• Fotó: Bertli Zoltán
– Mennyire fárasztó egy turné?
– Udvariaskodhatnék, de nagyon fárasztó. Ha csak az utat nézzük, koncertezés nélkül, a hotelekből való ki-be pakolást, és a sok ülést, már az is fárasztó. Nyilván minden közönség ugyanazt várja tőlünk, ezért nekünk az egész turné alatt arra kell figyelnünk, hogy az energiaszintet fenntartsuk, hogy lehetőleg ugyanúgy érkezzünk az utolsó állomásra is, ahogy az elsőre.
– Van valami különleges praktikád erre?
– Alvás, alvás, mérsékelt bulizás, pihenés. Tényleg nagyon oda kell figyelnünk, különösen ennél a Bartók-műsornál. Bármennyire is azt hirdetjük, hogy könnyeden és érthetően adjuk elő, belülről ez iszonyatosan nehéz. Észnél kell lenni.
Szerintem mindenkinek kialakul a rutinja egy idő után, hogy mi a jó neki. Nekem van egy apró kis zongorám, amit kézbemelegítésre használok utazás közben.
Mert a turnéban az egyik legnehezebb, hogy nem tudunk gyakorolni, az otthoni rutin, hogy pár órát zongorázom, kiesik ilyenkor.
– Talán az első erdélyi útjaid óta ismerjük egymást, Sárik Péter, a piros zongora és az egykori székelyudvarhelyi G. Café összefonódik az emlékeimben. Hogy indult nálad ez az erdélyi történet?
– Húsz éve kezdődött, még nem is volt meg a piros zongorám (nevet). Egy másik zenekarral kezdtük járni Erdélyt, akkoriban kezdtek el a magyarországi zenekarok fellépni errefelé. Aztán itt váltak szét a dolgok: mert van, aki szerelmes lesz ebbe a vidékbe, van, aki meg nem, vagy nem annyira. Nekem azonban egy rutin lett az Erdélybe járásból, és nagyjából abban az időben, amikor mi találkoztunk, már
kezdtem érezni, hogy van valami Erdély és közöttem, hogy olyan szálak kötnek össze ezzel a vidékkel, az emberekkel, ami nem igazán magyarázható, hiszen nincs rokonság, nem innen származom.
Lassan elfogadtam ezt, hogy magyarázat nincs, egyszerűen csak élvezem. Néha furcsa állapot volt, emlékszem, hogy 2013-ban egy turnén átléptük a román-magyar határt, s ott majdnem elbőgtem magam, mert honvágyam volt visszafelé. Én ide tényleg „be vagyok kötve”, később itt találkoztam a jövendőbelimmel…
– Azzal még várjunk egy picit, mert még kíváncsi lennék arra, hogy Erdély ihletet is adott neked?
– Abszolút. Főként Bartók kapcsán. Nagyon szeretem, amikor Nagyváradnál átlépjük a határt, a gyönyörű dombság a Királyhágó után elképesztő hatással van rám, és – lehet, hogy belemagyarázás, de –, tisztán érzem Bartók jelenlétét, hiszen ő nagyon sokat járt errefelé. Most is azt látom, hogy a helyiek valahogy így 2024-ben is jobban érzik a hagyományt.
Ugyanaz a mobiltelefon van a zsebükben, ugyanazokat a tévéműsorokat nézik, de mégis itt még nem skanzen a néphagyomány, felveszik a viseletet, elmennek például az Ezer Székely Leány Napjára.
Amikor kétlaki életet éltem (Csíkszeredában is élt – szerk. megj.), nagyon sok zenét írtam itt. Az, hogy én öt perc alatt kimehettem a somlyói Nyeregbe, nagyon feltöltött engem.
– Nemrég egy műsorban így fogalmaztál: szerelmem, Erdély.
– Tudod, én nagyon sok helyen járok. Gyönyörű helyeken. De valahogy sehol nem ilyen. Biztos, hogy benne van a magyarság, az a furcsaság, hogy Romániába jövünk, és magyarul beszélünk. Egy nyugat-európainak Erdély nem jelent többet, mint mondjuk egy szép svájci táj, de nekünk majdnem mindenhez van valami kapcsolódásunk, történetünk. Ráadásul az elmúlt két évtizedben annyi embert ismertünk itt meg, halottaink vannak, és
amikor egy közösségben már halottad van, akkor azt jelenti, hogy oda már elég mélyen beágyazódtál.
