Először sajnálom a gyerekeket felkölteni, aztán erőt véve magamon, kislányom tavasz tündér farsangi fejdíszét a fejemre teszem, és játékosan, a Március, márciust énekelve csiklandozom sorra őket. Erre megélénkülve ugranak ki az ágyból, de nem tart túl soká. Mire az öltözködés végére érnek, türelmetlenné válok a sok unszolástól. Ettől aztán oda is lesz pislákoló energikusságom.
Amint ketten maradunk a picivel, egy bögre kávéval és egy Pilinszky verssel gömbölyödöm a fotelembe, s teljes nyugodtságban tervezem meg az előttünk álló, napsütésesnek ígérkező napot. Eszembe jut valami, egy kedves, tavaszias ruhám. Gyorsan előveszem és belebújok, hátha.
Eltökélem, hogy a szülinapomon már viselni fogom.
A vásárlást a délelőtti alvásra időzítem, így békésen és megfontoltan tudom megpakolni a bevásárló kosaram. A kasszánál egy idős úr az alvó kicsire való tekintettel előre enged, s felpakolni is segít a szalagra. Ettől meghatódom és nagyon hálás vagyok.
Elégedettséggel tölt el, hogy ilyen zökkenőmentesen pipálhatom ki a bevásárlást. Hazaérve, a kicsi még mindig alszik, így úgy döntök, sétálunk egyet ebéd előtt. Lendületessé tesz a koratavaszi napsütés. Valami bizsergető érzés jár át, és levetkőzöm a negatív gondolataim.
Egyik kapu előtt három felnőtt és egy kisgyerek álldogál. Indulóban vannak épp. Valamiért nagyon kesereg, hangosan sír a kicsi. A felnőttek egymást tromfolva gúnyolják: „Bőgsz, mint egy albán szamár,” „Négyéves vagy, s így viselkedsz.”
Nem szólok semmit, pedig megmondanám legalább azt, hogy az albán szamarat nem is arra mondják. Elszomorodom.
Időben érünk haza. Melegítem az ebédet, izgatottan várom a kedvesem. Egy óra, nem jön. Negyed kettő, nem jön. Háborgok. Aztán, amikor kiderül, hogy ma nem fog jönni, csalódottá válok. És sajnálom magam. Meg őt is, amiért étlen tölti a napot.
Délután már fél-elemmel indulok útnak a nagyok után. Kíváncsi vagyok, hogyan reagálnak, ha elmondom, gyalogosan sétálunk haza. Amire az iskolához érünk, már-már megbánom ezt a nagy vállalást.
Szemmel láthatóan rájuk is jó hatással van a napsütés. El is döntjük, hogy játszóterezünk egyet. A pici egy kiadós táplálkozás után visszaszenderül, én pedig a nagyokkal fogócskázom. A kedvencüket játsszuk:
– Anya, legyél te a sárkány! – kiáltják. Ettől aztán jókedvre derülök. Tér és idő megszűnik, sárkánnyá válok, s beleéléssel igyekszem elkapni nyifka-nyafka kisasszonykámat és sármos hercegem. Épp lemaradok, hogy kis előnyhöz jussanak, amikor, hangosan felkiáltanak:
– Apa!
S megpillantom én is. Hát, utánunk jött! Ettől beleszeretek újra. Kérünk egy kis időt, leülünk a padra. Együttérzéssel hallgatom, miként telt a napja. Kergetőzünk még egy családit, aztán amikor már a napocska is megbújik a templom mögött, derűsen indulunk haza.
de aztán úgy döntök, belefér egy ilyen aktív nap után. Kicsit még vesződünk az esti teendőkön, de sikerül higgadtan pizsamába kerülni. Ma édesapa olvassa az esti mesét. Végignézek a családomon, és a teljesség érzése kerít hatalmába. Milyen jó – summázom – hogy vannak ilyen napok, amikor semmi különös nem történt. Csak (egy érzelmi hullámvasutas) nő vagyok.
korábban írtuk
Perui lány Székelyföldön: Mintha egy álomban lennék
A perui Ysabella Angelest a szerelem hozta Székelyföldre. Limában nőtt fel, ahol a forgalom, a zsúfoltság és a hangos utcák a mindennapok részei, Csíkszeredában viszont – mint mondja – a nyugalom, a tisztelet és a biztonság uralkodik.
