2022.
Ballagási ünnepségen voltunk. Úgy terveztem, hogy csak nagyon keveset eszem. Levest és húst, köret nélkül. Sütit egyáltalán nem. Még egy proteinszeletet is raktam a táskámba, hogy véletlenül se essek kísértésbe. Az képes elnyomni ideig-óráig a cukor iránti sóvárgásom. Most igazán akarom.
Késve érkezünk. Amikor belépünk a csaknem kétszáz személynek terített rendezvényterembe, a vendégek már a levest kanalazzák. Mintha minden szem rám szegeződne. Nem a gyerekeket nézik, és nem is a jóképű férjem. Engem néznek.
Jól bejáratott hosszú ruha van rajtam, amiben eddig úgy-ahogy jól éreztem magam. De most egy tehénnek érzem magam. Nem segíti a dolgom a folyton lecsúszó harisnyám sem. A hajam pedig kész katasztrófa. Nem maradt időm kivasalni, így összekötöttem, és egy csüngős fülcsit biggyesztettem a füleimbe figyelemterelőnek.
Szorongok, nem tudok leszállni a saját tengelyem körül forgó pályámról. Pedig csak egy jelentéktelen kis vendég vagyok, nagy testben. A gyerekek mögé bújok vagy beléjük. Bennük gyönyörködöm, így terelve el a figyelmem valamelyest és elviselhetővé téve magam számára a nap további részét.
Aztán amikor a társaság nagy része elkezd táncolni, óvatosan megeszem a proteinszeletem is. Az asztalra rakott ínycsiklandó házi süteményt megcsodálom, de eszem ágában sincs enni belőle. Semmi túlevés, semmi feltűnés.
Kész, megyünk haza. Ez is jó a kisgyermekes időszakban. Rájuk lehet kenni, mert hát álmosak, és ilyenkor már ágyban a helyük. A vendéglátóinktól köszönő ajándékként egy doboz süteményt kapunk. Hazafelé az autóban az ölemben fogom. Rangsorolom a süti szeleteket, eljátszva a gondolattal, hogy milyen sorrendben falnám fel, ha egyáltalán ennék belőle. Egyelőre még nem vagyok hajlandó bevallani magamnak, hogy kész, eddig tartott a kitartásom, nem tudok, talán nem is akarok tovább ellenállni. Hazaérve, a családom még elidőz egy kicsit az udvaron, vacsorát adnak a kutyáknak. Én persze bemegyek a vállfás zakókkal és egyéb csomagokkal. Mindent a kanapéra dobok.
Az utolsó darabtól már émelygek, de nem adom fel, azt is begyúrom, nem figyelve testem jelzéseire. Nyílik az ajtó. Gyorsan rányomom a fedelét, és úgy teszek, mintha most jutottam volna odáig, hogy a hűtőszekrénybe rakjam. Megtörlöm a szám, iszom egy korty vizet, hogy leöblítsem a fogaimra tapadt édes anyagot, és mosolyogva fogadom a családom.
Amíg fürdetem a gyerekeket, a férjem két borospoharat készít elő, remélve, hogy mi időzünk kicsit a gyerekek altatását követően, elvégre szombat este van. Elfintorodom, ha csak a borra gondolok. Alig bírom kiabálás nélkül végigcsinálni az esti protokollt. Égnek a szemeim, hevesen dobog a szívem és remegek.
Vajon meddig fenntartható?
Lefektetem a kicsiket, elolvasom az esti mesét, aztán úgy teszek, mintha én is aludnék. Még hallom, ahogy a férjem bort önt a poharakba. Bepillant a háló ajtaján. Vár. Aztán eloltja az összes lámpát.
Részlet Szilveszter Andrea Idegentest címmel készülő kötetéből.
korábban írtuk
Magyari Tekla: Mint a vízfolyás
Még csak héééét óra múlt, malacka, szunyókáljunk kicsit. Játsszuk azt, hogy alszunk. Hogy kell ásítani? Ííííígy. Bebújunk a paplan alá, s heverészünk kicsit. Jó. Adja a könyvet anya. Vizet kérsz? Intsed, hogy neeeem, ha nem kérsz. Hozom a tápot.
