• Fotó: Dr. Dulf Éva archívuma
– Mivel foglalkozol? Mi az, amit kiemelnél a tudományos munkádból?
– A Műszaki Egyetemen szereztem mérnöki diplomát, automatizálás szakon, és azóta is itt tanítom a hozzám hasonló érdeklődésű diákokat. Az utóbbi tíz évben – egy véletlen folytán – orvosi applikációk fejlesztésében veszek részt.
Korábban klasszikus számítógépes szabályozókkal foglalkoztunk, most pedig orvosi számítógépes diagnosztika és folyamatautomatizálással. Például a szervezetben a vércukorszint-szabályozással.
Az elején bátortalanul fogtam bele, mert egy dolog mérni és szabályozni egy helységben a hőmérsékletet, de az emberi szervezet más dolog. Jól sikerültek azonban az első próbálkozások, és most már tíz éve ezzel foglalkozunk a csapatommal. Mostanra már nagyon sok ilyen applikációt készítettünk. Jó néhány csapatban dolgozom, több féle projektet koordinálok, diákok munkáját is ellenőrzöm.
– Hogyan indultál el a mérnöki, programozói pályán, amelyet ma is nagyon sokan férfias szakmának tartanak?
– Középiskolában nagyon szerettem az informatikát, matekot, fizikát, mindhárom érdekelt, mindhárommal szerettem volna foglalkozni. És akkor a számítástechnikai, a mérnöki területek felé kacsingattam. Aki azonban ezt akkor meghallotta, le akart beszélni. Próbáltak meggyőzni, hogy a mérnöki pálya, a programozás nem nőknek való. Nem sikerült eltántorítani. Itt találtam meg a helyem, ezt a szakmát látom a magam számára megfelelőnek. És természetesen nem bántam meg. Közben persze elvégeztem aztán a Babes-Bolyai Tudományegyetemen az informatikát, de végül a Műszaki Egyetemen maradtam. Azért, mert itt találtam meg azt, hogy ha valamit elméletben tudsz, azt gyakorlatban hogyan lehet megvalósítani, és hogyan lesz működőképes. Látom a végeredményt.
– Hogyan lesz egy magyar lányból a román tannyelvű műszaki egyetem egyik elismert professzora?
– Amikor egyetemista voltam, arra gondoltam, hogy egy gyárban fogok dolgozni, ahol majd fogom látni, hogy amit elkészítek, az a kar mozogni fog, vagy az a robot azt teszi, amit mondok. De amikor elvégeztem az egyetemet, az egyik tanárom – mondhatni, a legszigorúbb – megkérdezte: maradnék-e tanítani.
Pont a tanításra nem gondoltam soha, mindig nagyon gyakorlati dolgok érdekeltek, de nagy megtiszteltetésnek éltem meg, hogy felkért, hogy engem kért fel.
És mivel mindenképp akartam a mesterit, doktorit, így gondoltam, egy évig vállalom. Persze mindenki körülöttem kétségbeesett, le akart beszélni. Én azonban úgy voltam vele, hogy szeretem a kihívásokat, ez pedig az volt, és egy évig, akárhogy is legyen, kibírom. És arról is meg voltam győződve, hogy tanulni fogok ez az év alatt.
– Aztán kicsit több lett, mint egy év: egy nagyszerű szakmai karrier!
– Igen, mert felfedeztem megint egy új oldalát a szakmámnak. Megláttam a kutatási részét. És szerencsére itt ragadtam. Az elején nem így látszott, hogy ez egy milyen szép pálya lesz, de reménykedtem, kíváncsi voltam, és hajlandó bejárni a szamárlétra minden fokát.
• Fotó: Dr. Dulf Éva archívuma
– Egy többségében férfias és román nyelvű közegben mégis meg merted próbálni. Most már több mint egy évtizede professzor is vagy. Voltak félelmeid, amikor elindultál ezen az úton?
– Amikor kezdő voltam, sok bizonytalanságom volt. Hogy talán igazuk van azoknak, akik szerint ez nem egy nőnek való pálya. Hogy talán mégsem kellene. Vagy mégis kellene egy gyári munka, ahol látni fogom a nagy fejlesztések eredményeit. Mert
itt is vannak eredmények, csak néha lassan, később látszanak. A román nyelvvel nem volt gondom, de azért nem volt könnyű hirtelen románul tanítani.
A kutatások kapcsán is sokszor bátortalan voltam. Ha azonban sikerült megoldani valamit, az bátorított, akkor már kicsit merészebben mertem a következő dologba belefogni.
– Mi az, ami ma a számodra örömet okoz ezen a pályán?
– Mindig van új kihívás, új feladat. Mindig van valami, ahol lehet többet, jobbat. És minden apró dolognak, ami sikerült, annak tudok örülni. Szerencsére, sok ilyen apró dolog jut. Jó látni, hogy a diákok miként haladnak, a kutatócsoportok milyen területen tudnak eredményeket produkálni. A sok feladat mellé mindig jönnek apróbb vagy nagyobb sikerek. Minden napnak megvan a maga kihívása és az öröme is. Nagyon sok a pörgés, a kutatói csoportok, a doktoranduszok, a külföldi partnerek. Például egy amerikai egyetemmel is dolgozunk együtt, ott kihívás az időeltolódás miatt az értekezletek, közös munka ütemezése. De egy sikeres projekt ezeket feledteti.
– Mikor volt legutóbb sikerélményed?
– Azt mondanám, hogy minden napra jut egy-egy pici, apró sikerélmény. Egy nagyobb sikerélményben pedig a tavaly év végén volt részem, amikor megválasztottak a Women in Engineering romániai képviseletének az alelnökévé. Ez egy nemzetközi szakmai szervezet, amelynek célja a mérnöki, számítástechnikai, elektronikai és távközlési technológiák fejlődésének támogatása.
