– Mivel foglalkozol?
– Biokémikus vagyok, és a biokémiának egy speciálisabb területével foglalkozom: proteomikával és metabolomikával. Ez azt jelenti hogy, nem egy-egy kiragadott fehérjét vagy molekulát, hanem a fehérjék összességét vizsgáljuk a sejtben. Ugyanezt tesszük a kis molekulák szintjén is. Általában úgy szoktam a hallgatóimnak szemléltetni, hogy
azok, akik dolgoznak a szervezetünkben, akik a tényleges munkát végzik, azok a fehérjék, és a kis molekulák a termékek. Mi mindkettőt próbáljuk vizsgálni.
Tehát az is érdekel minket, hogy ki végzi vagy éppen nem végzi el a feladatot, és az is, hogy mi lesz ennek az eredménye különböző betegségek esetében.
– Hogyan lesz egy székelyudvarhelyi középiskolás lányból a Debreceni Egyetem kiváló oktató-kutató professzora?
– Hosszú idő alatt. Középiskolában is érdekelt a biológia, de a kémia is. Még felvételi előtt is nehezen döntöttem, a tanáraimat már az őrületbe kergettem azzal, hogy nem tudtam: orvosira menjek vagy biológiára. Arra azonban rájöttem viszonylag hamar, hogy annak ellenére, hogy imádom a kémiát, valahogy nekem túl élettelennek bizonyult. Aztán amikor rátaláltam egy biokémia könyvre, megvilágosodtam, hogy végül is nem kell választani, mert a biokémiában megvan a kémia és a biológia is. Akkoriban viszonylag kevés szakkönyv volt, nehezen lehetett hozzájutni jó könyvekhez.
Ha hinnék a véletlenben, azt mondanám, véletlenül került hozzám külföldről az Orvosi biológia című egyetemi tankönyv. Ez egy annyira fantasztikus olvasmány volt, hogy engem teljesen elvarázsolt. Úgy éreztem, én is ezzel akarok foglalkozni.
Így Kolozsvárra jelentkeztem a biológus szakra. Aztán ott adódott egy lehetőség, akkor indult Debrecenben egy molekuláris biológus képzés, és az egyik tanárom javaslatára megpályáztam ezt. Két évig mondhatni párhuzamosan folytattam a tanulmányaimat Kolozsváron és Debrecenben. Többnyire Debrecenben voltam, de hazajártam Kolozsvárra, laborgyakorlatokra meg vizsgákra. Nyilván dupla annyi vizsgám volt, két különböző országban, és ez eléggé megterhelő volt. Azonban így alakult ki a kapcsolatom a Debreceni Egyetemmel. Kolozsváron később elkezdtem a mesterit, és dolgoztam is egy évet az egyetemen, de közben egyértelművé vált számomra, hogy az én utam Debrecenbe vezet, és végül emellett döntöttem.
– Könnyű volt ez a döntés?
– Nem, nem volt az, mert nekünk nem volt tervben az, hogy külföldre megyünk. Akkor már együtt voltunk a férjemmel, és ketten kellett döntsünk. A terveink szerint csupán három évre, a doktori képzés idejére maradtunk volna, aztán irány haza. Az élet azonban mást tervezett. Született két gyermekünk, és ez némiképp módosította a menetrendet. El is húzódott a doktori képzés, a tervezett három évből több lett, körülbelül négy évet a gyerekekkel töltöttem otthon. Aztán a lányaim közben elkezdték az iskolát, és amikor megvolt a doktori fokozat, végül is úgy döntöttünk, hogy maradunk. Minden feltétel adott volt a kutatáshoz, és ez sokat nyomott a latban. És az is, hogy a férjem megértette a helyzetem, és hajlandó volt társ lenni, támogatni az utamon. Mert nélküle nem sikerült volna.
– És mi motivált arra, hogy ez a kutatói munka folytatódjon?
– Annyira érdekes volt számomra az, hogy egy kicsit bepillantást nyerhettem abba, hogy mi történik a molekulák szintjén a sejtjeinkben. Ez számomra egy varázslatos világot jelentett, beszippantott, és nem engedett.
Olyan, mintha egy mesebeli kristálybarlangban lennék, ahol bármerre nézek, mindenfelé csodálatos dolgokat láthatok.
Sokat kellett olvasni. Ez régen nagyon egyszerű volt, mert csak kinyitottam egy tankönyvet, és ami abban benne volt, minden új volt. Aztán ahogy az ember ezeket megtanulja, már újabb és újabb kutatásokról kell olvasni, saját kutatást végezni, saját adatokat gyűjteni, tehát többet kell dolgozni azért, hogy a barlangban újabb csodákat láthassak. Folyton új kérdések születnek, és ezekre újabb kutatással kell válaszolni.
