Fodrászként talán a legnehezebb azt volt megélni, hogy lassanként elveszíti hosszú, dús haját – eleveníti fel Bianca. Békésen mosolyogva mesél az elmúlt évéről. Haja mára újranőtt, a kemoterápiás kezelés után begöndörödött.
Több kivizsgálásnak is meg kellett történnie ahhoz, hogy a csíkszeredai nő esetében felállítsák a diagnózist, hogy magyarázatot találjanak az elviselhetetlen gyomorfájdalmaira. „ A non-Hodgkin limfóma egy nyirokcsomórák, ami a gyomromban igazolódott be, és innen kezdődött az egész tortúra, ugyanis a diagnosztizáláskor szembesültem azzal, hogy ez onkológiai eset, erre kemoterápiát kell kapnom.
Egy hazai magánklinikáról kerültem Magyarországra, az Országos Onkológiai Intézetbe, ott diagnosztizálták a betegségemet, és olyan gyorsan történt minden, hogy fel se tudtam dolgozni, mi lesz velem.
Helicobacter pyolir-fertőzésem volt, ami fekélyt okozott, az endoszkópia során nem látszott, hogy pontosan mi van a gyomromban, viszont a biopszia vizsgálat nyomán azonnal bebizonyosodott, hogy ez limfóma. Nagyon alattomos betegség, konkrét tünet csak a betegség előrehaladott állapotában jelentkezik. Erős gyomorfájdalmaim voltak, hányingerrel, erőtlenséggel, vitaminhiánnyal társulva, éreztem, hogy nem vagyok önmagam” – eleveníti fel.
Az első fájdalmas napok és a diagnózis felállítása között csaknem egy év telt el, majd következett négy hónap kemoterápiás kezelés. Bianca szerencsés, mert a betegséget még a kezdeti fázisban sikerült „elcsípni”.
Piros perfúzió, „a fodrász”
Mint meséli, talán a legjobban az sokkolta, hogy kemoterápiás kezeléssel tudják csak megfékezni a betegségét, s bár az orvosa felkészítette, hogy mire számíthat, arra, amivel szembesült, talán felkészülni sem lehet. „Amikor azt hallottam, hogy ez a betegség a nyirokrendszer rosszindulatú daganata, azaz rákos vagyok, mintha egy sötétítőt húztak volna el, és az egész életem lepörgött előttem. Nem tudtam, mi lesz velem.
A kezelések alatt az asszisztensek mindig elmagyarázták, mi van a perfúziókban, az első volt a nyugtató, aztán a következett a piros, amit úgy neveznek, hogy »a fodrász«, mert attól hull el a haj.
Hazajöttem az első kezelés után, és két hét múlva csomókban hullani kezdett a hajam. Egy kolléganőm rövidebbre vágta, de minden nap kínszenvedés volt, amikor a hajcsomók a kezemben maradtak. Úgy éreztem, mintha darabok hullnának ki belőlem. A barátnőmtől kaptam egy parókát ajándékba, de rá sem mertem nézni. Aztán mégiscsak le kellett borotváljuk a hajam, felraktuk a parókát, de úgy éltem, hogy kerültem az ablakokat, tükröket, ahol láthatnám magam. Ám mégis szembe kellett nézzek magammal, összetörtem” – meséli. Mivel a parókával nem tudott kibékülni, turbánokat kezdett viselni, amire azonban rengeteg tapintatlan megjegyzést kapott.
A kemoterápiás kezelések előrehaladtával egy adott pillanatban úgy érezte, nem is annyira a betegség viseli meg, hanem a külalakjának a társadalmi megítélése. A négy hónapon át tartó kemoterápiás kezelés során például elveszítette a haját, a szemöldökét, a szempilláját, érzékelhető volt, hogy beteg, megterhelő volt számára a vizslató tekinteteket elviselni, a tapintatlan kérdésekre reagálni. És ezért is akarta elmesélni a történetét, hogy a hasonló helyzetben lévő nőknek erőt adjon, mert bizony, sokan megkeresik, kérdezik, tanácsot kérnek tőle. „Tény, hogy erőt tudsz adni más betegeknek is, hogy ne bújjanak el, ha zavarja mások tekintete. Engem is sokszor megbámultak, főleg a kezelések utolsó fázisában, amikor látványosan rosszul néztem ki, de én próbáltam az életemet úgy élni, mint előtte, vállalva az állapotomat.
Egy betegségnek köszönhetően egyébként hamar rájön az ember, hogy kik az igazi barátai”
– mondja.
