• Fotó: Nagy Péter archívuma
– Szerinted vannak ufók?
– A földönkívüli élet lehetőségeiről valóban szoktam beszélni az előadásaimban, de csak bizonyítékok alapján. Feltételezésekbe nem bocsátkozom, az nem lenne egy tudományos megközelítés.
Olvasmányaim, adatgyűjtéseim alapján azt gondolom, élet lehet más bolygókon is, de nem feltétlenül intelligens élőlények jelenlétéről beszélek, hanem például egysejtűekről.
A földi evolúció olyan egyedi, nem vagyok biztos abban, hogy ez más bolygón is meg tudott ismétlődni. Tehát kicsi, nagy fejű, zöld emberkék, a filmekben látott marslakók véleményem szerint nem léteznek.
– Pedig a moziban mennyi ijesztő, gülüszemű földönkívülivel riogatják az embert...
– Igen, a fikciókban legtöbbször el akarnak minket pusztítani a hozzánk érkező idegenek. Jellemző, hogy rögtön arra gondolunk, agresszívak, nem arra, hogy barátsággal jönnek. Ebben persze benne van a filmipar keze, mert egy békés haverságból nem lehet annyi akciójelenetet írni, mint a rossz szándékú közeledésből, és akkor hol marad a sok pénzt hozó kasza-basza?
– De ha mégis megtörténne egy ún. harmadik típusú találkozás?
– Valódi kontaktus egy idegen lénnyel? Valaki biztosan posztolná a közösségi médiában, majd ez a csoda is három napig tartana. „Szevasztok, tényleg vagytok? Itt vagytok? Egyébként az univerzumban hol vagytok? Jól vagytok? Na, szevasztok.” És ennyi. Mert ilyen világot élünk, pörgetjük a híreket, kellenek az újabb és újabb információk.
– A Facebookon rendszeresen posztolsz te is ismeretterjesztő tartalmakat. Hogyan kezdődött nálad a tudomány iránti rajongás?
– Sokszor feltett kérdés, hogy az embernek a személyes kultúráját mi határozza meg: a genetika vagy a környezet? Nálam ez biztos, hogy döntetlen, mert genetikailag reálos géneket örököltem,
a szüleim matematika-fizika szakos tanárok, ugyanakkor gyerekként 2000 bakelit és rengeteg könyv között éltem, az első kifestőim mértankönyvek voltak, háromszögeket, köröket színeztem kékre, pirosra.
De van két konkrét esemény, ami elindított ezen az úton: 13 évesen láttam Carl Sagan Kozmosz című sorozatát, ami mai napig etalon ebben a műfajban, és tőle tanultam meg, hogy igenis élvezetessé lehet tenni a fizikát és a tudományt. A másik pedig Stephen Hawking angol elméleti fizikus Az idő rövid története című könyvének elolvasása, ez a mai napig a legnagyobb példányszámban eladott ismeretterjesztő kötet.
• Fotó: Nagy Péter archívuma
– Tudományszerelmesnek nevezed magad, életed az ismeretterjesztés. Emlékszel, hogyan történt az első előadásod?
– Mintegy 15 évvel ezelőtt véletlenül meghallottam, hogy öt idős, értelmiségi férfi a földönkívüli élet lehetőségéről beszélget, és olyan fals információt mondtak például a Marsról, hogy az egy csillag, hogy aznap este
eltűnődtem, mit mesélhetnék én el az embereknek a körülöttünk lévő világról ahhoz, hogy felvilágosultabbak legyenek.
Így kezdtem el egy fiktív előadás megírását, ami kb. két évig tartott, majd amikor elkészült, betettem a fiókba. Aztán egy szép nap úgy alakult, hogy a megyei könyvtárnapokon egy előadó utolsó pillanatban lebetegedett, és a könyvtáros lányok megkérdezték, nem ugranék-e be helyette. Így történt az első közönség előtti tudományos ismeretterjesztő prezentációm.
– A Covid világjárvány idején rengetegen képzelték magukat virológusnak, kutatóbiológusnak, és előkerültek a Facebookon a laposföldhívőknek nevezett, nem túl edukált emberek, sok téves információval. Te is használod a Facebookot, de pont a köd eloszlatására.
