Tudós nők – Dr. Bakk-Miklósi Kinga: Sikerekről, örömről beszélni csak dadogva tudunk

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem professzora, a Tanárképző Intézet vezetője. Emellett a Protestáns Teológia Intézet doktoranduszait, valamint a BBTE pszichológia és színész szak növendékeit is tanítja óraadó oktatóként. Marosvásárhelyiként egy évtizedig Kolozsvár volt az otthona, aztán hazatért. Amikor épp nem valamelyik oktatási intézményben tanít, akkor terapeutaként rendel, vagy pszichodráma képzési és önismereti csoportokat vezet. No meg a Pszichopatika népszerű podcast-sorozatot viszi. Középiskolás lánya miatt is a pályaválasztás motivációi az elmúlt időszakban tudományos fókuszába kerültek, valamint a járvány utáni pszichológiai immunrendszer kérdésköre. Az interdiszciplinaritás híve és hiteles példája.

Életírta
2025. január 06., 22:32
Gergely Orsolya

• Fotó: Dr. Bakk-Miklósi Kinga archívuma

– Mivel foglalkozol?

– Pszichológus alapvégzettséggel egyetemi oktató vagyok, négy intézményben tanítok, csütörtökönként a rendelőmben dolgozom, hétvégenként pszichodráma és önismereti csoportokkal foglalkozom.

– Lenyűgöző! Milyen út vezetett idáig?

– Nagyon nagy szeretettel is szívesen végzem ezeket mind. Tanítóképzőt végeztem Marosvásárhelyen, ahol már tizedik osztályban világossá vált, hogy a pszichológia lesz az én utam. Onnan igazából csak tovább bomlott ez az ügy. Persze megpróbáltam céltudatosan is haladni. Előbb Kolozsvárra jelentkeztem gyógypedagógia szakra, ott másodéven kiderült számomra, hogy ez kevés, vagy nem igazán az, amit én keresek, ezért jelentkeztem a pszichológiára, párhuzamosan végeztem mindkettőt. A pszichológia magiszteri szakdolgozatom már egy kicsit szélesebb kutatási területre vitt,

a kétnyelvűség pszichológiájáról írtam, és akkor gondoltam egy nagyot, hogy milyen érdekes lenne ezt egy másik tudományterület szempontjából megvizsgálni. Mondjuk, nyelvi szempontból.

És zöldfülűként, mindenféle előzetes ismeretség nélkül bekopogtam a Bölcsészkarra, Péntek János professzor úrhoz, az akkori Nyelvészeti Tanszék vezetőjéhez, elmondtam, hogy én ki vagyok, honnan jövök, mi érdekel engem, mi lenne az ötletem. Azt a választ kaptam: ilyen még nem volt, de lehet szó róla. Így már a Nyelvészeti Intézetben doktoráltam. Később rájöttem, ez egy sor problémát okozott a bürokratizált rendszerünkben, hogy alapképzés egyik tudományterületen, doktori másikon, így elmentem a Pécsi Tudományegyetemre pszichológiából habilitálni.

– Igazi interdiszciplináris habitusod van, sok szakterületet is ötvözöl, vélhetően nem volt ez könnyű.

– Valójában mindig azt éreztem, hogy az utamon vagyok, és azt csinálom, amit szeretek, ami kihívás, amit érdemes meglépni. Ez sokat könnyített a dolgomon. Sokszor éreztem azt, hogy teljesen ismeretlen környezetben kell kipróbálnom magam, és ez azért soha nem könnyű.

– Most kutatóként milyen kérdések foglalkoztatnak?

– A Covid-19 világjárvány utáni pszichológiai immunrendszer érdekelt az elmúlt időszakban. Már csak azért is, mert a járvány időszak után épp pályaválasztás előtt állt a lányom, és kezdett jobban foglalkoztatni ez a téma. Nevezetesen az, hogy

mi lesz velük, akik egy olyan előzményből kerülnek ki, ami nagyon nem szokványos, és ez hogyan hat a pályaválasztásukra.