– Mindezek mellett mi az, ami ma neked ezen a pályán örömöt okoz, ami miatt nem akarsz kijönni abból a csodálatos barlangból?
– Nagyon szeretem az újabb kérdéseket, az újabb „barlangbeli csodákat”, az újabb mélységeket. És közben az is kiderült, hogy nagyon szeretek tanítani. Ugyanakkor utazni is nagyon szeretek, és más kultúrákból származó emberekkel együtt dolgozni.
Még kisgyerekként arról álmodtam, hogy sokat fogok utazni, sok szép helyet és sok érdekes embert fogok megismerni, nagyon sok olyan ismerősöm lesz, aki más országból származik. Nagyon örülök, mert ez így mind megvan, ezt is megadta nekem ez a pálya.
A munka elég sok utazással jár a konferenciák és projektek révén, és az utazás mindig egy jó lehetőség arra, hogy a mindennapokból egy kicsit kilépjek. Ilyenkor teljesen új dolgokat ismerhetek meg. Mindig is törekedtem, hogy nemzetközi kutatócsoportban dolgozhassak, és épp most számoltam össze, hogy jelen pillanatban tíz különböző országból van kollégám a munkacsoportomban. Olyan szép látni azt, hogy más kultúrából, más közegből érkezünk, mégis ugyanazon dolgozunk, ugyanazok a dolgok motiválnak. Mindannyiunk kis mozaikja szükséges, hogy teljes legyen a kép.
– Van romániai, erdélyi kollégád?
– Most épp nincs, egy korábbi projektben volt, de azért van kapcsolatom Erdéllyel. Rendszeresen járok tanítani Kolozsvárra, konferenciákon is részt szoktam venni, és örömmel várom és fogadom a kollégákat, diákokat, akik otthonról érkeznek.
– Volt valami ijesztő vagy aggasztó az elején a tudományos pálya kapcsán?
– Igen. A magyarországi és a romániai iskolarendszerünk is egy eléggé perfekcionista rendszer, ahol nagyon nagy az elvárás. A tanulmányaink során valahogy az alakul ki bennünk, hogy mindig, magunkkal szemben is, hatalmasak az elvárások. Ami nem lenne baj, ha mi is legalább fele olyan magabiztosak lennénk, mint mondjuk, az amerikaiak vagy a nyugat-európaiak.
Az volt sokáig az óriási nagy kérdésem, hogy vajon képes vagyok-e kutatni, újat mondani? Nehéz volt elhinnem, hogy meg tudom csinálni, hogy alkalmas vagyok én erre a pályára.
Ez volt szerintem a legnagyobb nehézség, mert aztán a többi már igazából teljesítendő feladat volt. Két kisgyerekkel nem volt valami egyszerű külföldön kutatni, de ez is egy olyan kihívás volt, amit mindig meg kellett oldani és menedzselni kellett. Ez az önmarcangoló elég vagyok-e kérdés azonban eléggé el tudta venni az energiát sok mindentől. Most persze, visszagondolva, ez egy teljesen szükségtelen szorongásnak tűnik, mert úgyis nagyon hamar kiderül, akárcsak az evolúcióban, hogy aki tud teljesíteni, az marad, aki meg nem, az kiszóródik. Nagyon sokféle hallgatóval dolgozom együtt, és azt látom, hogy a külföldi hallgatók igen jelentős része nem küzd ilyen jellegű problémákkal. Lehet érdemes lenne ezt megtanulni tőlük.
– Mit gondolsz, köze lehet ennek ahhoz, hogy nő vagy?
– Előfordulhat. Nyilván a férfiak is küzdenek azzal, hogy egy adott feladatra alkalmasak-e vagy nem, de úgy gondolom, hogy a nőknél ez valahogy fokozottabb.
Főként Erdélyben még mindig gyakran tapasztalom azt, hogy ha férfi vagy, bármit tehetsz, ha nő vagy, azért még mindig bizonyos szempontból korlátozottabbak a lehetőségeid. Ezt nem szabad elfogadni.
Hogyha érez magában valaki elég energiát, vagy úgy gondolja, hogy van valami, amivel hozzá tud járulni a nagy egészhez, vagy tud adni valamit a tudománynak, a világnak, saját magának, akkor igenis, menni kell előre, mindegy, hogy ki mit mond.
– Ezek a bizonytalanságok idővel elfogynak, leépülnek?
