• Fotó: Paluska Ilona archívuma
– Nem szereted, ha törpének szólítanak?
– A törpe szót nem szeretem, mert – főleg régen – leginkább negatív értelemben használták. Én kicsi vagyok, kicsi ember, azt szoktam mondani.
– Mikor jött a felismerés, hogy kicsi vagy, sokkal kisebb, mint általában az emberek, s így különbözöl tőlük?
– Ez számomra sosem volt furcsa.
Én így nőttem fel. Az, aki beleszületik ebbe, így szokja meg. Így az sem volt furcsa nekem, hogy a többiek másak. Én ilyen vagyok, ők meg olyanok.
– Másoknak viszont szemet szúrhatott. Csúfoltak?
– Az iskolában egyik osztálytársam mindig cikizett. Ez még Ceaușescu idejében volt... Tudod, én 46 éves vagyok. Akkoriban az elfogadás még gyerekcipőben járt. Egyébként egy kis Bihar megyei faluban, Újpalotán nőttem fel, ahol mindenki ismert mindenkit, megszoktak engem. De ha idegenek láttak vagy látnak, akkor megnéznek, megbámulnak ma is.
– Ez zavar?
– Nem feltétlenül, mert azért az emberek kilencvenkilenc százalékban segítőkészek, hála Istennek. Most nagyon sok egyesület, alapítvány segíti a mozgássérülteket, sok a lehetőség. Összejárunk, táborokba megyünk, ismerkedünk. Ami
azért is jó, mert látjuk, nemcsak nekünk van keresztünk, amit nap mint nap cipelni kell, hanem másoknak is, s van, aki ennél rosszabb helyzetben van.
Én megszoktam ezt az életet, nem okoz nekem depressziót, hogy kicsi vagyok, nem kellett pszichológushoz járjak, hogy feldolgozzam, mert aki ebbe született bele, annak ez nem furcsa. Ám annak, aki egy baleset miatt kényszerül kerekesszékbe, annak nagyobb pofon.
• Fotó: Paluska Ilona archívuma
– Mi zavar a legjobban abban, hogy törpenövésű vagy?
– Nagyjából semmi, sok segítségem van. Egy házban lakom a szüleimmel és a férjemmel, mert van férjem is, aki szintén kicsi ember. Én egyébként nagyon fürge vagyok, amiben tudok, segítek édesanyának, de nagyon gyenge a kezem. Krumplit pucolni például nem tudok. Szóval, nagyrészt a szüleim csinálnak mindent, mi meg el vagyunk kényeztetve (nevet).
– Ha nem a külsőségeket nézzük, akkor milyen a természeted?
– Hát… lobbanékony vagyok. De a kedvem azért többnyire jó. Mindig mosolygós vagyok, de ha bemegyünk Nagyváradra vásárolni, hamar felmérgelődök, ha elfoglalják a sérült parkolóhelyet, mert úgy érzem, semmibe vesznek minket. Vagy
előfordul, hogy ügyintézésnél állok sorba, és mivel nem látnak, mert olyan magasan ülnek a pulpitusnál, a mögöttem állót szólítják meg. De van olyan is, hogy elém állnak.
Ilyenkor felmegy a vérnyomásom, finoman fogalmazva. Vagy a patikában is – ahová elég gyakran járunk –, sokan próbálnak kikerülni és elém állni. Kell szóljak, hogy annyira kicsi azért nem vagyok, mint egy hangya, hogy ne vegyen észre.
– Akkor csak van némi hátránya mégis...
– Van, de aki ezzel él évek óta, nem csinál ebből nagy dolgot. Persze elmondhatom, hogy nekem például csak négy osztályom van, mert nem volt lehetőség továbbtanulni. Itt a közelben román osztályba kellett volna menjek, bentlakásba nem akartak küldeni a szüleim, így annyival maradtam, de nem nagyon látom ennek hátrányát, írni-olvasni tudok, és vág az eszem rendesen. Ismerek olyan mozgássérültet, aki egy-két egyetemet elvégzett, s mégsem talál munkát. Így van a férjem is. Egyetemet végzett, de nincs munkahelye. Az állami nyugdíjból élnek sokan, kevés kivétel van.
• Fotó: Paluska Ilona archívuma
– Úgy tudom, neked például van jogosítványod.
– Jaj, erre nagyon büszke vagyok. Valamikor a 2010-es években jelentkezett a váradi mozgássérültek egyesületénél egy autósiskola, hogy átalakítana egy autót, hogy a mozgássérültek is tudjanak megtanulni vezetni. Szovátán Pál Karcsi alakította át az autót. Azzal nagyon sokan megtanultak vezetni. Nekem nem volt jó, mert gyenge a kezem, és kézzel kellett gázt adni és fékezni is, s még kormányozni is, s mivel ugye gyenge a kezem, más megoldás kellett. Vettünk egy autót, és Pál Karcsi meghosszabbította a pedálokat nekem, hogy a két kezem szabad maradhasson kormányozni. Azzal tettem le a vizsgát, s elsőre sikerült is. Olyan sokan vagyunk hálásak Karcsinak, mert sok mozgássérült tud így kimozdulni a házból.