Pályaválasztás előtt álló nyolcadikosok valamint tizenkettedikesek körében kutattam.

– Mi volt az elsődleges motivációd arra, hogy kutató szeretnél lenni?

– Alapvetően oktatónak tartom magam, nem kutatónak, a munkámban a tudományos kíváncsiság vezérelt. Meg akartam jobban érteni, körbe akartam járni azt a jelenséget, ami érdekelt. Motivált, hogy újat tanuljak, átjárást, hidat találjak tudományterületek, témák, tartalmak között, és ne csak pszichológiai szemüveggel lássam a dolgokat. Igazából ez a tulajdonságom megmaradt, az, hogy területeket kapcsolok össze: pszichológiát és művészetet, üzleti világot, médiát, vallást, művészetpszichológiát, reklámpszichológiát, pasztorálpszichológiát, neveléslélektant, stb. Szinte minden interdiszciplináris, amit oktatok.

– Volt valami ijesztő, aggasztó ezen a pályán, amikor elindultál 22 évesen?

– Bár a nagyvilág számára az interdiszciplinaritás nagyszerű dolog, a tudomány és az egyetemi bürokrácia a „tiszta” dolgokat részesíti előnybe, így nehéz volt, hogy különböző tudományterületeken tanultam, kutattam, tanítottam, ez gyakran volt bökkenő.

– Mi az, ami most számodra örömet okoz? Mert ahhoz, hogy ennek az öt intézménybeli munkádnak és a sok egyébnek a gyeplőjét kézben tartsd, kellenek az örömforrások.

– Apró örömeink vannak szerintem. De fontos, hogy legyenek, és minden nap felfedezzük azokat. Magánemberként öröm, ha úgy érzékelem, hogy jól vagyok, elégedett vagyok a kis világomban, egészségesnek tudom magam, a lányom. Szépen alakulónak látom a 17 éves lányom életét. Megelégedettséggel és nyugalommal tölt el, hogy úgy látom, jó alapjai vannak, és boldogulni fog a világban. A tőlem telhetőt talán megtettem.

Jó érzéssel, örömmel tölt el a semmittevés, amiben nyugalom van, amikor nem kell beszélni, nem kellenek szavak, csak úgy meg lehet élni a pillanatot.

Olvasok, lovagolok, zenét hallgatok, színházba járok, nagyokat sétálok, kirándulok, barátaimmal találkozom, ezeket szívesen teszem, feltöltenek. A szakmában pedig, mint tipikus segítőnek, öröm, amikor látom azt, hogy segíteni tudtam, hogy változik az ember élete, nem kínlódik, meggyógyult például a pánikbetegségből, a szorongásából, élhetőbbé vált az élete, és ehhez valamelyest hozzájárultam. Öröm, amikor a diák szemében látom, hogy felcsillan valami, hogy meglepődik, érdeklődni kezd.

• Fotó: Dr. Bakk-Miklósi Kinga archívuma

• Fotó: Dr. Bakk-Miklósi Kinga archívuma

– Mikor volt legutóbb sikerélményed?

– Nemrég. Ez egy olyan periódus, hogy az élet sokféle sikerélménnyel ajándékozott meg. Van egy Pszichopatika podcast-sorozatunk, amit egy kedves barátommal viszünk. Az első évad tartalmát sikerült könyv formában kiadnunk, nemrég volt egy könyvbemutatónk a Marosvásárhelyi Könyvvásáron, ahol rengeteg ember jelent meg. Kimondottan jó érzés volt végignézni a közönségen, azt érezni, hogy annak a sok embernek ez a könyv fontos, és hozzáad az életükhöz. Ez nemcsak szakmai siker, hanem ez emberi, személyes siker is, ez sokat jelentett nekem.

– Sikeresnek érzed magad?

