– Több mint egy évtizede oktatsz a Sapientia EMTE Kolozsvári Karán közgazdasági tárgyakat. Mindig is ezt tervezted?
– Nem. Azt terveztem, hogy Kolozsvárra jövök egyetemre. Ez volt a biztos terv. Édesanyám Kolozsváron végzett, és mindig szuperlatívuszokban beszélt a városról. Hogy ez aztán egy igazi város, mennyi minden történik, mennyi lehetőség akad. A testvérem is itt tanult, többször meglátogattam, tehát
azt tudtam biztosra, hogy itt szeretnék tanulni, itt akarom az egyetemi éveim tölteni. Hogy pontosan mit tanuljak, azt nehezebb volt eldöntenem.
Középiskolában nagyon érdekelt a matek, nagy matekos voltam, de nem az a tipikus kockafej, mert például nagyon szerettem a magyar nyelv és irodalmat is. És mind azon töprengtem, hogyan tudnám a kettőt valahogy összekeverni, valahogy megtalálni a középutat. Középiskolában egy közgazdasági tárgyunk volt, nem igazán tudtam, hogy ez a szak miben fog állni, de adtam egy esélyt magamnak.
– És közgazdász lettél…
– Igen, bank és pénzügy szakon végeztem az alapképzést. Az évfolyamtársaim nagy részéhez hasonlóan én is úgy gondoltam, hogy majd egy becsületes közgazdász leszek valamilyen szép, nagy multinacionális cégnél vagy banknál. Aztán az alapképzés végéhez érve, azt éreztem, hogy talán nem ez az én utam, nem biztos, hogy nekem való. Úgy éreztem, valami hiányzik. Azt nem tudtam akkor, hogy mi.
– Hogyan lett ebből kutatói pálya?
– Az alapképzés után beiratkoztam vidékfejlesztés mesterire, és nagyon-nagyon megtetszett. Ott volt néhány tanár és jó néhány tárgy, akinek, aminek köszönhetően kedvet kaptam a kutatáshoz. Vincze Mária professzor asszony hívott egy EU-s kutatási projektbe, és mivel nagyon tetszett a téma – a klímaváltozás hatásai a mezőgazdaságra –, ezt kezdtük vizsgálni. Nagyon szimpatikus volt akkoriban, nagyon tetszett az ökonometria, a modellezés, a makrogazdasági elemzés, és akkor úgy éreztem, hogy ezzel a lehetőséggel tényleg megfogtam az Isten lábát.
– Mivel foglalkozol?
– Ahogy mindenki ebben a szakmában, a tanítási feladatok mellett kutatásokat is végzek, alapvetően a vidékfejlesztés és agrárpolitikák a fő területem. Szeretem azonban az új dolgokat, és ha valami új témával találkozom, abba is szívesen belevágok.
– Tehát beleszerettél a kutatásba. No, de hogy jött a képletbe az oktatás?
– Igen, nagyon megtetszett a kutatás, pedig korábban nem is gondolkodtam ilyesmin, pláne oktatáson végképp nem. De azzal, hogy mesterisként és mesteri után ebbe a kutatásba bekapcsolódtam, jött a doktori is, és akkor mintegy magától értetődően nekem is részt kellett vállalnom az oktatási tevékenységben.
Arra gondoltam, hogy azáltal is tanulhatok valamit, és majd kiderül, mivel fogok foglalkozni.
A tanításba viszonylag könnyen belerázódtam, legalábbis úgy éreztem, és megtetszett a dolog. Amikor megpályáztam a Sapientián ezt az állást, és felvettek, úgy éreztem, megtaláltam a helyem. Hirtelen jól álltak a csillagok!
– Volt valami aggasztó, ijesztő a tudományos pálya kapcsán?
– Az elején a tanítás is nehéz volt. Nagyon fiatal, huszonhárom éves voltam, amikor kezdtem tanítani, mentem a folyosón, valaki szólt, hogy tanárnő, tanárnő, és nem jöttem rá, hogy engem szólítanak így. De megszerettem azt is.
Talán leginkább az volt ijesztő, hogy elég jó leszek-e ehhez a munkához.
Úgy gondoltam, a kutatás és a tanítás még menni fog, de az, hogy utazni külföldre, előadásokat tartani angolul, neves és rangos helyeken, konferenciákon részt venni, több ország kutatóintézetének munkatársai előtt beszélni, ez elég rémisztő volt az elején. A munka volumene, ami egy ilyen tudományos pályával jön, az is nagyon megijesztett, de aztán szépen, lassan belejöttem.
– Mi okoz neked örömöt ezen a pályán?
– Szétválasztanám a kutatást és az oktatást, mert azért két eléggé különböző dolog. A kutatásban az, hogy folyamatosan kihívások vannak, mindig vannak új témák, új lehetőségek. Leginkább meg az a szabadság, hogy
azzal foglalkozom, amivel akarok. Az oktatás terén meg a diákokkal való közös munka. Nagyon sokat ad, hogy látom, honnan indulnak, merre tartanak akár szakmailag, akár emberileg.