Óvatosan bánok ezzel a szóval, de itt barátaink vannak, tudom, hogy ha bármi lenne, nagyon sok ajtó nyílna meg előttünk. Nekem nem klubok vagy helyek vannak a naptáramban és a telefonkönyvemben, hanem emberek…
– Menjünk egy körrel beljebb. Ha kimondom, hogy Csíkszereda, mi jut először eszedbe?
– Hát nyilván a Csíki Jazz Fesztivál (nevet). Na jó, amikor Pély Barnával koncerteztünk ott, akkor találkoztam Bettivel. (Sipos Betti újságíró kolléganőnk, korábbi főszerkesztőnk, Sárik Péter felesége – szerk. megj.)
– Ami – tegyük hozzá – azért érdekes, mert két magyarországi jött össze Csíkszeredában.
– Én nagyon hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek, és hogy nem igazán látunk bele az életünk összefüggéseibe, nem tudunk belenagyítani. Nem tudjuk, hogy miért találkozunk emberekkel, és miért pont ott, de hogy mindennek értelme van, valamiért a dolgoknak meg kell történniük, abban majdnem teljesen biztos vagyok.
A Bettivel való találkozásunknak is meg kellett történnie itt, olyannyira, hogy a fiunkat is Ábelnek neveztük el, mert mind a ketten annyira kötődünk ide.
Egyébként kiskoromban, amikor még épp megtanultam olvasni, a nagyanyám polcán megtaláltam az Ábel sorozatot, és valósággal faltam. És akkor felnőttkoromban találkozom egy olyan emberrel, aki van annyira „bolondka”, hogy Magyarországról, a jó állásából elköltözik oda, ahol a korábbi fizetése töredéke jön be a következő hónapban, télen –20 Celsius-fok van, és az első este jön rá, hogy nem tud románul, miközben ez mégiscsak Románia. Ehhez kellett a Betti részéről is egy olyan fajta megmagyarázhatatlan belső indíttatás, mint ami bennem volt. Miután összejöttünk, teljesen normális volt, hogy kétlaki életre rendezkedünk be, két hetet élünk Csíkszeredában és két hetet Magyarországon. A Covid nyírta ki ezt, és utána nagyon furcsa volt, amikor Csíkban koncerteztünk, és én nem hazamentem, hanem a hotelbe.
– Viszonylag későn vágtatok bele a családalapításba. Mesélsz erről?
– Én nem akartam gyereket egyáltalán. Nem igazán szoktam erről beszélni, de annyira nem volt fényes az én gyerekkorom. Kívülről ez nem látszott, kisvárosban éltünk, és ugye ismerős annak a dinamikája, amikor mindenki mutatja a legjobb arcát, nagy erőfeszítéseket tesz, hogy az látszódjon, ami igazából nincs. Mindenki el is fogadja ezt a játékszabályt, senki nem vájkál a másik életében, mert fél, hogy akkor nála is elkezdenek vájkálni.
Úgy gondoltam, hogy lezárnám ezt a Sárik vonalat, én vagyok az utolsó csomó, és akkor nem megy tovább ez az egész. Féltem attól is, hogy rossz mintákat viszek tovább,
de attól is, amikor idős művészek könnyek között nyilatkozzák, hogy már bánják, hogy a gyerekeiket egy percig sem nevelték, és az egyik alkoholista, a másik intézetben van… Ezek voltak az érveim a nem mellett. Aztán nyilván velem is megtörtént, ami gondolom, másokkal is, hogy megtaláltam azt az embert, akivel mégis igen, és akkor ez átírja a programot.
– Hogy tudsz apa lenni a sok koncertezés, turné mellett?
– Igyekszem nagyon. Kívülről szerintem sokkal súlyosabbnak tűnik a helyzet, mert a Facebook miatt sokan azt hihetik, hogy gyakorlatilag soha nem vagyunk otthon. De ez nem éppen így van. Három hét volt a leghosszabb távollét, az már nem esett jól, a kéthetes turnék azok, amikre azt mondjuk, hogy még belefér. Amikor otthon, Magyarországon játszunk, akkor mindig hazamegyünk. Az teljesen biztos, hogy
nem én viszem a családban a legnehezebb feladatot, hanem Betti, de azt gondolom, hogy egy bizonyos életkorig ez mindenhol így van, hogy az anya van ott.
Azon igyekszem, hogy ha vagyok, akkor legyek, és a gyermek nagyon jól visszajelez. Amikor elkezd velem kötözködni és barátságtalan lenni, akkor egyértelmű, hogy hiányzom neki, és olyankor gyorsan bele kell tenni a közös zsákba egy nagy adagot. Most nagyon jóban vagyunk Ábellel. Turné alatt is tartjuk a kapcsolatot, bár nincs erre egy kialakult szertartás, de amikor van egy kis idő, akkor azonnal hívjuk egymást.