– Igen. Azért is, mert elég korán megtaláltam azt, ami érdekel. Az utam taposva úgy éreztem, hogy helyem van ezen a pályán, és ez nem öncélú és öntörvényű dolog, hanem hozzáteszek mindahhoz, ami eddig adott. Sok visszajelzést, megerősítést kaptam az évek során a környezetem részéről, egy pillanatig nem gondoltam, hogy nem lennék sikeres, vagy ennek ne lenne értelme, célja és haszna.

– Kivétel nélkül sikeres nőket keresek meg ezzel az interjú sorozattal, ezzel a kérdéssel azonban a többségnek „meggyűlik a baja”. Szerinted miért nehéz nőként kimondani azt, hogy sikeres vagyok?

– Azt hiszem, hogy van ennek kulturális része is, ami lehúz minket.

Ebben a szűk Erdélyországban sikerekről, örömről beszélni csak dadogva tudunk. Hamarabb beszélünk arról, hogy mi nem jó, hogy mi akaszt, mi a nehézség, hogy hol és hogyan botlunk meg, mennyi baj van.

Másrészt pedig sok ellenszenvet, ellenállást szülhet az, ha azt mondod, sikeres vagy.

– Mi az, ami ma neked kihívást jelent?

– A serdülő lányom nevelése egy olyan dolog, amiben állandóan keresem az egyensúlyt: a közelség, távolság, szigor, következetesség, lazaság, vagányság között. A szakmai kihívást igazából az időmenedzsment jelenti. Fontos számomra az, hogy úgy végezzem a feladataimat, munkámat, hivatásomat, hogy maradjon időm magamra, a barátaimra, és azokra a dolgokra, amiket szeretek, és ezeket ne hanyagoljam egy pillanatra sem.

– Hogyan látod, valamikor hátráltatta ezt az amúgy nagyon szép pályát az, hogy nő vagy?

– Igen. Bár nem szívesen beszélek róla, mert szeretném hinni, hogy nem. De sajnos érzékeltem. Sokszor. Csak soha nem erre koncentráltam. Nekem az segített, hogy nem vettem fel a kesztyűt, hogy nem vonultam vissza, nem sértődtem meg, nem futottam el. Bár rosszul esett, nem bátortalanított, nem tántorított el attól, amit feladatomnak láttam. Nem egy esetben éreztem ezt. Próbálom úgy képviselni magam, hogy nem kérem ki magamnak, de a véleményemet elmondom. Ez egy olyan dolog, amivel számolni kell, ott van a levegőben.

– Hogy látod, vannak, voltak olyan kihívások, amelyekkel például a férfi pályatárs nem vagy kevésbé kellett megbirkózzon?

– Nem egyszer tapasztaltam, ha egy nő mond egy okosságot, valami fontos dolgot, az nagyon jó, ha azonban férfi mondja ugyanazt, sokkal nagyobb lesz a jelentősége.

– Mit tanácsolnál a pályakezdő, fiatal nőknek, akiket érdekelne a tudományos pálya, de bizonytalanok?

– Keressenek, találjanak rá jó mentorokra. Nekem nagyon sokat segített mind a terápiás, mind pedig a tudományos munkában az, hogy jó mentoraim voltak, idősebb, tapasztaltabb, bölcsebb emberek, akik nagyon sokat segítettek abban, hogy élesebben rálássak arra, hogy milyen a választott út, mivel kell számolni, ami a „nagykönyvekből” nem derül ki. Valahányszor elbizonytalanodtam, megfogták a kezem, vagy erősebben fogták meg a kezem. Fontos ugyanakkor egy olyan kapcsolati hálónak a kiépítése, ami támogat a fejlődésben, és nem lehúz. És természetesen a célt nem szabad soha szem elől téveszteni!

korábban írtuk

Bizalom, bátorság és egy jól működő autó: nagymama a taxi volánjánál
Bizalom, bátorság és egy jól működő autó: nagymama a taxi volánjánál

A gyergyószentmiklósi Csala Magdolna évtizedek óta több ezer kilométert tesz meg havonta, a munkája mellett pedig unokáit is fuvarozza a hétköznapokban. Bizalom és bátorság – erre a két alapelvre épül az élete.