki, hogy nagyon boldog vagyok az életemmel, boldogan gondolok vissza így, utólag a nehéz pillanatokra is. Mindenekelőtt azért vagyok hálás, hogy olyan emberekkel találkoztam, akiktől tanulhattam, akiktől mindent megkaphattam. Van tervem rövid és hosszabb távú egyaránt, de nagyon figyelek a mostani pillanatra, ezt ápolgatom a legtöbbet a szívemben, a lelkemben és az energiámban. Minden nap hálás tudok lenni azért, ami van, és azért, ami felém jön, hogy képes vagyok megállni a helyemet. Hatalmas ajándéknak tekintem az életem, hálás vagyok minden percért, ami velem történik.

Névjegy:
Ungureanu Szabó Anna a Marin Constantin Madrigal Nemzeti Kamarakórus vezető karnagya és művészeti igazgatója, a Cantus Mundi országos program művészeti vezetője. Sepsiszentgyörgyön született 1980-ban, középiskolai tanulmányait a Plugor Sándor Művészeti Líceumban végezte hegedű szakon, majd a bukaresti zenekonzervatóriumban diplomázott karvezetői szakon. A zenetudományok doktora, több száz acapella és vokálszimfonikus koncerten vezényelt. 2013-ban a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával ismerték el munkásságát, 2022-ben „Marin Constantin” Kiválósági-Díjjal.

korábban írtuk

Nagy Koppány Zsolt: A honvágy luxusa megmarad
Nagy Koppány Zsolt: A honvágy luxusa megmarad

Annyi elcsángált hazánkfia tesz-vesz idegenben, többen jelentős sikerekkel, és közülük szép számmal Budapesten. Nagy Koppány Zsolt, József Attila-díjas író, költő, műfordító mesélt írói létről, humorról és honvágyról a Nőilegnek.