– Ahogy az ember halad előre a pályán, idővel azért csökkennek, fogyatkoznak, de teljesen talán soha nem fogynak el. Nemrég egy doktori bizottság elnökeként visszaemlékeztem, hogy az én doktori védésemen mennyire ideges voltam. Azonban elnökként is volt bennem némi szorongás, nem ugyanaz, mint régen, és nem olyan intenzív, de valahogy egy kicsit mindig izgul az ember, hogy minden rendben lesz-e. Végülis az elnöknek is megvan a maga felelőssége, de nyilván a hallgató ezt nem tudja. Kérdésedre válaszolva, egyébként alakul: ami korábban nagyobb súlyú volt, azt közben megtanuljuk kezelni.
– Mikor volt a legutóbb sikerélményed?
– Szerencsére ez egy folyamat, nagyon sok sikerélményem van. Például, mindig motivál az, ha látom, hogy a hallgatóságot is érdekli az, amiről beszélek.
Szeretek történeteket mesélni, és fantasztikus érzés az, ha az ember rá tud hangolódni a hallgatóságra, igazi flow állapot.
Ezen kívül – természetesen – a cikkek elfogadása, jó kutatási eredmények elérése, vagy egy-egy jól sikerült megbeszélés, mind-mind jó érzéssel töltenek el. Nagyon tudok örülni a diákjaim sikereinek is.
– És ma mi okoz kihívást?
– Lassan már az a kihívás, hogy a tavalyi szabadságomat idén ki tudom-e venni. Mert az az elvem, hogy az a szabadság, amikor az ember nem dolgozik.
Egy híres kutató kérdezte a diákját, hogy mit csinált aznap? A válasz: dolgozott. És következő nap? Dolgozott. És az azt követő nap? Akkor is. Hát maga ha mindig dolgozik, mikor gondolkodik? Valahogy én is sokszor azt érzem, hogy sok mindent csinálok, és túl kevés idő jut a gondolkodásra. Tulajdonképpen a munka-magánélet egyensúly megteremtése a nagy kihívás: hogy ne sérüljön a munka se, de ugyanakkor jusson idő a családra is, és minden olyan dologra, amivel az ember szeretne foglalkozni.
– Hogy látod, hátráltatta valamikor a pályád az, hogy nő vagy?
– Nem tapasztaltam ilyent. Viszont hozzá kell tennem azt, hogy egy nagyon nyitott és elfogadó környezetben dolgozom, ahol a legfontosabb szempont a szakmai teljesítmény. Természetesen sokkal több feladattal jár az, ha valaki nőként, főként anyaként tevékenykedik. Ha valakinek gyermekei vannak, sokkal több a kihívás, amit meg kell oldani, főként amíg kicsik a gyermekek.
Sokszor gondot jelentett az, ha délután négykor volt egy megbeszélés, ugyanis kénytelen voltam felállni, és elindulni a bölcsődébe vagy az óvodába, mert teljesen mindegy, hogy mi történt a munkahelyen, nekem időben ott kellett lennem a gyermekekért.
Ugyanakkor a gyermekeim nevelése során hatalmas hatékonyságra tettem szert! Egyszerre több mindent tudtam csinálni, megtanultam nagyon gyorsan dönteni, és ezek hosszú távon olyan előnyök, amelyek minden csapatban nagyon hasznosak. Úgy gondolom, hogy minden szempontból egy óriási előny, ha az embernek van tapasztalata a gyereknevelésben.
– Hogy látod, vannak olyan kihívások a pályán, amelyekkel a férfi kollégáknak kevésbé kell megküzdeniük?
– Nem igazán. Amit talán megemlítenék, az az, hogy a férfi kollégák könnyebben tudtak részt venni különböző megbeszéléseken vagy konferenciákon, mert a feleségek otthon vitték a családi ügyeket. Ez a nőknél kicsit nehezebb, csak egy nagyon támogató otthoni környezet, egy megértő társ tud ezen átsegíteni.
– Mit tanácsolnál a fiatal lányoknak, akik gondolkodnak a tudományos pályán, de sok a bizonytalanság bennük?
– A kutatói pályán fiatalon a legfontosabb a kíváncsiság, a nyitottság az újra és a kitartás. Ha úgy érzi valaki, hogy ezek megvannak benne, akkor csak el kell hinni, hogy sikerülhet. Annyi sok lehetőség van! Csak nyitott szemmel kell járni, és ezeket a lehetőségeket megragadni. Ha valakit a kutatás érdekel, ha kíváncsi arra, hogy mi miért van, vagy hogyan történik, ha a saját mozaikját az összképbe szeretné illeszteni, akkor nem kell sokat gondolkodni, bele kell vágni! Olyan nagy baj nem lehet belőle.
