– Mit kell tudni Önről, mivel foglalkozik?
– A Kémia és orvosi biokémia tanszéken oktatok, emellett a marosvásárhelyi Megyei Sürgősségi Kórház Központi Laboratóriumának II-es Belgyógyászathoz tartozó munkapontján dolgozom laboratóriumi főorvosként. Az egyetemen, az orvosi fakultás keretén belül jelenleg három nyelven – a magyar mellett angol és román nyelven – tartok biokémia előadásokat, és két nyelven laborgyakorlatokat. És közben kutatásokat is végzek.
– Mi vitte az orvosi pályára?
– Mindig is érdekelt a biológia, az emberi szervezet működése. Meg az a vágy, hogy segítsek az embereknek. Orvostanhallgatóként voltak ilyen álmaim, terveim, hogy majd Afrikába fogok menni, szegények orvosa leszek. Albert Schweitzer volt az egyik példaképem. Továbbá
az érdeklődés a titokzatos iránt, a késztetés, hogy tudjak megválaszolni tisztázatlan kérdéseket, a kutatás irányába vezetett. Végül nem mentem a világ végére önkéntes orvosnak, de mindig szerettem összekapcsolni a labororvosi munkát a tanítással.
Sok klinikai tanulmányt vezettem, és mindig a téma gyakorlati haszna volt számomra a meghatározó.
– Hogyan alakult az önkéntes afrikai gyógyító álom egy sikeres egyetemi oktatói, tudományos kutatói valósággá?
– Orvosként és egyetemi oktatóként is 2000-től kezdtem a pályafutásom. Már harmadéves egyetemi hallgatóként jelentkeztem a biokémia szakkörre, akkor tanultuk a klinikai biokémiát, Dr. Módy Jenő professzor előadásai keltették fel a figyelmemet, nagyon érdekes esetelemzéseket mutatott be. Akkoriban önkéntesként dolgoztam a mentőszolgálatnál, és a sors úgy hozta, hogy a kezembe került egy sürgősségi témájú könyv, amelyben olvastam az oxidatív stresszről. Akkor kezdtem el az egyéni kutatómunkám. Azóta eltelt csaknem 30 év, és a kutatásaim nagy része még mindig ebben a témakörben zajlik. Utolsó évesként a dolgozatommal diákkonferencián első helyet nyertem. Utána több tanszékre is hívtak oktatónak, akkor a biokémia mellett döntöttem, és nem bántam meg.
– Mi az, amit kiemelne a tudományos munkájából?
– A doktori tézisemnek például a cukorbetegség fitoterápiás kezelése volt a témája. Ebben kicsit a hagyományőrzés, természetközeliség is benne van, ami nekem szívügyem, ugyanakkor nagyon sok pácienst érint. Próbáljuk fitoterápiával befolyásolni az inzulintermelő sejtek természetes regeneráló képességét, és elősegíteni azt, hogy újra működésbe lépjenek. És itt ugye az oxidatív stressz is benne van a témában, ami már harmadévesen kezdett érdekelni.
– Nagyon fiatalon, huszonévesen lehetőséget kapott, hogy tanítson és kutasson is. Volt valami, ami ijesztő vagy aggasztó volt a tudományos pályán?
– Az elején kissé ijesztő volt kiállni a diákok elé, 23 évesen, zöldfülűként, és ki kellett nevelnem magamból ezt a lámpalázat. Meg ugye az is nagy kihívás volt, hogy akármikor akármit kérdezhet a hallgatóság. És persze mindig meglepnek a hallgatók, mindig tudnak olyan kérdést feltenni, amire addig, huszonegynéhány év alatt nem volt példa. Aztán már kisgyerekeim voltak, amikor doktoranduszként kaptam egy nagy lehetőséget: Dr. Módy Jenő emlékdíjat kaptam, ezzel járt egy kanadai tanulmányút is.
Nem volt könnyű döntés elmenni Kanadába, itthon hagyni a kicsiket… De annyira különleges élmény volt számomra, és annyira meghatározó, a kutatói munkámat segítő tapasztalat!
Három és fél hetet tölthettem kint egy olyan laboratóriumban, ami számomra maga volt a Paradicsom! Igen magas szintű kutatás zajlott, nagyon modern felszereléssel. Ott nyílt lehetőségem a patológiás hemoglobin származékok területén egészen új kutatásokat végezni. Kanadában nagyon vegyes a populáció, rengeteg mintán lehetett dolgozni. És pont egy ilyen szoftverfejlesztést kaptam el abban a periódusban: egy magasnyomású folyadékkromotográfia készüléket próbáltak fejleszteni, hogy felismerjen olyan frakciókat, amelyek patológiás hemoglobin származékoknak a cukorhoz kötött variánsa. És ez nem volt akkor leírva sehol a szakirodalomban. Ez számomra nagyon-nagyon izgalmas volt, hatalmas lehetőségként éltem meg. Ettől a kanadai csapattól kaptunk itt a Megyei Sürgősségi Kórház laboratóriumába egy kiszuperált készüléket, ami még így is sokkal modernebb volt, mint az itthoniak, így néhány évig önkéntesként dolgoztam rajta, cserébe tudtam folytatni a kutatásaimat.