– Mi van, ha Ábel majd azt mondja, hogy ő is zenész lesz, mint apa?
– Nem lesz (nevet). Hétéves, és ilyenkor már ki szokott derülni az, hogy valakinek van-e érdeklődése, tehetsége ebbe az irányba. Miközben annyi zongora van otthon, hogy őrület, őt még nem érdekli. Ha lemegyek gyakorolni, odajön, és kérdezi, hogy mesélhet-e nekem, én imádom, amikor mesél, és akkor föl-alá mászkál, közben beszél, én játszom…
– Inspiráljátok egymást…
– Igen (nevet). Ábelnek nagyon jó a beszélőkéje, úgyhogy remélem, valami olyan foglalkozása lesz, amihez ezt tudja használni.
– A közösségi oldaladról az jön le, hogy hihetetlenül jól megy az önmenedzselés neked. Mi segít, segített a karriered építésében?
– Szerintem a természetem meglehetősen benne van. Eléggé szorgalmas vagyok és céltudatos. A rossz gyermekkor nagyon sokat tud segíteni, ha túléled (nevet). Egyrészt biztos, hogy én soha nem tudnék elszállni. Soha. Nem tud olyan siker érni, hogy én beképzelt legyek.
– Nem hiszed el, hogy annyira jó vagy?
– Egyáltalán nem hiszem el. Másrészt, kétségbeesetten próbálok civil ember maradni. Rosszul vagyok, amikor a művész úr, művésznő bevonul valahová, biztos láttál már ilyet. Nekem ez nagyon nem tetszik, ez nagyon nem az én utam. Szerencsére a dzsesszzenészeket nem is ismerik annyian, úgyhogy simán meg lehet maradni hétköznapi embernek. És az is van, hogy soha nem háborodok föl, hogy nekem ebbe, ahol vagyok, rengeteg munkát kell beletenni. Például a fiúk (Fonay Tibor és Gálfi Attila, a Sárik Péter Trió tagjai – szerk. megj.) kapcsán:
én vagyok a zenekarvezető, és bár van magyarországi koncertszervezőnk, vannak segítségeink, a nagy meló az enyém, de ezt én normálisnak tartom.
Mindezt a gyermekkoromra eredeztetem vissza, amikor az embert pozícionálják valahová. Nekem nagyon sokat kellett változnom, mert szomorú voltam, negatív, depressziós, és egyedül voltam, és rájöttem, hogy így nem lehet élni. Ezt át kellett fordítani, segítséggel vagy anélkül, de nekem kellett elvégeznem, hogy ma már nem cipelem azt a hátizsákot, amit gyerekkoromban fölszedtem.
– A zene segített ebben?
– Biztos igen, de inkább tudatos munka: terápiák, különböző módszerek, meditáció, pozitív dolgok olvasása. Lényegesnek tartom, hogy minél több ember megérezze azt, hogy az életünkért majdnem száz százalékban mi vagyunk a felelősek. Ha sikerül erre átkattani, akkor az nagyon érdekes érzés, valahol boldogság is, meg biztonság, mert már nem vagy kiszolgáltatva, neked kell a dolgokat megcsinálni, ha bármi is ér, te döntöd el, hogy arra hogyan reagálsz. Például elmegyünk a világ végére, borzasztó a hangszer, nem ettem, fáj a hátam, és akkor hozhatok egy döntést: ezt most tovább viszem,
engedek a negatív hullámnak, és tönkreteszem az egész estét, vagy azt mondom, hogy elfogadom, ami van. Ez egy nagyon-nagyon fontos szó.
Szóval, ez az egész csomag így együtt az, ami meghatározza, hogy hová jutottam el. És talán azért tudunk sikeresek lenni, mert Attila is, Tibi is nagyon sokat dolgozott magán, és szeretjük egymást. Ami elég nagy előny (nevet). És azt gondolom, hogy amikor játszunk, akkor a színpadról ez lejön, sok visszajelzést is kapunk erre. Az is igaz, hogy mi tényleg nektek, a közönségnek játszunk. Nagyon rosszul érint, amikor valami nem sikerül, egy koncert nem úgy alakul, ahogy szeretnénk, mert nagyon fontos, hogy ti jól érezzétek magatokat. Mivel mind a hárman ilyenek vagyunk, örülünk egymásnak, és szeretjük, amit csinálunk, ez így együtt már kell, hogy működjön.
– Rengeteg rangos díjat kaptál. Mi a fontosabb, az elismerés vagy a közönség?
