– Mikor lett a történelem a kedvenced?
– Ez egy nagyon régi szerelmi történet (nevet). A rendszerváltást követően, a ’90-es években rengeteg helytörténeti vetélkedőt szerveztek. Mindkét történelemtanárom – az általános iskolai és a középiskolai is – nagyon támogatta, hogy részt vegyünk ilyen versenyeken. Szülővárosom, Szilágysomlyó története szorosan kapcsolódik a Báthory családhoz, Báthory István, a lengyel király, is itt született, és nálunk szó szerint „Báthory folyt a csapból is”. Ebbe az ember szinte belenőtt, benne volt a levegőben a történelem. Érdekes, hogy mit tanítanak, tanítunk a gyerekeknek, mit vagy kit helyezünk előtérbe. Hogy ő király volt! Tehát diákként elsősorban helytörténettel, politikatörténettel találkozunk. A líceumi történelemtanárom, Nagy Mihály, egy nagyon különleges ember volt: ahogy mesélt, ahogy tanított…
Ő tudatosította bennem, hogy a történelem nem csak nagy emberekről szól, hanem mindenről, ami az élet része. Elhitette velem, hogy a történelem sokkal izgalmasabb, mint államférfiak uralkodási ideje, háborúk és csaták.
Mindig is nagyon szerettem az irodalmat, és sokáig vacilláltam a történelem és az irodalom között. Végül rájöttem, jól ki lehetett békíteni a kettőt. Ezért indultam el az elbeszélő források irányába, amelyekben mindkét terület egyesült. A történelemtanáraim voltak rám a legnagyobb hatással. Annyi minden múlik azon, hogy milyen tanáraid vannak! Ha például a magyartanárnőt valamiért jobban kedvelem, akkor lehet, hogy az irodalmat választom.
– Egyetem után hogyan született meg a döntés, hogy maradj Kolozsváron?
– Hihetetlen, de pont akkoriban készült nyugdíjba az említett történelemtanárom, és ez a lehetőség is talán megvolt, hogy hazamenni és ott tanítani. Akkorra azonban már nagyon megszerettem azt a kutatói munkát, amire itt, Kolozsváron lehetőségem nyílt. De óriási lelkiismeret-furdalásom volt, amiért nem mentem vissza.
– Mivel foglalkozol?
– 14 éve tanítok az egyetemen, eleinte óraadóként, majd 2018-tól már a Kolozsvári Magyar Történeti Intézet adjunktusaként. 2004-ben kezdem el doktori tanulmányaimat, vagyis ekkortól tekintem magam „aktív” kutatónak. Alapkutatásaim a történelem és irodalom mezsgyéjén mozognak. Élettörténetekkel foglalkozom, a 18. századi elbeszélések érdekelnek nagyon. És ahogy az ember halad a kutatásban, mindig adódnak újabb kutatási irányok. Volt például egy posztdoktori ösztöndíjam, ami során a 18. századi női devianciát kutattam, ekkortól kezdtem el mélyrehatóan foglalkozni nőtörténettel. Bírósági peres ügyekben található eseteket dolgoztam fel. Ez egy nagyon jó és hasznos kutatási iránynak bizonyult. Ezt a vonalat azóta sem tudtam elengedni. Múlt év végén voltam Budapesten egy konferencián, a Nemzeti Múzeumban prezentáltam, és
rendkívül félelmetes volt Sissi és II. Ferencz József egész alakos festményei között híres erdélyi kurvákról beszélni. És akkor ilyenkor belémhasít az, hogy amivel foglalkozom, az komolytalan, hogy a komoly történelem mellett ez micsoda?
De sok megerősítést kapok, mert mindig lelkes, érdeklődő közönsége szokott lenni ezeknek a másfajta történelmi perspektíváknak is. Tulajdonképpen ahogy egyre többet tanítottam, egyre jobban igyekeztem színesíteni az óráimat, az előadásokra bevittem egy-egy apró történetet, hogy érdekesebb és elviselhetőbb legyen a diákok számára az óra. Így már tudatosabban kezdtem mindenféle érdekességeket gyűjteni, mentalitástörténeti dolgokat, hétköznapi életre vonatkozó apró mozaikokat. Rájöttem, hogy az „elegy-belegy” is nagy érdeklődésre tarthat számot…
– És hogyan lettél kutató, egyetemi oktató?
