Nyolc éve hagyta itt örökre felesége. Hirtelen vonult ki az élet színpadáról, felhajtás nélkül, magára hagyva férjét és a takaros nyaralót. Halálával magával vitt egy jó darabot férje életéből is. A mindenük volt a kis erdőszéli ház, de amióta egyedül maradt, már egyre ritkábban jön ki. Eljárt felette is az idő. Nagyot hall, így jót rikkantok üdvözlésképpen:
– Jó reggelt, Keresztapja! Na, jó korán kezdte ma!
– Adjon Isten! Hogy aludtatok? Bevettem másfél Algocalmint, ilyenkor valahogy tudok dolgozni.
– teszi hozzá lemondóan, mintegy magának, majd kimért mozdulatokkal folytatja a boglyarakást.
Én mélyen magamba szívom a patak és a nyárutó illatát, mélabús melankóliával figyelem, ahogy búcsúzóban a nyár, bőkezűen szórja szét a nyírfa sárguló leveleit. Valahogy ilyenkor mindig megérint az elmúlás. Békés megnyugvás járja át a sejtjeimet, valami puha beletörődés a megváltoztathatatlanba, hogy része vagyok egy hatalmas körforgásnak, a természet teszi a dolgát, az élet megy tovább, velünk vagy nélkülünk, és ez úgy jó, ahogy van. Miközben az elmúláson elmélkedem, a szemem sarkából látom, hogy nyílik a kiskapu, és Keresztapja érkezik egy pohár kávéval a kezében.
– Na, jöjjön, üljön le! – húzódok arrébb, helyet csinálva magam mellett a hintán.
– Belepisilt a szarvas a patakba – mondja, látva, hogy szorosan fogom magamon a lájbit. – Vége van a nyárnak – ül le mellém óvatosan. – Ismered-e azt, amikor a lövétei ember vesz egy papagájt?
– Nem – értetlenkedem, mert a reggeli órában még lassan forognak a fogaskerekeim, s hirtelen nem értem, hogy jön ide a papagáj, nem fogom fel, hogy egy vicc bevezetőjét hallom. De Keresztapja már folytatja is nagy élvezettel a mesélést. Közben rájövök, hogy hallottam valamikor az átkosban ezt a viccet, szakálla van, de azért most is jót derülök rajta.
Engem – aki egyetlen egy viccet tudok, s azt most is elpufogtatom – őszintén meglep, hogy ő milyen sokat rángat elő az emlékezet bugyraiból. Szóvá is teszem. Ekkor egy gyerekdalra zendít rá néhány kiscicáról, majd három gyerekről, akik a mosóteknőből csónakot csináltak. Minden dal után leellenőrzi, hogy ismerem-e?
– Nem ismerem ezeket, Keresztapja, mi már másmilyen dalokat tanultunk az iskolában. De hogy emlékszik így, hiszen 70-80 éve tanulta? – hitetlenkedem.
– Én mindenre emlékszem. A verseket is szóról-szóra el tudom mondani, amit az iskolában tanultunk. Legalább harmincat tudok – vágja ki büszkén, mint aki el akar kápráztatni. Sikerül is neki.
– Már azt nem hiszem! Na, halljuk! De vigyázzon, mert én is ismerem, ne próbáljon átverni! – évődöm.
Először a „Családi kört” mondja el elejétől a végéig, csak az „éji bogárból” lesz „égi bogár”, de egyébként hibátlan, ahogy meg tudom állapítani, szerény irodalmi műveltségem birtokában. Aztán a Toldiból, János Vitézből idéz hosszú részleteket, majd a Grófi szérű, Mama és más József Attila, Petőfi, Arany, Ady versek következnek.