– A közönség! Ez teljesen egyértelmű. Nem akarom lebecsülni a díjakat, mert fontosak, de aki már kapott, az tudja, hogy három napig nagyon örülsz neki, aztán ugyanúgy megy tovább az élet.
Találkoztam már több Kossuth-díjassal, depressziós, borús, rosszindulatú, mufurc vénemberek voltak, és arra gondoltam, hogy ha nem kaptak volna semmit, akkor is pont ilyenek lennének.
Ezen a turnén például hét koncertünk van, és mi hétszer éljük át nyolc nap alatt azt a fantasztikus dolgot, amit a közönségtől kapunk. Minden egyes alkalommal van egy új lehetőségünk arra, hogy ha valami nem úgy sikerült, akkor megint megpróbáljuk, és rögtön megkapjuk a visszaigazolást. Ez a legnagyobb kincs.
– Van-e olyan meghatározó élményed, amihez vissza lehet nyúlni, amikor valami mégsem úgy sikerül?
– Nagyon ritka, amikor ilyesmire lenne szükségem. Amióta megvan ez a trió, azóta semmiféle problémánk nem volt egymással. Nagyon sok helyen jártunk, és majdnem száz százalékban pozitív élmények értek. Nem is nagyon tudok kiemelni ezek közül egyet-kettőt. Persze, nagyon fontos volt a Zeneakadémián játszani, de például itt nálatok, az egykori G. Caféban elképesztő nagy koncertek voltak, szóval az élmény nincsen arányban a hely nagyságával vagy a közönség számával.
Nekünk ilyen szempontból boldogság az életünk. Annyi pozitívumot kapunk a munkák által, hogy az páratlan. Mondjuk az is igaz, hogy rengeteg áldozattal is jár ez, és nem csak a család kapcsán.
Sok lemondás van mögötte, mert például amikor nyár van, kint kéne feküdni és inni a sört, én akkor is lemegyek a pincébe zongorázni. Vagy nem megyünk annyit nyaralni, mert koncertezni kell. De valahogy ez is, mint sok minden az életben, kiegyenlítődik: sokat kell beletenni, de sokat is kapunk. De – ahogy mondtam – boldogság az egész. Gondolj bele, azokkal játszom, akiket szeretek, azt, amit szeretek és ott, ahol szeretjük. Kell ennél több?
Névjegy:
Sárik Péter 1972-ben született Cegléden. Erkel Ferenc-, Artisjus-, Emerton-, többszörös Fonogram- és Orszácky-díjas művész, 2016-ban ő lett az „Év zenésze”. Magyarország egyik legnépszerűbb jazz-zongoraművésze, virtuozitásáról és műfaji sokoldalúságáról ismert. Egyedi ötletei örömteli és közérthető produkciók alakjában mutatják be, és teszik egyre népszerűbbé a jazz-zenét. Mint zeneszerző jelentős nemzetközi sikereket mondhat magáénak, kompozíciói rendre dobogós helyezéseket érnek el az Egyesült Államok és Nagy Britannia legjelentősebb dalszerző versenyein.
„2009 magasságában ismerkedtünk meg, amikor Péter megkeresett egy koncert kapcsán. Az első erdélyi turné egyik állomása körvonalazódott a fejében és a marosvásárhelyi Jazz&Blues Clubra is gondolt. Emlékszem, hogy egy végtelenül kellemes és barátságos hang volt a „drót” másik végén, aki rögtön azt kérte, tegeződjünk. Attól a perctől kezdve tart a mi szakmai, és mára már baráti viszonyunk, Péter annyira közvetlen, mintha gyerekkorunk óta ismernénk egymást. Közvetlensége miatt hamar belopta magát a székelyföldi emberek szívébe, legyen az zenészkolléga vagy közönség. Emlékszem, a klubban is többször együtt zártunk, mert hajnalba nyúló szakmai – és nem csak – beszélgetések, örömzenélések zajlottak. Nem egyszer kértem meg, hogy adjon tanácsot, segítsen a szakmai tudásával, és mindig készségesen állt elébe a közös munkának, és olyan tanácsokkal látott el, – nemcsak engem, hanem az általam szervezett fesztiválok fiatal művészeit, szervezőit, résztvevőit is –, amiket mai napig használunk."
Demeter József „Döme", kultúraszervező, klubtulajdonos
korábban írtuk
Budapesti forgatagból a lassan hömpölygő gyimesi létbe
Adott egy fiatal, budapesti nő, aki éppen megszerezte tájépítészmérnöki diplomáját, befejezte konzervatóriumi tanulmányait, ám ő maga mögött hagyja farkasréti otthonát, és a Bákó megyéhez tartozó Gyimesbükkre költözik.