Most jól van. A limfóma eltűnt a gyomrából, háromhavonta ellenőrzésre jár, életmódot váltott, és bízik benne, hogy öt év múlva gyógyultnak nyilvánítják. „Sportolni kezdtem, erősödnöm kell, szeptemberre, a kezelés végére annyira legyengültem, hogy egy kétliteres palackot is alig tudtam megemelni. Ennek ellenére a kezelések alatt is jöttem dolgozni, igaz, egy-két vendéget tudtam fogadni csak, nem volt többre erőm. De jöttek, hogy lássanak, hogy erőt adjanak, és én tudtam, hogy haza kell érnem. Anyukám mindvégig velem volt, és ő sem hagyta, hogy elengedjem magam. Pénteken Budapesten megkaptam a kezelést, szombaton pihentem, vasárnap hazavezettem, de aztán itthon már nagyon rosszul voltam.”
Ha megszólal a reményharang
Sok mindenre megtanította a betegsége – emeli ki Bianca. Arra, hogy sokkal többet kell foglalkoznia saját magával. Stresszes időszakon volt túl, a Covid ideje alatt ugyanis nyolc év után hazaköltözött Londonból, és Csíkszeredában magánvállalkozást indított. Élete egyik nehéz időszaka volt, és a betegség ráébresztette, hogy a napi rohanásban a prioritások felcserélődtek.
„Minden nap úgy próbálok élni, mintha az utolsó lenne, mert tényleg nem tudjuk, hogy mi lesz holnap.
Én ezentúl azt fogom csinálni, amit szeretek. Úgy fogom élni az életemet, ahogy én szeretném. Mindent csinálok, ami nekem jól esik, megeszek, megiszok mindent, ami jól esik.”
Meséli, sok fájdalomnak, bánatnak szemtanúja volt az onkológián, s valahogy ez is megerősítette benne a hitet, az elszántságot, hogy neki meg kell gyógyulnia. „Az onkológián volt egy harang, aminek a hangját többször hallottam, de nem tudtam, mi az. Az asszisztensek magyarázták el, hogy aki befejezte a kemoterápiás kezelést, megkongatja a harangot, mintegy jelezve a betegeknek, van remény a gyógyulásra, a kezeléseket túl lehet élni. A remény harangja. A hatodik kezelés lejártával én is megkongattam a harangot, mindenki tapsolt. Istenem, hogy vártam arra a pillanatra” – érzékenyül el.
„Mindenki csak az orvosára hallgasson”
„Mindenkinek azt mondtam, aki beteg és esetleg felhívott, hogy ne hallgasson senkire, csak az orvosára. Én nagyon szerencsés voltam, hogy az orvosom őszinte volt velem, szívén viselte a sorsomat, és én hallgattam rá, bíztam benne. S bár én itt vagyok és ő Budapesten, bármilyen kérdésem van, mindig válaszol rá. Arra is bíztatom a hozzám fordulókat, hogy ne engedjék el magukat. Próbáljanak olyasmivel foglalkozni, ami elveszi a figyelmüket a betegségről, mert az csak átmeneti dolog. Próbáljanak pozitívak maradni, bár tudom, hogy nehéz” – jegyzi meg mosolyogva. Azt mondja, ő mindig arra kérte az embereket, hogy ne sajnálkozzanak fölötte, ez az ő harca volt, amit neki kellett végigcsinálnia. „Érdemes olyan emberekkel beszélgetni, akik ezen keresztülmentek, mert sokat számítanak a pozitív visszajelzések.
A betegség valamire ráébreszt minket, de nem kell folyamatosan az okot keresni, mert abba belebolondul az ember. Én is sokszor feltettem magamnak a kérdést, miért pont én, és mit kell tanuljak belőle?
Ismertem egy nagyon kedves atyát, közeli családi barátunk volt, és minden alkalommal, amikor kemoterápiára mentem, áldását adta rám. Erőt adott, bátorított, mosolyával megnyugtatott, mondván, hogy »ne keresd betegséged okát, majd idővel megérted és elfogadod«. Még mindig nem értem, hogy miért, de próbálok változtatni az életemen” – jegyzi meg békés mosollyal az arcán. A paróka is megvan még – mondja nevetve –, s bár a betegség alatt végül nem viselte, a legutóbbi farsangkor bizony hasznát vette.
Cikkünk a Nőileg magazin 2024. júniusi lapszámában jelent meg.
korábban írtuk
Az idő rabjai – Egy notórius késő vallomásai
Egy kutatás szerint az emberek 17 százalékát érinti a folytonos késés problémája, ugyanakkor az emberek 20 százaléka legalább hetente egyszer elkésik a munkahelyéről. A szakemberek szerint számos – főként tudat alatti – ok állhat ennek a hátterében.