– Véletlenül. Rendkívül szerencsés vagyok. Emiatt néha kínoz is az imposztor-szindróma, ami tapasztalatom szerint nagyon sok nőre jellemző, amikor a tudományos karrierre kell reflektálni. Rengetegszer kérdezem magamtól, hogy tényleg érdemes vagyok erre? Rögtön a tanulmányaim befejezése után volt egy nagyon pozitív konjunktúra az egyetemen, olyan értelemben, hogy nagyon sok román tanár kapott doktori témavezetői engedélyt. Még nem lehetett magyar nyelven doktorit végezni, de románul igen. Sorin Mitu irányítása alatt, de nyilván egykori témavezetőm, Pál Judit további támogatásával kezdtem el a 18. századi magyar elbeszélő források román nyelvű elemzését… Kimondani is félelmetes.
– Ez milyen szempontból volt kedvező neked?
– Kicsit másfajta volt az attitűd. Mintha szabadabb lett volna a témaválasztás, és az a téma, ami engem érdekelt, több támogatásra talált. A naplók, önéletírások és emlékiratok elemzése nem kifejezetten mainstream kutatási irány, ráadásul románul kellett erről írni, de érdekes, hogy a témavezető tanáromat – s a bizottságot általában – kifejezetten érdekelték ezek a témák.
A román tanárok ilyen szempontból nyitottabbak voltak kutatási témák tekintetében, vagy bátrabbak voltak másfajta fókuszt keresni. És akkor rájöttem, hogy milyen izgalmas ezzel foglalkozni.
Valahogy minden összeállt akkor, hogy inkább Kolozsvár mellett döntsek. Pont akkor ment nyugdíjba az Erdélyi Múzeum Egyesület könyvtárosa, amikor én a doktori kutatásaim végén jártam, és mivel évekig oda jártam könyvtárba, és az egyesületnél is ismertek különböző események, rendezvények kapcsán, hirtelen én lettem az új könyvtáros. És az egy nagyon-nagyon jó lehetőség volt számomra, rengeteget tanultam abban a hét évben. Eleinte csak könyvtárosként, később azonban, amikor elnökváltás lett, Sipos Gábor elnöksége alatt már egy kutatói normát is kialakítottak számomra. Így elég korán beindult a kutatási része is a munkámnak, és amikor létrejött a Kolozsvári Magyar Történeti Intézet 2012-ben, akkor léptem be a tanításba.
– Mi motivált a kutatásra?
– Ezek az élettörténetek. Amikor ezeket a 300 évvel ezelőtt írt szövegeket olvasom, akkor látom azt, hogy az ember örök. (Majdnem) ugyanúgy mozgunk. Másak az eszközeink arra, hogy kifejezzük az érzéseinket, a gondolatainkat. De bennünk volt minden. És ez nagyon izgalmas.
– Azt mondod, szerencsés voltál, valahogy minden összeállt. Ennek ellenére volt valami aggodalom benned a tudományos pálya kapcsán?
– Egyértelműen igen, és azt hiszem, nemcsak bennem, mindenkiben. Azt azért látja az ember, hogy azt a sok doktoranduszt, akivel együtt végzi a doktori képzést, nem fogja tudni „felszívni” a rendszer. Tehát
nagyon sokan közülünk már akkor lemorzsolódtak, rengeteg tehetséges kollégámból lett recepcióstól elkezdve banki alkalmazottig minden.
A doktori képzés időszaka alatt még minden rendben volt, de a vége felé azért már ott volt a pánik a levegőben, hogy nem tudtuk, s én sem tudtam, hogy ebből mi lesz. Volt egy „szabad” évem, amikor nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mi legyen. Volt egy nagy adag bizonytalanság a jövő kapcsán. Nem látod tisztán azt, hogy ezt elvégzed, megcsinálod, és akkor lesz-e állásod, lesz-e státusod. Ezért mondom, hogy szerencsés vagyok, mert az én történetem végül jól alakult. De nem mindenki volt ezzel így.
– Hogyan látod, a történelemtudomány (HIStory) keretein belül a női történetek, amelyekkel te foglalkozol, mennyire számítanak központi, mainstream témának?