– Az alacsony termet szervi problémákkal is jár?
– Hála Istennek, más szervi bajunk nincsen, viszont a csontozatunk gyenge. Főleg a férjemé romlik nagyon erősen, ő görbül meg. Minden évben járunk csontsűrűség-mérésre. Az a helyzet, hogy
ez a genetikánk, de hogy mitől lesz, azt nem lehet tudni. A férjemnek például van egy egészséges öccse, hét évvel fiatalabb, neki semmi baja.
– Már több mint 10 éve férjnél vagy, és a férjed is kisnövésű. Hogy találtatok egymásra?
– Egy újsághirdetés alapján. Édesanyám vett egy újságot, és abban látta meg a férjem hirdetését, amire jelentkeztem. 2006 óta vagyunk együtt, 2010-ben házasodtunk össze. Jól megvagyunk. Egész nap együtt, de nem veszekszünk. Ritkák vagyunk és szerencsések, hogy egymásra találtunk, hogy ő is magyar, idősebb is, picit nagyobb is, mint én. Én 105 centi vagyok, ő meg 115 körül.
• Fotó: Paluska Ilona archívuma
– Az alacsony termet miatt vannak még olyan dolgok, amelyeket át kellett alakítani a környezetetekben?
– Van pár dolog, de nem sok. Például nehezen értem el a kapcsolókat. Felugrottam, s úgy kapcsoltam le-fel a villanyt, vagy odahúztam egy széket. Mindig megoldom valahogy, hogy elérjem azt, ami magasabban van. Akár
felkapaszkodok a szekrény szélére, nyújtófával leemelek egy műanyagtálat, vagy a férjem segít, mert az a 10 centi is néha sokat számít.
Na de, egyszer megelégeltem, hogy minden kapcsolóhoz ugrálnom kell, s akkor édesapa a házban mindenhol lejjebb hozta a kapcsolókat és a konnektorokat fél méterrel. Ennyi a házban az átalakítás. És most elmondom mindenkinek, hogy mi nem a mesékben, Törpefalván élünk, nem kicsi házikóban, kicsi szekrények között.
– És a bevásárlás nem nehézkes?
– Itt a kisboltban könnyen megoldjuk a vásárlást, de ha máshová megyünk, nagyobb üzletbe, akkor leszólítok valakit, és leadja a fölső polcokról, amit nem érek el. De legtöbbször oda eljön édesanya is velünk.
– A felnőtt embereknek gyakran van kérdésük, de nem merik feltenni. A gyerekek viszont bátrak, szókimondóbbak.
– Igen, járt itt nálunk egy anyuka, cseresznyéért jött, és hozta magával a két kislányát, 4-5 évesek lehettek. Amikor megláttak, rögtön mondták románul, hogy „Ce mică e!” (milyen kicsi – szerk. megj.) És akkor az anyuka elkezdett mindenféléket mondani nekik, mellébeszélt.
Szerintem nem kellene mellébeszélni, hanem azt kellene mondani a gyerekeknek, hogy nem mindenki egyforma, de elsumákolják, nem szeretnek beszélni róla.
Szokták a gyerekek kérdezni tőlünk, hogy „Miért vagytok ilyenek?” Hát miért… még mi sem tudjuk – válaszoljuk gyakran. A férjem meg elvicceli, hogy nem ettük meg a spenótot, s azért maradtunk picik.
• Fotó: Paluska Ilona archívuma
– A gyerekvállalás sosem volt téma?
– Sosem vágytam annyira gyerekre, mint általában a nők. A mai gyerekek nagyon hiperaktívak, és ez nem nekünk való. S szerintem egy gyereknek sem biztos, hogy olyan jó lenne velünk. Esetleg ha úgy adódott volna, hogy a Jóisten ad, akkor az más lett volna.
– Min kellene változtatni szerinted, hogy jobban tudjunk együtt élni a mássággal?
– A hozzáálláson, a szülők hozzáállásán. Szoktam utazni Váradon a villamoson, és sokszor ott is elhúzódnak tőlem, azt hiszik, fertőző beteg vagyok. Ez a mentalitás kellene megváltozzon. Mindenki más, és ezt többet kellene hangoztatni otthon és az iskolákban is.
Cikkünk a Nőileg magazin 2024. júliusi lapszámában jelent meg.