– És ma mi okoz kihívást, nehézséget?
– Ma a határidők. Mindig vannak szoros határidők, minden egyszerre és azonnal kell, mindenki tép száz felé. Meg sajnos túl gyakran változik mindenféle kritériumrendszer, ezt nehéz is követni, és ezeknek megfelelni meg pláne nagy kihívás. Például évekkel ezelőtt elő tudtam volna lépni, de nem lehetett a Gyógyszerészeti Fakultás keretén belül. Így kompromisszumot kötöttem, és az angol orvosi vonalon léptem előre. No meg a publikálás… Míg korábban elfogadták azt, ha az ember országos lapokban jelentet meg szaktanulmányokat, ma már annyira kevés van, ahol ezt meg lehet tenni, és
egyre inkább a külföldi lapokat veszik figyelembe, angolul kell megjelentetni, egy nagyon kemény mezőnyben kell boldogulni, csapatmunkában. Sokszor visszadobnak egy tanulmányt, többször újra kell írni, ez mind a szabadidő kárára megy.
És a rengeteg adminisztráció nagyon megnehezíti a munkát, hogy sok diák van, kevés oktató, a moduláris rendszer, hogy nem két félév van, hanem négyszer héthetes oktatás, ez eléggé nehezíti a szervezési munkát. És persze a kutatásfinanszírozás hiánya: számos ötletemet emiatt nem tudtam kivitelezni, vagy csak nagyon kis esetanyagon megoldani bizonyos klinikai tanulmányokat.
– Két munkahely, három gyermek, szakmai sikerek… Hogy lehetett, hogy lehet ezt összeegyeztetni?
– Néha nagyon fárasztó volt, főleg amikor kicsik voltak a gyermekeim. Az a helyzet viszont, hogy a két munka nagyon kapcsolódik egymáshoz, kiegészítik egymást, fontos nekem mindkettő. Ha nem lenne a laboratórium, akkor nem tudnék valós helyzeteket, klinikai eseteket hozni. A kutatás is nagyrészt emiatt lehetséges. Szeretek valós eseteket bevinni órákra, és bár elsőéveseket tanítok, ha jól fel van vezetve egy eset, látom, ahogy felcsillan a szemük, amikor látják már az összefüggéseket, próbálnak orvosilag gondolkodni, adatok alapján kibogozni egy-egy diagnózist. Ehhez nekem nagyon fontos a laborban végzett munkám, nagyon szervesen kapcsolódik a tanításhoz. És a tudományos munkámhoz is az esetanyag ebből a tevékenységből származott legtöbbször. Nem volt könnyű. Ma már kicsit könnyebb, mert a fiaim felnőttek.
12 évet húztam le magán laboratóriumokban, vezető pozícióban, időnként éjjel-nappal, sőt hétvégén is dolgoznom kellett. Sajnos ennek a családi életem meg is látta a kárát.
Az első laboratóriumból – amikor féléves volt a kislányom, kisiskolások a fiúk – eltanácsoltak, felvettek másvalakit helyettem, aki nem volt annyira túlhajszolva, és akkor rádöbbentem, hogy új munkahely után kell néznem. Találtam is, de ott nyilván zéróról kellett mindent felépítenem… Tehát volt nehézség, nem is kevés. De mindig azt néztem, hogy azzal tudjak foglalkozni, amihez értek, amit szeretek és ami hasznos.
– Mi az, ami örömet okoz ezen a pályán?
– Ha van egy sikeres pályázat, elfogadnak egy cikket, megjelenik egy könyv, az ember látja a munkája gyümölcsét, akkor ez viszi előre. Ezek mind. De leginkább a tanítás az, ami a legtöbb sikerélményt adja. Mindig nagyon szerettem a diákokkal dolgozni, egy nagyon aktív szakkört vezetek évek óta, 21 államvizsgásom volt idén is, túlvállaltam magam, sajnos ez előfordul nálam. És a pozitív visszajelzések mindig adnak még egy löketet, mindig azokból merítek erőt. 2018-ban például elnyertem a leghatékonyabb szakköri koordinátori díjat. Vagy tavaly az angol évfolyam engem kért fel, hogy búcsúztassam őket, ez nagyon jólesett, pedig csak első éven tanítottam őket. Jó érzés, amikor végzős diákok elmondják, hogy még mindig emlékeznek azokra a történetekre, amelyeket órán meséltem, vagy arra, hogy milyen jó dinamika alakult ki az órákon, érdekes esetek kapcsán milyen parázs viták születtek.