– Sok mindenre emlékszem kicsi gyermekkoromtól – teszi hozzá mintegy magyarázatképp, hitetlenkedésemet látva. – Egyéves voltam, amikor lázas betegen egy másik hasonló korú gyerekkel együtt szekéren vittek Lövétéről Szentegyházára, doktorhoz. Akkor csak ott volt orvos. A másik gyerek meghalt útközben, én megmaradtam. Sok gyerek halt meg akkoriban, kevesen érték meg a felnőttkort. Mi is tízen voltunk testvérek, de csak négyünkből lett felnőtt. Mára csak ketten maradtunk. Másodikos koromban elkaptam a tífuszt. Hat hetet feküdtem lázasan az ágyban, a törülközők, amikkel borogattak, elrohadtak. Olyan voltam, mint a bőregér, csak a csont és a bőr. Minden nap csukamájolajat adott édesanyám, de az olyan hitvány volt, hogy egyfolytában hánytam ki. Aztán hat hét után azt mondta édesapám anyámnak: „Ne adj többet neki, ha a drága olajat mind hányja ki! Ha meg kell haljon, hát haljon meg!” Emlékszem, épp akkor vágtak disznót a szüleim. Én már kívántam a húst, de a kezembe csak egy jó nagy csontot nyomtak, hogy azon rágódjam. Akkor aztán megfordult a betegségem, s megint megmaradtam.
– teszi hozzá nevetve. Majd egyre jobban belelendül a mesélésbe.
– Sok nehézség volt az életünkben. Emlékszem, hároméves koromban nagyanyám kézen fogva vitt el a halottas házhoz. Aztán a temetőbe nem vittek ki, otthon hagytak, bezártak a házba. Én felmásztam a csobánra, s onnan leskelődtem. Így hívtuk az ecetes hordót, amiben a vadalmából főtt ecetet tartotta édesanyám. Láttam a temetőben pislákoló gyertyákat. Amikor hazajöttek, kérdeztem nagyanyámat, hogy mi volt az a sok kicsi fény a temetőben. Azt mondta, azok voltak a hóhér szemei. Sokáig nagyon féltem.
Édesapám évekig hadifogságban volt. Akkoriban nem szabadott megírják, hogy hol raboskodnak, a leveleket elolvasták a fogvatartóik. De a székely ember találékony. Megírta, hogy „itt vagyunk, kijevel, kijaval”. Így aztán tudtuk, hogy Ukrajnában van, Kijevben. ’49-ben jött haza, nagyon betegen, legyengülten. Akkor azt kérte a jó Istentől, hogy még bár három évet adjon neki, aztán 87 éves koráig élt. Sokat mesélt a hadifogságról. Munkatáborban voltak, sokat dolgoztak, kevés, gyenge ételt kaptak. Aki tudta táplálni magát, megmaradt, aki nem, az meghalt. A szemétről összegyűjtötték a csontot, és csajkában megfőzték, csihányt tettek belé, s azt ették. Amikor valaki a konyhán szolgálatos volt, mindig arra biztatták, hogy „jó vastagon hántsd a pityókát, s rejtsd a kebeledbe!” Aztán a vastagon hántott pityókahéjat is megfőzték a csajkában.
Mi, amíg édesapánk a fronton volt, nagyanyáméknál laktunk egy darabig. Aztán egyszer csak az öccse megnősült, kellett a hely neki is, minket édesanyámmal együtt kitett az utcára. Sokat hányódtunk albérletben, itt, ott. Szerencsére, ingyenkonyhán kaptunk enni. Amelyik családban a családfő fronton vagy hadifogságban volt, azok kaptak enni az ingyenkonyhán. Minden nap puliszka volt. Egyik nap kukoricából, másik nap árpából. Az árpapuliszkát jobban szerettem, a „borzas puliszkát”a legjobban. Amelyik lisztből nem szitálták ki a korpát, abból főzték a borzas puliszkát. Egyik nap tejjel adták, másik nap marmaládéval. Évekig ezt ettük. Mire betöltöttem a tizenhat évet, már munkakönyvvel dolgoztam a szénégetőknél.
– tápászkodik fel a hintáról.
A nyár végi szellő lágyan beletúr gyér hajába, miközben felteszi viseltes kalapját. Majd lassú, kimért lépésekkel elindul, hogy hátrahordja a szénaboglyákat. A sárguló nyírfa hosszan, elmélázva bámul utána.
korábban írtuk
Pakot Mónika: Az élet él és élni akar – Magvakba zárt életerő
Szeptemberben erőteljesen megjelenik bennem az élet körforgására való rácsodálkozás. Már nem a színes virágok és az erőteljes levelek csábítanak el, hanem az életnek az esszenciái, a magok. Ilyenkor tudatosul bennem, hogy az élet él és élni akar.
