• Fotó: Korodi Bea
– Kézdivásárhely, majd Marosvásárhely után, beszippantott téged a magyar főváros. Vagy inkább elrabolt? Milyen az életed Budapesten?
– Nem úgy éltem meg, hogy elrabolt. Ami valóban beszippantott, az a Hunyadi-sorozat forgatása. Annyira fókuszáltam a munkára, hogy gyakorlatilag csak az töltötte ki a napjaim nagy részét. Nem tekintem Budapestet egy örök, beteljesült célállomásnak. Az életemben mindig voltak fejezetek, amelyek más-más helyhez kötöttek.
Budapest, vagy tágabb értelemben Magyarország is egy ilyen hely. Egy tér a fejlődéshez, változáshoz, új dolgok beteljesüléséhez, kipróbálásához.
Számomra sosem a hely határozza meg az életemet, én határozom meg a helyem mindazokkal a tevékenységekkel, amelyekkel körülveszem magam. Most épp Budapest, majd ki tudja, mi jön még.
– Vissza tudsz emlékezni arra a pillanatra, amikor eldöntötted, hogy a színművészetet választod?
– A gondolat akkor született meg először bennem, amikor gimnazistaként bekerültem a kézdivásárhelyi Macskakő diákszínjátszó csoportba. Egyre inkább erősödött bennem a vágy, hogy színész legyek, és ha már megvolt a ,,mi lenne ha” gondolat, addig éltettem, amíg felvételiztem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakára. És felvettek.
– Banálisnak tűnhet a kérdés, de mit szeretsz, esetleg mit nem szeretsz a színészetben?
– Nehéz erről beszélni. Sokat változtam. Pár évvel ezelőtt teljesen másképp vélekedtem a színházról vagy a színészetről, ma viszont egy másik aspektusából tekintek rá. Régebb, valószínű, azt a közhelyt mondtam volna, hogy ,,azt szeretem benne, hogy sok mindenki bőrébe belebújhatok”.
Mára sokkal inkább az kap fókuszt, hogy egy szerep megformálása révén milyen én-részeim aktiválódnak. Vagy aktiválódnak-e egyáltalán?
És ha nem, akkor arra keresem a választ, hogy mi az a gát, ami nem engedi, hogy előidézzem vagy megteremtsem azt az állapotot. Egyik jó barátom úgy fogalmazott, és azóta én is bátran használom ezt a kifejezést, hogy a színészet blokk-oldás, vagyis minden olyan gát feloldása, ami akadályozza a kívánt állapot megteremtését. Ezzel a megközelítéssel tudok azonosulni a leginkább. Amit hiányolok, hogy kevés az olyan tér és a megtartó közeg, ahol a színésznek lehetősége van feloldani saját blokkjait.
– Rögös az út a siker felé?
– Kinek mit jelent a siker, ki dönti el azt, hogy mit nevezünk sikernek? Számomra a siker sokszínű, nem feltétlenül csak a pozitív élmények halmaza. Megélhetem a legnagyobb bukásomat is sikerként, hisz a negatív élmény is tapasztalat. Azt gondolom, hogy ezek azok a tapasztalatok, amelyeket a későbbiekben a javunkra fordíthatunk.
Ha valamit el akarunk érni, akkor azért tényleg dolgoznunk kell. Ez nem azt jelenti, hogy a siker nem jöhet magától, de hiszem, hogy ahhoz, hogy ez így érkezzen, alapokra van szükség.
Ugyanakkor, azt is tapasztalom, hogy sokkal könnyebben megszerzem azokat a dolgokat, amelyekhez nem ragaszkodom. Ha túl sok akaratot akasztok egy bizonyos cél elérésére, az valószínűleg hosszabb ideig fog tartani, mint azt gondolnám. Vagy el sem érem. Úgy vélem, hogy a türelem nagy játékos. Ha elég türelmed van magad iránt, és figyelője tudsz lenni a hétköznapoknak, akkor minden átalakul.
– A marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulatnál kezdted a pályád, kisebb szerepekben, most azonban egy fontos karakter megformálására készülsz: te játszod Hunyadi Jánost a hamarosan megjelenő Rise of the Raven sorozatban. Milyen érzés egy ilyen erős férfikarakter bőrébe bújni?
– A Tompa Miklós Társulatnak öt évig voltam tagja, ezen időszak alatt szép számban jöttek a szerepek. Hunyadi alakjának megteremtése egy hosszú folyamat volt. Míg kezdetben a magam számára is nehéz volt elképzelni azt, hogy én fogom eljátszani az egyik legnagyobb történelmi magyar hőst, fokozatosan, lépésről-lépésre, a félelem és az önmagam megkérdőjelezése helyét átvette a magabiztosság és az önmagamba vetett hit.
– Mit tudott Kádár L. Gellért, az erdélyi, székely férfi hozzáadni Hunyadi János jelleméhez?
– Nem tudom, milyen volt Hunyadi János jelleme. Csak feltételezéseim vannak, valamint a történelemben feljegyzett számos hőstette, és egyéb fennmaradt iromány. Én megfordítanám a kérdést. Azaz, mit tudott Hunyadi János adni Kádár L. Gellért jelleméhez? Nagyon sokat!