– Nem, ez egyáltalán nem az. És ez rengeteg frusztrációra is ad okot. Az utóbbi időben felfigyeltem arra, hogy főként a női hallgatók körében óriási az érdeklődés. Egyetlen olyan tantárgy sincs nálunk, ami kifejezetten nőtörténetekkel foglalkozik. Nyilván, beszélünk a nők történetéről, de nincs a kínálatunkban olyan tárgy, ami nőkkel, feminizmussal, vagy ne adj’ Isten, társadalmi nemekkel kapcsolatos átfogó történeti ismereteket nyújtana. Valahogy az az érzésem, hogy mindenki egy B vonalas kutatásnak látja ezt – legalábbis az én generációmban. Szerencsére, egyre több (elsősorban női) hallgató dönt úgy, hogy kutatásaikban kifejezetten a nők történetére fókuszál, ők már 100 százalékban képviselik és viszik ezt a vonalat. Én nagyon remélem, hogy nem kell évtizedekig várni, s hogy a közeljövőben kialakul az a tudományos közösség, amelyik fel tudja vállalni, keretbe tudja foglalni, s főként láthatóvá tudja tenni ezeket a kutatásokat. Ez az én kutatói karrierem kezdetén elképzelhetetlen lett volna. Gyakran szoktam mondani, nőként érvényesülni a történész szakmában sokkal könnyebb, mint nőtörténeti (vagy bármi egyéb, klasszikus témáktól eltérő) kutatásokkal elhelyezkedni vagy érvényt szerezni magadnak. Tehát
nem az a kérdés, hogy milyen helyünk van nőként a tudományban, hanem, hogy van-e egyáltalán helye a nőtörténetnek a tudományban?
Sajnos a nőtörténeti kutatásoknak az erdélyi közösségen belül még nincs súlya. Hogyha megnézi az ember azt, hogy milyen konferenciákat szerveznek-szervezünk, akkor kétségbeejtő az, hogy mennyire megragadtunk a klasszikus témáknál: politikatörténet, intézménytörténet, társadalomtörténet. Vagyunk páran, akik tudatosan törekszünk arra, hogy becsempésszünk egy-egy előadássorozatot, ahol helyet kapnak a nőtörténetek. Ezek nagyon sikeres, sok hallgatót bevonzó rendezvények, észre kellene végre venni, hogy érdemes lenne sokkal többet foglalkozni ezzel, mert a fiatal generációt (s a nagyközönséget is) egyre jobban jobban érdekli a nők története.
– Mi az, ami örömet okoz számodra ezen a pályán?
– Annak ellenére, hogy a kutatást nagyon fontosnak vélem, azt hiszem, hogy a tanári pálya az, amiben leginkább kiteljesedhetek. Rengeteget tanulok miközben tanítok, úgyhogy én ezért nagyon hálás vagyok, és hálás vagyok a jó évfolyamoknak és a kevésbé jó évfolyamoknak, mert az ember mindig tanul (magáról is) valamit. Az abszolút örömöt, azt hiszem, hogy az okozza, amikor a kérdés kimegy az egyetemi előadóteremből. Például nemrég a 18. századi bíráskodás történetéről beszéltünk, és felvetettem a nők ellen elkövetett erőszak kérdését, nyilván megpróbáltam a kérdés aktualitására is felhívni a figyelemt. Utólag több hallgató mesélte, hogy ők erről beszélgettek a női rokonokkal, ismerősökkel.
Ezek a legboldogabb pillanataim, amikor azt hallom, hogy „hazamentem és beszélgettünk erről”. Arra most már tudatosan figyelek, hogy podcast beszélgetéseket vigyek be, hogy a diákok teljesen modern megközelítésekkel is találkozzanak, hogy a témáknak lássák az aktualitását.
Hogy honnan jutottunk el hova. És ezt azért teszem így, mert azt látom, hogy mostanában rózsaszín ruhába bújtatva próbáljuk visszahozni azt a fajta „klasszikus” értékrendet, ami nem biztos, hogy a legszerencsésebb, főként ránk, nőkre nézve. Próbálom tudatosítani a hallgatókban azt, hogy alapvetően a 20-21. század női szempontból igazi sikertörténet, és hadd, ne menjünk vissza a 18. vagy 19. századba.
– Mikor volt legutóbb sikerélményed?