– Én a gépekhez nem értek, a Facebookhoz pláne nem, és eleinte nem is akartam fent lenni a közösségi hálón. Nem is én regisztráltam magam, hanem egy barátom „íratott be”, pont úgy, mint A gyakornok című filmben Robert de Niro-t egy haverja, aki így lett 80 évesen facebookos (nevet). Azt mondta ez a barátom, mindenki fent van, ott lehet kommunikálni sok emberrel, és ami megfogott, az a mondata volt, hogy
„a Facebook tulajdonképpen egy üres füzet, te töltöd meg azzal, amivel szeretnéd”. És ez hatott. Arra gondoltam, hogy van, aki azt osztja meg, hol kirándult, van, aki azt, mit főzött, én meg akkor azt, hogy mit olvasok.
Aztán kitaláltam egy szálat, amire felfűztem az ismeretterjesztő történeteimet, és végül ezekben az Egyperceseknek elnevezett szösszenetekben végigvezettem az emberi tudományos gondolkodás történetét. Úgy érzem, ha csak pár ember megvilágosodik ezektől az Egypercesektől, már nem dolgoztam hiába.
– Kiállítást rendeztél tudós nőkről, akiket a saját korukban nem ismertek el. A tudomány története tele van ilyen sztorikkal, vagy olyannal például, hogy a férj kapott Nobel-díjat a feleség eredményeire. De miért pont egy kiállítással akartad ezt elmesélni?
– Amikor készültünk Az igen nem című előadásra, azon tűnődtem, hogy a saját stand up szövegem, a kiválasztott idézet, az aláfestő zene és a kivetítés mellett mi lehet az az ötödik puzzle, amivel még színesebbé tehetjük ezt a produkciót. Öt kutatónőt mutattam be, akik óriási eredményeket értek el, és mégsem kapták meg a jól megérdemelt elismerést. Ez a 20. században nagyon jellemző volt, ám a 21. századra megváltozott a helyzet, és vannak olyan szakterületek, amelyekben már sokkal erősebben látszanak a nők. De
a 20. században például Cecilia Payne brit-amerikai csillagász, vagy Lise Meitner osztrák-svéd fizikus, akik a saját kutatási területeiken a legnagyobbat alkották, még csak egy professzori állást sem kaptak, nemhogy Nobel-díjat, amit százszorosan megérdemeltek volna.
Sőt, amikor kutatóként megjelentek a laboratóriumban, egy kis sufnit adtak számukra valahol az alagsorban, csak azért, hogy ne zavarják a férfi szakemberek köreit. Ezekről a nőkről kutattam, és akkor jött az ötlet, hogy készítsünk plakátkiállítást erről az öt nőről. Két méterszer egy méteres pannókat gyártattunk, írtunk egy rövid ismeretterjesztő szöveget rájuk. Aztán az jutott eszembe, bővítsük a kört több kiemelkedő nőre, és akár önálló kiállítást is rendezhetnénk belőlük. Végül civilek is csatlakoztak az ötlethez, így alakult ki az Azok a csodálatos nők című tárlatunk.
– Érdekes számomra, hogy férfiként, Székelyföldön téged foglalkoztat, hogy el kell ismerni a nők teljesítményét. Hiszen sokan még mindig a fakanál mellé utasítanák a nőket, nem a katedrára vagy a kutatólaboratóriumokba.
– Az előadásaim után szinte kizárólag nőktől kaptam pozitív visszajelzést, dicséretet. Vannak férfi barátaim, akik még benne is vannak a projektben, mégsem mondtak egy jó szót sem, nem dicsérték meg a munkámat. Ugyanis
a székely férfi nehezen ismeri el a másikat, a nőket meg főleg nem. Tulajdonképpen ez a cím, ez a szójáték, „az igen nem” fejezi ki azt, hogy a nők mondanak igent jó projektekre, hogy a nők sokkal pozitívabbak, ugyanakkor szerettem volna meghálálni a sok dicséretet.