Azt hiszem, itt jön be a hála egy olyan személy iránt, akiről csak feltételezéseim vannak. Hála neki, megélhettem olyan minőségeket, mint például az ősi férfi energia.
Ez nem csupán az a férfiasság, ami erő és izom, vagy ahogyan sokan idealizált formában beszélnek arról, hogy egy férfi ilyen és olyan, egy férfi ilyen kell legyen, egy férfi nem sír, és még sorolhatnám. Itt nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy a Hunyadi karaktere révén megnyíltak és felszínre törtek olyan részeim, olyan állapotok, amilyeneket korábban nem éltem meg a mindennapjaimban.
– A forgatás már régen lezajlott. Most éppen mivel foglalkozol, mi a következő projekted/szereped?
– Lassan egy éve befejeződött a forgatás, aminek még zajlanak az utómunkái. Azóta „szabadúszom”, és izgatottan várom, hogy megjelenjen a sorozat. Nyitott vagyok minden olyan tevékenységre, amelyben fejlődöm, és ami feltölt.
A színház maga most nem vonz. De ez nem jelenti azt, hogy elzárkózom bármilyen színházi projekttől. Szívesen veszek részt olyan munkafolyamatokban, amelyekben örömömet lelem, ahol lehetőségem van a blokkjaim oldására, a határaim feszegetésére.
Szabadidőmben rengeteget tanulok, képzem magam. Az edzés, a mozgás nélkülözhetetlen számomra, tíz éve a mindennapjaim része. Zongorázom, nyelvet tanulok. Imádok barkácsolni, túrázni, természetben lenni, kapcsolódni önmagammal és másokkal.
– Egy színésznek lételeme a reflektorfény, de valóban vágyik rá a színpadon kívül is? Te hogyan viseled, kezeled?
– Szerintem nemcsak a színész, hanem minden ember vágyik a figyelemre. Mindannyiunknak fontos a kívülről jövő visszajelzés. Mit ad nekem a reflektorfény? Adhat önbizalmat, elismerést, vagy lehet ez csillogás, önmutogatás. Egyszerre több válasz igaz.
Magam sem tudom, milyen kapcsolatban állok a reflektorfénnyel. Néha vágyom rá, néha nem.
Ez változó. Ha mélyen magamba fordulok, és befelé figyelek, akkor csendre és nyugalomra vágyom, ami messze elkerül minden reflektorfényt és csillogást.
– Hogyan vélekedsz az élet nagy dolgairól, egyáltalán melyek számodra ezek?
– Számomra az önismeret a legnagyobb feladat. Önmagam felfedezése. Ki vagyok én? És mindazt, ami bennem dobog, hogyan vállalom és képviselem mások előtt? Az önismereti utamon mélyebb megértésekkel gazdagodom, rálátok saját működésemre és a kapcsolataimban megjelenő dinamikákra. Tapasztalom, hogy ez visz közel mindahhoz, aki vagyok. Segít, hogy harmóniában és teljesebben éljem az életemet és a kapcsolódásaimat másokkal.
– Sokszor azt mondják, hogy bizonyos szerepekre meg kell érni, fel kell nőni hozzájuk. Mikor érezted úgy először, hogy felnőttél (egy feladathoz)?
– Az a tapasztalatom, hogy hitelesebben el tudok játszani egy olyan szerepet, karaktert, akinek az érzelmi világa már ismerős a saját érzelmi spektrumomból, megéléseimből. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy mindig azt kapom az élettől, amire már fel vagyok készülve, amire fel vagyok nőve, még ha nem is vagyok ennek tudatában. Érdekes téma a felnőtté válás.
Nagyon sokszor tapasztalom, hogy a felnőttség nem korhoz kötött, nem attól felnőtt valaki, hogy ,,felnőtt testben” van. Nekem a felnőtt azt jelenti, hogy érett a személyisége, tudatos. Képes a felelősségvállalásra.
Önálló a döntéshozásban. Képes a játszma- és manipulációmentes működésre. Nyíltan, őszintén és tisztán kommunikál.
– Milyen jelzőkkel illetnéd magad?
– Kitartó, őszinte, magabiztos, céltudatos, erős, vakmerő.
– Mit gondolsz, kell a székely virtus ehhez a pályához?
– Ha a székely virtust a bátorsággal, vakmerőséggel azonosítom, akkor igen, segítheti a színészt a munkájában. Ha a fafejűséggel, konoksággal kapcsolom össze, akkor a székely virtus olyan jellemvonás, ami beszűkít, és megnehezítheti a munkafolyamatot.
– Milyen álmaid vannak még?
– Minden, amit még nem tapostam ki, az előttem áll. Vannak álmaim, azonban azokat nem kergetem. Az a tapasztalatom, hogy bőven elég, ha megélem a jelenem, amivel teremtem a jövőmet, ezáltal pedig közelebb kerülök az álmaimhoz.
– Mit üzensz haza?
– Pilinszky sorai jutnak eszembe, amelyeket a párom gyakran szokott idézni. Ezt örömmel üzenem mindenkinek: ,,Kimondhatatlan jól van, ami van. Minden tetőről látni a napot...”
