– Ha megkérdezik tőled, mivel foglalkozol, mit válaszolsz?
– Egyetemi oktatóként kommunikációkutatással foglalkozom, ehhez kapcsolódik az oktatási tevékenységem is. Emellett írok, például színházi előadásokról, filmekről, szövegekről, és kétségtelen, hogy leginkább szövegben tudom kifejezni azt, amit el szeretnék mondani egy-egy jelenségről, történésről. A médiumoknak a működése érdekel, valamint a választás is, hogy miért azt választják az emberek a közlendőjük átadására. Ugyanakkor, hogy ez hogyan módosítja a mondandót, hogy mit ad hozzá, mit vesz el belőle. Bizonyos dolgokat például túl sokszor mondunk el, azaz túljelöljük a dolgokat.
De az is foglalkoztat, amikor úgy tűnik, hogy elveszítünk egy eszközt, például mostanában a szemtől szembeni kommunikációt – az az érzésem, hogy ez háttérbe fog szorulni, és átköltözünk más felületekre.
Ám mégis működik a megértés, mégis ott vagyunk egymásnak, mégis van kapcsolat, és ez nagyon-nagyon izgalmas. Hogy a kevesebb hogyan válik pótlékká, de utána új helyzetek, új lehetőségek alakulnak ki. Ezek mind nagyon érdekes dolgok számomra.
– Milyen út vezetett téged ide?
– Medgyesről származom, a Benedek Elek Tanítóképzőbe jelentkeztem 14 évesen, és azok a székelyudvarhelyi évek az életemnek nagyon fontos állomását jelentették. Korán elkerültem otthonról, és meg kellett tanulnom az időt jól használni, és arra, hogy tanuljak. Mivel tanításra készültünk, jobban érzékeltük annak a súlyát, hogy mindent tovább kell tudni adni. Ma is azt gondolom, hogy a gyermekek a legjobbak a visszajelzés tekintetében, hiszen rögtön láthatóvá válik az, hogy miképpen figyelnek, rezdülnek-e együtt azzal, aki kiáll az osztály elé. Szóval, ez egy nagyon jó közeg volt, és nagyon szerettem. De egyúttal világos is volt számomra, hogy lépnem kell tovább. Kolozsváron jelentkeztem magyar-német szakra.
– Hogy jött Székelyudvarhely után Kolozsvár? Hát Szeged?
– Nem törésnek gondolom, inkább a folyamatosságot látom, hogy előbb ovis, kisiskolás gyerekeket tanítottam, aztán nagyobb gyerekeket. És végül a felnőttek oktatásánál kötöttem ki,
én legalábbis úgy tekintek az egyetemre, hogy oda felnőttek jelentkeznek, akik már tudják, hogy mit akarnak, és akikkel felnőttként lehet beszélgetni.
Itt már az én dolgom nem az, hogy rávegyem a diákokat arra, hogy akarjanak valamit, inkább az a feladatom, hogy célokat mutassak, közelítési módozatokat villantsak fel, választási lehetőségeket teremtsek.
– Volt benned valami szorongás vagy félelem a tudományos, kutatói pálya kapcsán?
– Nem, mert számomra ez oktatói, tanári pályaként formálódott, nem volt számomra akkor még az benne, hogy a kutatás ennek folyamatosan, tartósan a része lesz. És a tanítás miatt nem igazán aggódtam. Valahogy az én szocializációmban benne volt az, hogy mindig legyenek biztos pontok. Szerintem a tanítóképző választása picit ennek is volt köszönhető, hogy legyen minden eshetőségre egy B tervem is, ha nem sikerülne az egyetemi felvételi. Kolozsvár után kérdés volt, hogy mi a biztosabb, a továbblépés a tudományos pályára vagy egy megpályázandó tanári állás. Az előbbi jött be, így léptem tovább, Szeged felé.
– És a szövegek felé…
– Igen, találtam egy hálás témát, amivel jól el tudtam bíbelődni. A doktori alatt a szövegek megformáltsága érdekelt, az, hogy konkrétan milyen betűkből vannak összerakva, és hogy a betű szintű egyezések miként hívják fel bizonyos jelentésbeli egyezésekre a figyelmet. A rímek, alliterációk tartoznak ide, de a váratlan ismétlések is.
A tudomány lehetőség rámutatni a szövegek, és ezzel a világ tágasságára.
És az fontos volt, hogy az egyetemi oktatás többről szól, mint a már meglévő ismeretek felmondása, itt újra kérdéssé lehet tenni a már bevett tudást is, új módszereket lehet kipróbálni.
– Mikor volt a legutóbb sikerélményed?
– A legutóbbi a napokban, de ez az év nagyon jól alakult, mert idénre több sikerélmény is jutott. Könyvem fog megjelenni, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron bemutató is lesz. És hát igazi izgalommal várom, hogy kézbe vehessem!
– Mi az, ami örömet okoz ezen a pályán?
– Én nagyon szeretek tanulni, és itt mindig lehet. Például a kommunikációelmélet tantárgyhoz kapcsolódóan elő-előkerülnek olyan elméletek, amelyekkel valamiért nem foglalkoztam korábban részletesen. Minden elmélet egyfajta átkeretezés, hiszen valamit, amit így vagy úgy ismerünk, hirtelen más megvilágításba helyez, általa felismerünk valamit, ráismerünk valamire, amit az elmélet nevez meg.
Az elmélet adja a szavakat, fogalmakat. Többek leszünk általa, és a gyarapodás öröm.
Öröm olvasni, mert én alapvetően szövegeken keresztül szemlélem a társadalmat, a világot. Hálás vagyok azért is, hogy visszahúzódhatok, szövegek mögé bújhatok, amikor arra van szükségem.
– Sikeresnek érzed magad?