– Van a román a kollégáknak egy kezdeményezésük, egy nőtörténeti munkacsoportot hoztak létre, ami évi rendszerességgel szervezi a konferenciáit, és biztattam két doktorandusz hallgatót, hogy jelentkezzenek, és nagy sikerrel adtak elő. Utólag is írtak a konferencia szervezői, hogy ez milyen bátor dolog volt, románul kiválóan prezentáltak, s milyen izgalmas kérdésekkel foglalkoznak. Na, ilyenkor érzem, hogy ennek volt értelme, elindultak, értékelik, megbecsülik őket. Ezt nevezem pedagógiailag szakmai sikernek. Kutatóként a legfrissebb sikerélményem: ott voltam például most Budapesten egy konferencián, és utána meghívtak az ELTE-re előadni. Ez jó érzéssel tölt el. Apróságnak tűnhet, tudom, de fontos dolgok ezek.
– És sikeresnek érzed magad?
– Inkább szerencsésnek. De igen, sok pozitív visszajelzésben van részem, így, emiatt sikeresnek is. Ez azonban csak az utóbbi időben, néhány éve. Rengeteget fejlődött azóta a tudományos piac, és olyan témák, amelyekkel foglalkozom, érdeklődésre tartanak számot.
– Mi az, ami ma kihívást okoz vagy nehézséget, akadályt jelent számodra?
– Az időhiány. Noha nincs gyerekem, (és tudom, hogy a rovatban az igazán izgalmas beszélgetések akkor alakulnak ki, amikor valaki arról beszél, hogyan egyezteti össze a női szerepköröket) mégsem tudom az időmet jól beosztani. Elméletileg sokkal több időm kellene legyen. Mégsincs.
Rendkívül frusztrál az, hogy társadalmunk konzervativizmusa miatt ránk, nőkre sokkal több feladat hárul, legyen szó háztartásról, az ünnepek megszervezéséről, ajándékvásárlásról, kapcsolattartásról stb.
És ezek olyan extra terhek és feladatok, amik azért nagyon megnehezítik az ember életét akkor, hogyha még kutatnia is, tanítania is kell.
– Hogy látod, hátráltatta a vagy nehezítette, lassította a pályázat az, hogy nő vagy?
– Azt kell mondanom, hogy ebben is szerencsés vagyok, az én esetemben nem. De ettől úgy gondolom, a jelenség létezik. Sok olyan egyéni döntés született részemről, ami abba az irányba is vitt, hogy nem érzékeltem ezeket a nehézségeket. Viszont látom kolléganők, barátnők, ismerősök esetében, hogy sokak számára igen. Nagyon szomorúan tapasztalom, hogy a nőknek nemcsak a szakmai tudását minősítik, hanem a kinézetét is. Ez nem kötődik ugyan szorosan a kérdésedhez, de rendkívül zavarónak vélem azt, hogy egy nő esetében nem csak az számít, hogy mennyire okos dolgokat mond, hanem az alapján is ítélkeznek és minősítgetik, ahogy kinéz, amilyen ruhát visel vagy ahogy kifejezi nőiességét. Tapasztalom azt is, hogy a diáklányok is érzékenyek erre, ez egy extra stresszfaktor. Nagyon sok nőt valószínű nem érdekel, nem receptívek erre, de ez akkor sincs rendben, ez toxikus.
– Mit tanácsolnál a fiatal, pályakezdő lányoknak?
– Nagyon okosan válasszanak párt! Mert az, hogy hogyan haladnak a pályájukon, nagyon nagy mértékben függ majd attól, hogy milyen támogató közeg veszi körül őket. Évek óta figyelem, hogy hol dolgoznak a kollégáim, ismerőseim, hogy kinek milyen dolgozószobája, milyen munkasarka van, és azt figyeltem meg (a saját példámból is tudom), hogy
valahol a konyha és kamra között mozgunk. Legtöbb nőismerősöm a konyhaasztalon dolgozik, azok is, akik tudományos pályán vannak.
Nagyon ritkán adatik meg egy nőnek, hogy saját asztala vagy dolgozószobája legyen. Szóval, én azt tanácsolnám (Virginia Woolf-ra is utalva), amennyiben lehetőségük lesz majd, igyekezzenek saját dolgozószobát/sarkot kialakítani maguknak!