Ezek fontos, megerősítő dolgok, látni, hogy sikerül provokálnom őket, össze tudják rakni az információkat, és más órán, tárgyban, az életben is tudják ezeket a készségeket használni.
Egyszer egy végzős hallgatótól kaptam egy levelet, sajnos nem írta alá, nem tudtam meg soha a nevét, de nagyon jólesett. Megköszönte az előadások nyújtotta élményt, és szeretett volna nekem egy pozitív visszajelzést adni. Számomra ezek nagyon fontos dolgok! Emellett sok elégtételt meg motivációt ad az is, hogy az egyetem keretén belül elnyerhető Erasmus programok által lehetőségem van számos külföldi egyetemre eljutni, és egyhetes periódusokban ott tanítani. Ilyen keretek között jutottam el Portugáliába (Coimbra, Viseu), Spanyolországba (Granada), Olaszországba (Palermó, Trieszt, Milánó és Perugia), Fehéroroszországba (Grodno) és Moldova Köztársaságba (Kisinyov). Pár éve az Erasmus program lehetőséget nyújt az oktatóknak egyhetes képzésekre is, amelyet a Pécsi Tudományegyetemen szoktam tölteni, mivel egy volt doktoranduszom ott dolgozik és a kutatócsoportunk néhány más tagja is.
– Mikor volt legutoljára sikerélménye?
– Pár hete volt az első doktoranduszom elővédése, ősszel lesz a publikus doktori védése. Hat éve kísérem a munkáját, nagy öröm számomra, hogy ide eljutott. Egyetem óta ismerjük egymást, ő már próbálkozott doktorálással, de ott nem talált támogató mentorra, és akkoriban elpanaszolta nekem, hogy mennyire ellehetetlenített az előrehaladása. Emlékszem, én akkor magamban megfogadtam, ha egyszer vezethetek doktorátust, akkor majd adok neki egy lehetőséget. Pár évvel később így is lett, amikor megkaptam a habilitációs papíromat, rögtön felhívtam.
– Hogy érzi, hátráltatta valamikor a pályáját az, hogy nő?
– Igen, a család mellett az az érzés, hogy összecsapnak a fejem felett a hullámok, és elbizonytalanodom, hogyan fogok ennyi mindent összeegyeztetni, az valahogy nem múlik el, mindegy, hogy az ember hova jutott a szakmai pályán. Amikor a legkisebb gyermekem született, az ikrek 8 évesek voltak, nekem meg két munkahelyem volt, visszamentem dolgozni a pici baba mellett, szoptatós anyaként. Mert más lehetőséget nem láttam.
A legnehezebb periódus volt számomra, se éjjelem, se nappalom nem volt. És rengeteg szorongást okozott, no de túléltem. Ilyen döntést a férfiak szerintem nem kell meghozzanak.
Egyszer például elmentem egy projekttel kapcsolatos megbeszélésre, amit egy professzor tartott. Jeleztem neki, hogy sajnos este nyolc órakor el kell mennem, vár otthon a három gyermek. Azt válaszolta, hogy neki öt gyermeke van, mégsem rohan haza. Mire én visszavágtam, hogy kellene nekem is egy jó feleség, aki mellett nyugodtan maradhatnék... Szinte minden attól függ, hogy milyen támogatást kap az ember otthonról, a családjától, a társától. Szemrehányást, elégedetlenséget, visszahúzást, vagy pedig dicséretet, biztatást, segítséget, elismerést.
– Mit tanácsolna a fiatal lányoknak, pályakezdő nőknek, akik fontolgatják a tudományos pályát?
– Ha már megfogalmazódott bennük a gondolat, akkor vágjanak bele. 100-200 évvel ezelőtt nem volt erre a nőknek sok lehetősége, de ma már van, és ezt érdemes kihasználni. Persze tanácsos minél fiatalabb korban, mert akkor a legkreatívabb és legszabadabb az ember. Legyen önbizalmuk, és járják a saját útjukat! Egy nagyon jó mentor megtalálása sokat tud segíteni, nagyon le tud venni a terhekből, az útkeresésben támasz lehet, jobb, ha az ember nem mindent a saját kárán tanul meg. És mindenképpen csapatban kell gondolkodni, így lehet igazából előre haladni!