És az is külön örömet okoz, amikor néha beavatnak a terveikbe, megosztják velem a céljaikat, hogy mivel szeretnének foglalkozni, és évek múlva, amikor találkozom velük, látom a szakmai vagy magánéleti sikereiket.
– Mikor volt legutóbb sikerélményed?
– Szerencsére úgy érzem, akad sok sikerélmény. Például ilyen apró dolgok, hogy nemrég elmentünk a diákokkal egy mezőgazdasági kiállításra az agrárpolitika tárgyam részeként.
Igyekszem, hogy gyakorlati dolgokat is bevigyek a félév során. Odaruccantunk a mezőgazdasági gépekhez, és mindent kipróbáltunk!
Élmény volt, a diákoknak is tetszett. Vagy sikerült egy kis kutatást lezárni a diákokkal közösen: székelyföldi szervezetek képviselőivel, elnökeivel, vagy mezőgazdasági szövetkezetek dolgozóival készítettünk interjúkat. Érdekes kutatási kép rajzolódott ki ennek nyomán, amely mutatja, milyen problémákkal küzd a székelyföldi mezőgazdaság, vagy hogy milyen megoldások lehetnének. Nagy örömmel töltött el, hogy ezt a diákokkal közösen valósíthattuk meg.
– Mi az, ami ma neked kihívást jelent a pályán?
– Nagyon sokat kell dolgozni. Szinte állandóan ki kell törni a komfortzónából, és nagyon fontos, hogy az ember fejlődőképes tudjon maradni.
Folyamatosan kell fejlesztened önmagad, nyitottnak kell lenni, követni kell a mindennapi eseményeket.
Ezek mind nagy kihívások, főleg két kisgyermek nevelése, a családi logisztika intézése mellett. Úgy érzem, az is nagy feladat, elfogadni azt, hogy nem szerethet mindenki, nem értékelhet mindenki. De kell alázat, a konstruktív kritikát el kell fogadni. Megérteni, hogy mik a határaid, a képességeid, ezt el kell fogadni, és menni kell előre.
– Sikeresnek érzed magad?
– Hobót idézem, hogy a sikernek ára van, nem titka. Fontos tudni, hogy mire vagyok képes, milyen lehetőségeim vannak, és éljek ezekkel a lehetőségekkel. Állandóan meg kell újulni, újat kell tanulni, kell dolgozni, nem lehet egy helyzetben elkényelmesedni. Azért érzem magam sikeresnek, mert elégedett vagyok az életemmel.
– Hogyan látod, hátráltatta-e valamikor a pályádat az, hogy nő vagy?
– Amíg nem voltak gyermekeim, semmi ehhez hasonlót sem érzékeltem, nem gondoltam. Fel sem merült bennem semmi hasonló.
Amióta azonban anya lettem, és kezdődtek az álmatlan éjszakák, az előre nem látható, nem tervezhető betegségek, akkor kezdtem érezni, hogy nekem nehezebb teljesítenem.
Nehezebb tartani a határidőket, kevesebb időm van a munkára, nem tudok bármilyen konferenciát, utazást, projektet bevállalni. Ebből a szempontból érzem, hogy hátrányban vagyok.
– Mit gondolsz, vannak olyan feladatok, amelyekkel a férfi kollégáknak nem vagy kevésbé kell megbirkózniuk?
– Igen, talán ezek a dolgok, hogy egy férfi könnyebben el tud utazni, be tud vállalni plusz feladatokat, még akkor is, ha kicsik a gyermekek. Viszont sokat számított nekem az, hogy itt a kollégáim, a feletteseim mindig is nagyon megértőek voltak, empatikusaknak, segítőkészeknek bizonyultak. A közvetlen munkahelyi közegben nem éreztem ezeket a hátrányokat, mert itt tényleg olyan kollegiális környezetem van, ahol megértették ezeket a kihívásokat.
– Mit tanácsolnál azoknak a fiatal lányoknak, akik hozzád hasonlóan gazdaságtudományok terén fontolgatják a tudományos pályát, de bizonytalanok?
– Ez egy jó szakma, teret ad az önkifejezésre, és nagyon sok a fejlődési lehetőség. Sok mindennel lehet foglalkozni, az ember kiélheti a kreativitását, soha nincs olyan, hogy nincs, ahová tovább fejlődni. Aki kicsit is úgy érzi, szeretne ezzel foglalkozni, próbálja meg bátran. Nagyon fontos, hogy az ember legyen céltudatos, ahhoz meg legyen meg a kellő bátorsága és kitartása. És még egyszer hangsúlyozom:
az építő jellegű kritikákat alázattal el kell fogadni, meg kell köszönni, örülni kell neki, a bántásokat viszont nem kell meghallani,
azokat simán el kell engedni, nem kell velük foglalkozni. Szépen menni kell előre. Nem szabad állandóan stresszben lenni. És nyilván, ha az ember úgy érzi, rossz döntést hozott, változtatni kell. Ebben ez a generáció ügyesebb. Vincze Mária professzor asszonytól én is ezt tanultam, hogy az ember legyen bátor, merjen nyugodtan a saját feje után menni, és neki kell menni, le kell leküzdeni az akadályokat.
