• Fotó: Dr. Magyari Sára archívuma
– Mivel foglalkozol?
– Jelenleg is nagyon sokrétű a tevékenységem, de 19 éves korom óta sok mindennel foglalkoztam. Tanítóképzőt végeztem Nagyváradon, utána tanítóként dolgoztam. Majd az Ady Endre Sajtókollégiumba jártam, és rá néhány évre mentem csak egyetemre, magyar irodalom és néprajz szakra. Még egyetem alatt voltam a Csiky Gergely Állami Magyar Színház irodalmi titkára néhány hónapig, az egyetem után visszajöttem Temesvárra magyartanárnak, és így végeztem a mesterit és a doktorit is. Ez idő alatt létrehoztunk egy Start Tanácsadó és Továbbképző Iroda nevű egyesületet, ahol tréningeket, képzéseket tartunk.
Itt tartok magyar nyelv és kultúra tanfolyamot román anyanyelvűeknek. Miután ledoktoráltam, hívtak a Nyugati Egyetemre, ahol a magyar nyelvet és kultúrát tanítottam nem magyar egyetemistáknak.
Ez egy zseniális kezdeményezése volt ott az egyik professzor asszonynak, aki azt mondta, hogy aki a temesvári Nyugati Egyetemen tanul, annak a bánsági négy kultúra közül kettőt kötelezően ismernie kell. Így a diákok a német, magyar, szerb és cigány nyelv és kultúra közül választhattak. Tudománynépszerűsítéssel is foglalkozom, van egy rádiós műsorom a Román Rádió temesvári stúdiójában a Nyelvről, emberről, kultúráról című műsor, ahol a nyelven, nyelvi viselkedésen keresztül az értékrendet a próbálom bemutatni, valamint a nyelvnek a különböző működési felületeit. Az aradi Nyugati Jelenben van most már lassan tíz éve egy humorrovatom, erre nagyon büszke vagyok, mert humorrovatot azért kicsit más írni, de ez is tudományos jellegű. A címe: Női szemmel – Tisztán tudományos talajon. Itt is az emberi viselkedést próbálom meg bemutatni humorosabb módon, főként a nő-férfi magatartásokat, nyelvhasználaton, viselkedésen keresztül.
– Már csak a városneveket is nehéz követni: Nagyvárad, Arad, Temesvár… Hová valósi vagy?
– Édesanyám aradi, édesapám nagyváradi volt. A kommunizmus bevett gyakorlata szerint őket kihelyezték, így Temesvárra kerültek, én ott születtem, nőttem fel. Nagyváradon végeztem a pedagógiai líceumot, majd a sajtókollégiumot. Később Kolozsvárra mentem egyetemi és doktori képzésre. Az otthonom ma is Temesvár, de a munka, a tanítás az régóta Nagyváradhoz köt.
• Fotó: Dr. Magyari Sára archívuma
– Kutatóként mi az, ami érdekel?
– A nyelv és kultúra kapcsolata az, ami mindig is érdekelt. Külön kutatási területem a magyar mint idegen nyelvnek a tanítása és ennek a módszertana. 1995 óta Temesváron román anyanyelvűeknek, főként felnőtteknek tanítok magyar nyelvet idegen nyelvként. A Partiumi Keresztény Egyetemen 2013-ban bevezettük a magyar mint idegen nyelv módszertanát választható tantárgyként, egyrészt a tanítóképzősöknek, másrészt a magyar szakosoknak. Mert vannak gyerekek, akik úgy kerülnek be a magyar tannyelvű iskolákba, hogy nem beszélik anyanyelvi szinten a magyart, mert mondjuk, vegyes házasságból származnak. Azokkal mit tudunk kezdeni az oktatásban? Hiszen
Temesváron, Arad megyében, több romániai megyében is vannak ilyen helyzetek, és bizony, nekik nagyon nehéz Petőfit tanítani. Erre az alapgondolatra fűztem rá tankönyveket, módszertani előadást is.
A második, ami érdekel, hogy a nyelvi viselkedésen belül a férfi-nő gondolkodás és a férfi-nő kommunikáció hogyan működik. Például, hogy miként működnek az iskolák férfiak nélkül. Az oktatásban nagyon gyakran használom a kutatási eredményeinket, és az a fajta kutató vagyok, aki nemcsak diagnosztizál, hanem megoldási javaslatokkal is jön. Több csoportos kutatást is vezettem, ahol általában megnézzük, hogy mi van a világban, de a leíró jelleg mellett megnézzük azt is, hogy mit lehet tenni a pozitív változásért, például kénytelen vagyok sokszor kultúra-revitalizációval is foglalkozni.
– Pedagógusnak indultál, újságíró lettél, majd egyetemi oktató és kutató. Hogy alakult ez az pálya?