Azon gondolkodtam, mit lehetne a nőkkel kapcsolatban kiemelni a tudomány világából, ami fontos, amire jó felhívni a figyelmet, aminek akár még társadalmi üzenete is van. És rájöttem, hogy voltak, vannak nők, akik kétszer annyi munkával fele annyi elismerést kaptak, mint férfitársaik, és arra gondoltam, ezt kellene elmesélni. Szóval, ez az előadás egyféle hála és tisztelgés.
• Fotó: Nagy Péter archívuma
– Sok fórumon elhangzott már, hogy a nőknek genetikailag nincsenek olyan képességeik, mint a férfiaknak, ezért van például kevesebb Nobel-díjas női tudós. Te mit gondolsz erről?
– Azért van kevesebb Nobel-díjas női tudós, mert később tanulhattak, később mehettek egyetemre, és később engedték oda őket a férfiak a kutatások mellé. De ez nagyon nagyot változott szerencsére, például tudom, hogy a plazmafizikában a top 5-ben három nő is van, és vannak olyan szakterületek, ahol nők a vezető kutatók. Mert elképesztően okosak. Biztos vagyok abban, hogy a férfi és a női agy nem teljesen egyforma, de pont emiatt másképp közelítenek meg kérdéseket, és éppen ez a kétféle megközelítés tud előidézni nagyon vagány együttműködéseket, és így lesznek meg a megoldások közös erővel a tudomány nagy kérdéseire.
– Augusztusban a csapatoddal, a Science Puzzle Alapítvánnyal egy tudományos fesztivállal rukkoltok elő, amelynek Üveggyöngyvarázs a neve. Mesélj erről!
– Az elnevezés az én plagizált ötletem Herman Hesse Üveggyöngyvarázs című könyve alapján, melyben a tudósok megcsömörölnek a világ rosszaságától, alapítanak egy utópisztikus államot, ahol béke van, és a kutatók nyugodtan dolgozhatnak.
Minden évben rendeznek egy tudományos fesztivált, amelynek a neve Üveggyöngyjáték. A tudományos eredményeiket lefordítják a zene nyelvére, és a nagymester ezen a rendezvényen eljátssza ezt a darabot.
Mi is egy idilli világot szeretnénk megteremteni a tudományos ismeretterjesztés számára ezen a rendezvényen augusztus 5. és 7. között. Lesz tudományos bábelődadás gyerekeknek, kerekasztal beszélgetés, színházi este, kiállítás, tudományos előadás, borkóstoló.
– Akkor nemcsak a jazz és a bor illik össze, hanem a tudomány és a bor is?
– Hiszem, hogy a tudomány nem kell egy karót nyelt dolog legyen, lehet róla színesen beszélni, élvezetesen, úgy, hogy mindenki értse, sőt, lehet rajta kacagni, a tudomány kapcsán jó sztorikban lenni egy jó pohár borral a kezünkben.
– Ez lesz az első erdélyi tudományos fesztivál?
– Én úgy tudom, igen.
– A végére egy teljesen más téma. A hónap pasikat mindig megkérdezzük a nőkről.
– Tudtam, hogy el fogsz kapni egy kérdéssel... (nevet)
– Nem komfortos kérdéskör? De hát tudós nőkről rendeztél kiállítást!
– Az más, számomra a tudományos terep a komfortos (mosolyog).
– Értem, de arról esetleg beszélgethetünk, hogy mi a fontos neked egy nőben? Mondjuk, hogy piros legyen a körme, vagy lehessen vele jókat beszélgetni, kacagni?
– Nézd, én ezen nem gondolkodom, húsz éve van egy párom, aki megtestesíti számomra mindazt, ami fontos nekem egy nőben. Igen, a piros körmön kívül mindaz, amiket felsoroltál.
– A párod mit szól a tudománynépszerűsítő lelkesedésedhez?
– Teljes mértékben támogat. Amikor befejezek egy előadást és meghajolok, mindig lenézek a színpadról, és ha látom, hogy meghatódva bőg, akkor tudom, hogy jól ment.