– Elégedettnek érzem magam inkább, azaz elégnek érzem azt, ahol most vagyok. Mert amúgy van, amit felrovok magamnak, hogy valamit miért hagytam ki, hogy miért nem voltam ügyesebb, miért nem voltam kitartóbb… Ha így nézem, a siker egy nehéz dolog, mert akkor mindennek sikerülnie kellett volna. És hát ennek egyre inkább nálunk is kemény mutatói vannak, hogy sikeres-e valaki az akadémiai pályán, az előírtaknak megfelelő publikációi, kutatásai vannak-e, hivatkoznak-e elég sokan a nevére. Ez tőlem idegen, és valószínűleg nem is tudok olyan könnyen átállni erre a fajta gondolkodásra, miközben persze valahol helyesnek látom azt, hogy legyenek összemérhetőek a teljesítmények. De talán árnyalni kellene jobban, és jobban lebontani azt, hogy melyik tudományterületen mi az, ami jól mérhető, és mi az, ami kevésbé mérhető, valamint világossá tenni, hogy nem lehetnek ugyanazok a kritériumok érvényesek mindenhol, mindenkire.
– De elégedett vagy…
– Igen, mert ha ránézek a napjaimra, hogy milyen dolgokkal foglalkozom, akkor sok minden van, ami jól működik, amit sikerül jól működésben tartani. Ott vannak a gyerekeim, akikhez kapcsolódva sok minden áramlik az életembe, és például sok rétegébe belelátok a társadalomnak.
Ott van a saját kutatási munkám, ami nagyon izgalmas tud lenni, hiszen én választom meg, hogy milyen kérdések irányába kanyarítom, és jó megélni ezt a szabadságot.
Aztán ott van az oktatás, ami megint nagyon izgalmas, mert minden évben újra ki kell találni az anyagot, új kapcsolódási pontokat kell keresni. És természetesen ott van a tanszékvezetői adminisztratív munka is, aminek megint megvannak a maga kihívásai: látni egy intézménynek a működését, és megpróbálni hatékonyan előmozdítani a dolgokat, helyzeteket teremteni, amelyekben emberek jól érzik magukat… Ez így együtt nem kevés. Nem is gondolom, hogy mindig sikerül... Úgy érzem, ez a sok minden megtart, egyensúlyban tart. Hogy semmitől se szálljak el túlságosan.
– Hogyan ítéled meg, hátráltatta valamikor a kutatói pályád az, hogy nő vagy?
– Közvetlenül a munkámban én nem látom azt, hogy nőként hátrányos megkülönböztetés ért volna bármikor. Az azonban kétségtelen, hogy vannak az életben olyan helyzetek, amivel egy férfinak soha nem kell szembesülnie. Az én pályámon ott van egy technikailag ötéves, gyakorlatilag hét-nyolcéves megszakítás, amikor megszülettek a gyerekeim, amikor nagyon kicsik voltak, és főleg rájuk fókuszáltam, mondhatni, száz százalékosan. És hát utána is azért nagyon sok figyelmet elvisz, ha az ember a gyerekeivel van. Aztán persze kiderül, hogy ezt visszanyerem, és ebből építkezni is tudok, mert érzékenyebbé váltam, másképpen tudok helyzetekhez viszonyulni, könnyebben elválasztom a lényegest a lényegtelentől. Az emberekkel való munkában érezhető legjobban, hogy
az anyaság, a szülőség ad egy másfajta érzékenységet, finomságot, empátiát, rugalmasságot, befogadóbbá és elfogadóbbá is tesz.
De azt hiszem, mindez a kutatói munkát is jobbá teheti. Én legalábbis látom ennek a hozadékát az életemben, azaz a család, a gyerekek egyensúlyban tartanak, hogy ne bízzam el magam, ne görcsöljek rá helyzetekre, túlságosan sok időt ne pazaroljak kevésbé releváns dolgokra.
– Mit tanácsolnál azoknak a fiatal lányoknak, akik éppen befejezték az egyetemet, és szívesen lépnének ők is a tudományos pályára, de sok bennük az aggodalom, szorongás?
– Ha lépnének, akkor lépjenek. Nekem a B tervek szolgáltak az aggodalom ellen, de elég hamar kiderült, hogy kitérők ide vagy oda, egy élet van csak. Most inkább a rugalmasságot látom egyféle kulcsnak, ez kell ahhoz is, hogy lépést tudjunk tartani a tudomány adminisztrációjának változásaival. Szerintem amúgy most a pályakezdők vannak lépéselőnyben, ők könnyebben rájönnek a „receptre”, és ebben nincsen különbség lányok és fiúk között. Ha a lányok a megszakítás miatt szoronganának, vagy, hogy miként egyeztethető össze család és szakmai pálya, akkor azzal biztatnám őket, hogy
a tudomány területén lehet később is kezdeni, és lehet sokáig kutatni. Attól, hogy ismerünk néhány nagyon szépen és nagyon gyorsan felívelő tudományos pályafutást, nem kell mindegyiknek ilyennek lennie.
Sokan a kihívást az osztálytermekben élik meg inkább, van, aki a terepmunka során, van, aki a laboratóriumi kísérleteit nem adná semmi pénzért, van, aki szövegek értelmezése nélkül nem tudja elképzelni az életét. A világ tágas, és ha valaki a tudomány eszközeivel vállalkozna ennek megmutatására, jöjjön, szükségünk van rá!
korábban írtuk
Dr. Fejes Ildikó: A befelé figyelésnek van most az ideje
Matematikatanárként indult a pályán, majd oktatóként és kutatóként folytatta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, később vallásszociológiából doktorált, ma a csíksomlyói KALOT Egyesület irodavezetője, alkalomadtán oktatója.