– Az írás még általános iskolás koromból jön, olyan 11-12 éves lehettem, amikor egy gyermek és ifjúsági újságban meghirdetett pályázaton a szilvás gombóc készítésének történetét írtam meg nagyon humorosan. Aztán tanítónő lettem, de pár év múlva beiratkoztam a sajtókollégiumba, Váradra. Szűcs Lászlótól kaptunk egy olyan feladatot, hogy fedezzük fel, valóban ott hever-e téma az utcán. Fiatal lányként kiültem a városközpontban a térre, hogy keressem a témát. 24 éves voltam: magassarkú cipő, szoknya. Hát jöttek a témák. 40-es, 50-es kicsit kopasz, kicsit pocakos témák. Így indult az újságírói pályám. Amikor jelentkeztem Aradra a Nyugati Jelenhez, inkább lapterjesztő állást akartak nekem adni. De aztán rögtön megjelent az egyik írásom is, azóta is folyamatosan írok.
– És hogyan lett a fiatal újságíró lányból, aki az utcán kereste a témát egyetemi oktató?
– Egyszer véletlenül meghallottam a tanáraim beszélgetését: Molnár Judit Nagyváradon élő magyartanár, aki annak idején tanított, azt mondta: „ennek a Magyari-lánynak tovább kellene tanulnia”. Benczédy József magyarországi professzor úr grammatikai kérdéseire mindig zsigerből válaszoltam, ami őt nagyon meglepte.
Ez a két tanári visszaigazolás volt az, ami elindított a továbbtanulás felé. 25 éves voltam, amikor felvételiztem Kolozsvárra a magyar néprajz – magyar nyelv és irodalom szakra, de tulajdonképpen nem készültem arra a felvételire.
Úgy indultam neki, hogy megpróbálom, aztán ha úgy látják, odavaló vagyok, jó, ha nem, nekem van munkahelyem, megy az élet tovább. Mindig két lábon álltam a földön. No, de felvettek, és akkor kicsit nehéz volt. Mert Temesváron ott voltak a harmadikosaim, Kolozsváron meg a nappali tagozatos képzés.
– Hogy lehetett ezt kivitelezni?
– Vonaton, buszon töltöttem ezeket az éveket. De szerencsém volt: talált megoldást az iskola vezetése is, megértőek voltak az egyetemen a tanáraim is. Hétfőn tanítottam, este vonatra ültem, éjszaka utaztam, kedden reggeltől estig ültem az órákon. Este ismét egész éjszakai vonatozás, szerda reggel az állomásról egyből beestem az osztályterembe, a szorzótábla mellé. Nagyon hálás vagyok Pozsony Ferenc tanár úrnak, aki az első év után behívatott, és azt mondta: „Sára annál többet ér, mintsem itt hatos-hetessekkel bukdácsoljon”. Így fizetés nélküli szabadságot vettem ki az alapképzés idejére. Tíz évig voltam Kolozsvárhoz kötve, de nem éltem ott. Két-három napig egyetem, aztán haza Temesvárra, mert a magánélet is ide kötött.
• Fotó: Dr. Magyari Sára archívuma
– Mi motivált arra, hogy elindulj a kutatói pályán?
– 20 éves voltam, amikor találkoztam Budapesten egy negyvenes tanárnővel, aki szép volt és okos, négy gyermeket nevelt, és olyan előadásokat tartott, hogy nem lehetett nem figyelni.
Abban az egy hétben, amíg ott voltam egy képzésen, én azt éreztem, hogy olyan szeretnék lenni, mint ő. És a mai napig dr. Nádor Orsolya egy ilyen piedesztálon van, mentoromnak, barátomnak tartom.
Ő volt az, akinél én megláttam a világnak ezt a szeletét. És kezdtem megérezni a saját erőmet.
– Volt-e valami, ami ijesztő vagy aggasztó volt számodra, amikor a tudományos pálya mellett döntöttél?
– Aggasztó volt már az egyetem kapcsán is, hogy fogom-e bírni az ingázást? Nem tudja az ember, amíg ki nem próbálja, hogy mit jelent. 350 km van Temesvártól Kolozsvárig. Vonathoz, buszhoz voltam kötve, és a menetrend nem volt mindig megbízható. Majd amikor doktorira felvételiztem, az is aggasztott, hogy fogom-e állni a sarat, hogy valóban vagyok-e olyan tehetséges, olyan kitartó, szorgalmas. És ott voltak nehéz pillanatok. Ma már azt is tudom, hogy nem baj az sem, ha nem leszek tanár, ha nem lesz egyetem, ahol dolgozzak, mert ma is van két kezem, és tudok ablakot mosni, ha szükséges. Mert Temesváron egy óra ablakmosás egy magánórának az ára.
– Mi az, ami most a szakmai pályádon örömöt okoz számodra?
– Amikor fiatalokkal foglalkozom, de általában, amikor emberekkel foglalkozom. Nagyon jól érzem magam a diákjaim között, nagyon sok tiszteletet és szeretetet kapok. A Janus Pannonius Szakkollégiumnak a magyaros műhelyét vezetem, tehetséggondozással is foglalkozom. Temesváron van a Bolyai János Szakkollégium, ez fogja össze a magyar diákokat. Meg elég sokat járok mindenféle településen, elmegyünk a legkisebb városba és a legkisebb faluba is, ahová hívnak, és ahol 10 ember összegyűlik. Szeretek az idősekkel is beszélgetni.
