Gyermekkorát szülőfalujában, az Aradhoz közeli Újszentannán töltötte a második világháború árnyékában. Az 1928. június 5-én született kislány családját a zsidótörvényekre való hivatkozással 1940-ben aradi kényszerlakhelyre költöztették, az azokban az időkben a zsidókra mért végzet mégsem teljesedhetett be rajtuk, a „kis magyar világ” négy esztendője szerencsére nem bizonyult elegendőnek a gettósításhoz, majd a többség számára utolsó utat jelentő deportáláshoz.
Judit Aradon végezte az első gimnáziumi osztályt, aztán a faji törvények miatt egy év kimaradt, majd nem legalizált formában, de a rendes program szerint végezték az osztályokat. Közben megélni kényszerült a kor mindenféle eszement restrikcióját:
„Csak az utca egyik oldalán közlekedhettünk, a strandon nem, csak a Marosban volt szabad úszkálni, hasonlók.
Megszoktuk, nem csináltunk belőle se erkölcsi, se politikai problémát. Aztán véget ért a háború, visszairatkozhattunk a rendes iskolákba, elismerték az elvesztett osztályokat, én már a rendes román líceumban érettségizhettem ’47-ben” – idézte fel akkori emlékeit Szabó Judit a Maszol.ro portálnak adott interjújában.
Kommunizmus és pályaválasztás
A tanulásról kényszerű okok miatt lemaradó, de roppant olvasott és művelt bőrkereskedő édesapa elégedett volt lánya pályaválasztásával. „Roppant büszke volt, hogy a lánya orvosnő lesz. Nagyokat fantáziáltunk, hogy majd ha megkapom a legnagyobb orvosi kitüntetést, ő vár engem a repülőtéren.” Pedig „egészségtelen” származása eleve megtorpedózhatta volna bejutását az egyetemre, hiszen a 200 hely egy részét munkások és parasztok gyermekeinek tartották fenn. Mivel azonban nem volt annyi paraszt és munkás eredetű érettségizett fiatal, a kereskedő lányát is felvették. Judit is végigment a korai kommunizmus tisztítótüzén, soha nem tagadta, hogy a különböző faji és egyéb korlátozások után legtöbbjük meggyőződéses kommunistává vált az ötvenes évek első felében,
amikor még hittek benne, hogy van igazság, és minden ember azonos jogokkal rendelkezik.
Aztán számára is jött a nagy kiábrándulás… No meg a felismerés, hogy sebész lesz.
Az úttörő
• Fotó: Szabó Judit családi archívuma
„Negyedéves orvostanhallgatóként találkoztam a szakmával – mesélte a Keresztény Szó című lapban. – Rajtam kívül egyetlen sebészlány sem volt az egyetemen. Amikor rájöttem, hogy ez nekem nagyon tetszik, elmentem a klinika akkori vezetőjéhez, Aurel Nana professzorhoz, és mondtam neki, hogy nagyon szeretnék sebész lenni. Elég furcsán nézett rám, és
valami olyasmit mondott, hogy nők ugyan még nem sebészkedtek Romániában, de meg lehet próbálni.”
A próba sikerét aztán évtizedek és gyógyult betegek ezrei bizonyították. A praxist Felsővisóban kezdte, oda helyezték ki az 1953-ban diplomázó Steiner Juditot. Az akkor a Máramaros tartományhoz tartozó városka kórháza három osztállyal rendelkezett: sebészet, nőgyógyászat és belgyógyászat. Igazi mélyvíz volt a frissen végzett orvos számára, akinek a gyakorlati tudás megszerzéséhez és elmélyítéséhez két korábbi apáca, Mirela kedvesnővér, a „nagyon okos és jó” műtősasszisztens és Lucia kedvesnővér, az osztályos főorvos nyújtotta a legtöbb segítséget. A kor kezdetleges aneszteziológiai és képalkotó eszköztárának körülményei között, amikor sokáig a „kézrátétel” jelentette a diagnosztizálás legfontosabb módszerét.
Élete Kolozsváron
Kolozsvárra egy 1965-ös versenyvizsga révén került vissza, ’66-tól az egyetemi klinikán folytatta, ahol korábban diákként dolgozott. Örök meggyőződése szerint a legjobban felszerelt klinikán, amit mindig az „én klinikámnak” tekintett.
Tanított, gyógyított, és közben a kolozsvári magyar közösség egyik legmegbecsültebb tagjává vált.
Hálás betegek ezrei érthettek egyet azzal, hogy 2020-ban „az erdélyi magyarság érdekében kifejtett gyógyító és közegészségügyi tevékenységéért, a bajba jutottak melletti kitartó és állandó jelenlétéért, tudományos munkásságáért” Áder János akkori magyar köztársasági elnök dr. Szabó Judit nyugalmazott kolozsvári sebészorvosnak a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét ítélte.
Aki minden körülmények között segített
Románia első női sebészorvosa azt mondta, nála soha nem vetődött fel a bátorság kérdése. „A sebészet, amit én csináltam évtizedekkel ezelőtt, ma már csak emlék, egy romantikus korszak. Ha egy mai szakembernek elmesélném, hogyan műtöttünk mi akkoriban, azt mondaná, ehhez képest Münchausen egy fantáziátlan alak volt.”
Barátnője, Mócsy Ildikó nyugalmazott fizikus, egyetemi tanár így búcsúzott tőle közösségi oldalán: „Örökre elhagytál minket Szabó Judit, 60 év barátság után. Sokszor és sokat voltunk együtt. Te voltál számunkra az, aki mindig minden körülmények között segített. Együtt ünnepeltünk, zenéltünk, eskedtünk, kereszteltünk és gyászoltunk…”
Mi meg együtt emlékezünk.
Túl Trianon századik évfordulóján, kalandos utazásra hívjuk a Nőileg olvasóit. Az országomlást követő, kezdeti bénultság után az élni és túlélni akaró erdélyi magyarság az itthon maradt nagyjai révén szinte páratlan bravúrt hajtott végre. Minden erőszaknak ellenállva, nem olvadt be a román tengerbe, sőt, a magyar kultúra és értékteremtés új dimenzióit nyitotta meg: az „erdélyi” irodalmat, zenét, építészetet, színházat, tudományt, sportot. Sorozatunkban az elmúlt száz esztendő hazai óriásait igyekszünk számba venni. A teljesség igénye nélkül, szubjektív megközelítésben.
