Már csak a nyugdíjas nénikkel kellett megvívni egy-egy kiadós csatát, akik a függöny mögül árgus szemekkel figyelték, hogy mikor lépünk rá a fűre, s ilyenkor hangos rikácsolásba kezdtek. Ez azonban nem hatott meg különösebben, de ha elég hangos és rámenős volt a fenyegetőzés, és már a szüleinknél való beárulás is szóba került, akkor átmentünk a tömbház túloldalálra, ahová nem volt rálátása az éppen szolgálatos gyepőrnek, és ott gyúrtuk tovább a füvet.
Így aztán fiatal házasokként is csak ilyen körülmények között tudtuk elképzelni az életünket: tömbházlakásban éldegéltünk békésen. Most már nem volt különösebb igényünk a fűben való mászkálásra, a bokrok közti bújócskára, ezért aztán nem kerültünk konfliktusba a szomszédokkal sem.
Körülbelül tizennégy évvel ezelőtt meglátogattuk kertes házban élő vidéki rokonainkat. És ekkor történt valami, ami megváltoztatta az életünket. Ébredés után, szokás szerint, a kávéval indítottuk a napot. Igen ám, de most reggelente nem az ágyba visszabújva fogyasztottuk el azt, hanem pizsamában, a harmatos fűben gázolva vonultunk ki a gőzölgő kávéval a kerti hintára. A csendes környék épp csak ébredezett. A nagy diófa sűrű ágai közt átszűrődő napsugár gyöngéden simogatta párnától gyűrött arcunkat, a langyos szellő játékosan bele-belekapott a pizsamánk szélébe, megcirógatta kócos fejünket, majd nevetve tovalibbent. Madarak hada – akkor még nem tudtam, hogy melyik kiféle – egymást túlharsogva üdvözölte az új napot, hirdette az élet nagyszerűségét.
Soha addig olyan harmonikus szimbiózist nem éltem át a természettel, mint ott, akkor: éreztem, ahogy együtt lélegzem a fákkal, hogy a csodálatos teremtett világnak apró, ámde pontosan beleillő része vagyok, csak lebegett a lelkem gondtalanul a végtelen térben és időben. Ma már tudom, hogy flow-élményben volt részem. Elmondhatatlan volt. Alig vártam a következő reggeleket, hogy újból és újból átélhessem a csodát.
A látogatást követően, a hazafelé vezető hosszú úton aztán volt időnk felidézni, megbeszélni az élményeinket. Akkor derült ki, hogy a férjem ugyanilyen érzéseket élt át, őt is magával ragadta a reggeli kávézások hangulata, megbabonázta a kert szelleme.
Nem egy üres telket, hanem öreg fákkal beültetett, szép, nagy gyümölcsöskertet, valamelyik közeli faluban. Tervünket rögtön be is jelentettük a szűkebb család tagjainak, akik kissé megemelkedett szemöldökkel vették hírül döntésünket, nem is értették, hogy mi ez a hirtelen elhatározás, de támogatásukról biztosítottak.
Nem telt el sok idő, talán csak néhány nap, amikor a nővérem hívott telefonon, hogy egy hirdetésben látott egy eladó kertet, pontosan olyant, amilyent szeretnénk. Épp készültünk elutazni valamerre, gondoltuk, útba ejtjük a falucskát, és megnézzük a kertet. Igaz, hogy pénzünk nincs, de vesztenivalónk sincs. A hirdetésben megadott telefonszámon a tulajdonos eligazított, hogy merre találjuk. Az eldugott falucska legeldugodtabb utcácskájában, kidőlt-bedőlt kerítés mögött pillantottuk meg álmaink kertjét: egy déli fekvésű domboldalon, gyönyörű kilátással, rengeteg hatalmas gyümölcsfával, olyan volt, mint maga az édenkert.
Azt hittem, rosszul hallok. Az én Mérleg jegyű párom, aki mindig mindent kétszer is meggondol, alaposan megrág, az összes létező szempontból mérlegel, és csak hosszas, mindenre kiterjedő elemzés után hoz döntést, öt perc után azt mondja, hogy megvesszük a kertet. De hát miből? – tettem fel tétován a kérdést, tudván, hogy erre semmilyen pénzügyi keretünk nincs, s nem kis kertről lévén szó, tetemes összegre rúgott az ára. Ne törődj vele, kérünk kölcsön! – nyugtatott meg férjecském. Ilyen határozottnak, magabiztosnak és céltudatosnak soha nem láttam azelőtt.
Bár a kölcsönt évekig fizettük, ez a hirtelen felindulásból hozott döntés mégis életünk legjobbjának bizonyult: teljesen új dimenziók nyíltak meg előttünk. Azóta sok év telt el, a kertbe építettünk egy kis nyaralót, ültettünk újabb és újabb gyümölcsfákat, bokrokat, virágokat, veteményesben kertészkedünk, tyúkokat tartunk, amikor csak tehetjük, ott töltjük az időt. Úszunk a rózsaszín flow-ban.
A kerti hintán reggeli kávénkat szürcsölgetve, a madarak kórusát hallgatva azóta is sokszor feltesszük magunknak a költői kérdést: hogy is tudtunk élni a kert nélkül? Ilyenkor váratlanul meglibben egy-két falevél, lepottyan néhány szilva, és hallani vélünk egy elégedett, huncut kuncogást.
korábban írtuk
Talán ennyi az élet: apró örömök füzére
Szinte láthatatlanul szemerkél a májusi eső, méretes csiga cipeli az udvar egyik végéből a másikba a házát. Az albérlet ablakából gyermeki kíváncsisággal figyeljük, ahogy gurulnak az esőcseppek az almafa bingyóiról.