Nagyon fontos, hogy egy kutató ne zárkózzon be az elefántcsont-toronyba. Ezért is tartom fontosnak a tudománynépszerűsítést,
mert van egy szaknyelv, amit mi, szakemberek értünk és használunk, de ha az nem megy át az átlagember irányába, akkor jönnek például az összeesküvés-elméletek, és a sok butaság, amivel ma találkozunk.
• Fotó: Dr. Magyari Sára archívuma
– Mikor volt a legutóbbi sikerélményed? Fel tudod idézni?
– Én nagyon apró dolognak is tudok örülni. Egyik nap bementem az egyetemi könyvtárba, és az egyik könyvtárosnő mondta, hogy olvassa az új rovatom, és hogy nagyon-nagyon tetszik neki. Aztán ott van a Tandem című kötetem, sok könyvbemutatóra hívnak. Meghívtak november végén Budapestre is, egy nagyon jó hangulatú és teltházas rendezvény volt.
– Sikeresnek érzed magad?
– Igen, azt mondanám. Az egyik legfontosabb alapelvem szerint igen:
önmagamhoz méltó életet élek. Nagyon fontos, hogy az, ami érdekel, amihez erőt és motivációt érzek, azt meg kell valósítanom, abba bele kell fognom.
És ezt mindig meg tudtam és meg tudom tenni.
– Hogyan látod, hátráltatta-e valamikor a pályádat az, hogy nő vagy?
– Igen is, és nem is. Az egyik ilyen negatív tapasztalatom: egy román férfi inspektor mondta azt, hogy mit gondolok én, majd ott a sáros faluban járok a magassarkú cipőmben?! Akkor ez nekem nagyon rosszul esett. Így visszagondolva, azt hiszem, ez nem feltétlenül hímsoviniszta beszólás volt, hanem egy férfi nézőpont arra vonatkozóan, hogy milyen falvak vannak, és hogy oda milyen pedagógusok valók. De én akkor ezt a nőiségem megsértéseként éltem meg. Egy másik eset pedig, hogy egy konferencia utáni vacsorán a férfiak vicceket mondtak, boroztunk, jókat nevettünk, és egyszer csak én is mondtam egy viccet. Az egyik magas fokozatú tanár erre így reagált: „maga azért van itt, hogy nevessen a vicceinken, nem azért, hogy mondja”. Az asztaltársaság fele nő volt, és ezen mindenki nevetett, rajtam kívül, a nők is.
– És mit gondolsz, van olyan a tudományos pályán, amivel a férfiak kevésbé kell megbirkózzanak?
– Ha elmegyünk egy konferenciára, és azt látjuk, hogy a férfiakon ing, öltöny, nyakkendő van, az rendben. Ha nőként ügyes vagy, és ott van rajtad a magassarkú, szoknya, meg egy kis rúzs, akkor a kolléganők közül néhányan csúnyán fognak rád nézni, és akár még szóvá is teszik. Nem a férfiak, nagyon sokszor a nők. Tartottam már úgy előadást 2015-ben a Magyar Tudományos Akadémián, hogy utána odajött hozzám egy nő, és a piros magassarkúmra azt mondta: nem odaillő. Hasonlót egy férfinak biztosan nem merne mondani, ha eszébe is jutna. Sokszor emiatt
azt gondolom, hogy a férfiközpontú világ nem is mindig a férfiak miatt az, sokszor a nők miatt ilyen. A feminizmusnak van egy nagyon rossz értelmezése. Nagyon sok nő sajnos elhiszi azt, hogy egy nő vagy szép, vagy okos.
És mindent megtesznek amúgy nagyon okos nők, hogy ne legyenek szépek, sőt, hogy ne legyenek nőiesek. A baj csak az, hogy a férfiak világa csak egyik szelete a valóságnak, a másik fele a női szelet, ezt a kettőt egymás mellé kell tenni, nem egyiket megváltoztatni a másik szempont szerint. Mert csak így fogunk többet látni a világból.
– Mit tanácsolnál azoknak a fiatal lányoknak, akik tudományos pályát fontolgatnak?
– Ismerjék meg önmagukat, saját képességeiket. A kényelem és a gyávaság nem jó tanácsadó, szerintem ez a két főbenjáró bűn. Az ember magában csak akkor fog bízni, ha beleáll egy történetbe, és meg fogja látni, hogy egész jól teljesített. Olvassák Vörösmarty Csongor és Tündéjét! Tünde le kellett mondjon a halhatatlanságáról, azaz a maximalizmusról. Az nem egy járható út. Én Kós Károly szülővárosában, sőt a szülőházában élek. Az ő alapelve volt az „ahogy lehet”. Bele kell fogni a dolgokba, ahogy lehet, és aztán majd alakulnak, legtöbbször pozitívan.
korábban írtuk
Az első női sebész: Dr. Szabó Judit
Kilencvenhetedik életévében, február 19-én elhunyt dr. Szabó Judit, Erdély és Románia első női sebészorvosa. Egyike volt Kolozsvár polgári karaktereinek, aki nemcsak orvosi tudásával, hanem páratlan emberségével is mindenki segítségére sietett.