Az IEEE Women in Engineering (WIE) a világ egyik legnagyobb nemzetközi szakmai szervezete, amely kifejezetten a nők műszaki, mérnöki és tudományos területeken való részvételének és előrehaladásának támogatására jött létre.
Ennek a szervezetnek Romániában is van képviselete, és ennek az alelnökévé választottak. Ez hatalmas megtiszteltetés. A hölgyeket, lányokat, diáklányokat megpróbálom bevonni ebbe. Most már nem annyira provokatív ezt a szakmát választani, mint annak idején nekem volt, de igyekszem továbbra is fenntartani bennük azt, hogy egyenrangúak, hogy ők is tudják azt, amit a fiú társaik, férfi kollégáik.
– Sikeresnek érzed magad?
– Igen. Úgy érzem, megtaláltam a helyem, ott vagyok, ahol lennem kell. Tudok ebben a szakmában helytállni. Mindig szerettem volna, hogy egy olyan munkahelyem legyen, hogy érezzem én is, más is, hogy nyomot hagyok. Hogy ha majd nem leszek, akkor érezzem azt, hogy hagytam magam után valamit, nem ment kárba az ott töltött idő. És ezt érzem. Hogy a munkám fontos, van értelme.
• Fotó: Dr. Dulf Éva archívuma
– Hogyan látod, akadályozta vagy nehezítette, hátráltatta a pályázadat az, hogy nő vagy?
– Nem mondanám, hogy akadályozta, de azért nem volt könnyű egyedüli lányként, vagy a nagyon kevés nők egyikeként, többségben fiúk, férfiak között. Idővel ezt megszoktam, mondjuk, sok minden változott jó irányba azóta. Egyetemista koromban voltak vicces, vagy helyenként cikiző megjegyzések egyes tanárok részéről. Nem mindenki részéről, és lehet nem is mindig tudatosan.
Egyedüli lány voltam a csoportunkban. Voltak tanárok, akik ezt nem tudták szó nélkül hagyni, vagy igyekeztek velem éreztetni. De én nem hagytam magam.
Még első éven egy tanár feltett egy nagyon egyszerű matek kérdést, amiről tudta, hogy mindenki tudja a választ, mert annyira alap volt. Engem szólított fel, és annyira ideges lettem, hogy hirtelen románul nem tudtam helyesen válaszolni. Magyarul tudtam a helyes választ, de nem tudtam mondani románul. Na, én ezután mindent megtettem, hogy ilyen többet ne forduljon elő.
– Most milyen a fiú-lány arány a hallgatók körében? És a tanszéken, ahová tartozol a férfi-nő arány?
– Amikor tanítani kezdtem, én voltam a negyedik nő a tanszéken a nagyjából 30 oktató közt. Mára azonban már fele-fele arányban vagyunk nők, miközben kétszer akkorára nőtt a tanszékünk. Mondjuk, régen talán az is hozzájárult ahhoz, hogy kevés lány jött ilyen mérnöki szakokra, hogy volt egy elképzelés, hogy kezeslábasban („salopétában”), olajosan sétálgat a mérnök egy gyárban, a gépek között. Ez azonban mára sokat változott.
Ma már a középiskolások is tudják, hogy a programozó mérnökök egy laptop előtt ülnek, sokszor nem is látják azokat a gyártósorokat, csak egy mikrokontrollerrel dolgoznak.
De semmiképp sem az a régi mérnöki munka, amit 30 évvel ezelőtt képzeltek. Emiatt is gondolom, hogy egyre több lány mer ilyen szakokra is felvételizni. És változott a diáklányok csoportja is. Korábban a nagyon bátor, bevállalósabb lányok jelentkeztek, rövid hajjal, fiúsabb öltözködési stílussal. Ma már látom, hogy a nagyon nőies lányok is megjelentek: nőies öltözet, magas sarkú cipő, manikűr. Úgyhogy ezek a berögződések szépen épülnek le.
• Fotó: Dr. Dulf Éva archívuma
– Hogy látod, voltak olyan kihívások amelyekkel a férfi kollégák kevésbé kellett megbirkózzanak?
– Talán régebb magától értetődőbb volt, hogy ez egy férfias szakma, és így a fiúkat, férfiakat nem akarta a családjuk lebeszélni, hogy ilyen szakmát tanuljanak. Szerintem nem azon múlik az eredmény, a siker, hogy valaki férfi vagy nő. És ha van siker, akkor már mindegy, hogy nő vagy férfi érte el azt, utána már nem lehet nem komolyan venni.
– Mit tanácsolnál azoknak a fiatal lányoknak, akiket hozzád hasonlóan vonz a műszaki pálya, de számukra kicsit ijesztő ez a terület, vagy próbálják eltántorítani őket?
– Szerintem a lányok általában nagyon kitartóak tudnak lenni, úgyhogy én minden lánynak azt üzenem, hogy, ha egy picit is érdekli őket ez a terület, bátran vágjanak bele! Hamar ki fog derülni, hogy nekik való vagy sem, és ha mégsem, nem kell egy életen át ezzel foglalkozni, lehet váltani. A legfontosabb az, hogy legyen meg a belső indíttatás, a szakmai kíváncsiság. Ha az megvan, ha érzik, hogy igazán az ő útjuk, nem a szülők beszélték rá, hogy ez egy menő, pénzes szakma, hanem valóban érzik, hogy ezt szeretnék végezni, akkor bele kell vágni. És meglátják: ezen a pályán is van hely a lányok számára!
